Foglalj padot!

Gratulálok az ösztöndíjhoz. Mesélnél ennek a hátteréről?

Köszönöm. Röviden, a formatervezési tanács ezt évente írja ki és egy ösztöndíjbizottság bírálja el. Egy koncepcióval kell pályázni, ami általában magában foglalja a tervezendő termék alapötletét, tehát azt, hogy hogyan állnék neki annak a munkának.

Mekkora mozgásteret élveztek a témaválasztásban? Teljes a szabadság, vagy előre kijelölt témákhoz kell igazodnotok?

Két lehetőség van, amit felajánl a bizottság, sőt három is van, ha jól tudom. Az első, hogy általuk partnerként fogadott cégekkel írnak ki közösen egy témát. A második, hogy saját témával mész és akkor esetleg ahhoz céget találsz, illetve lehet elméleti kutatási projektre is menni, ilyet még nem nagyon láttam.

Én saját témával mentem. De már rögtön az elején kerestem egy partnercéget, mert így láttam biztosítottnak azt, hogyha valami komolyabb eredménye lesz, akkor az meg is valósulhat. Semmiféleképpen sem szerettem volna úgy egy ösztöndíjat, hogy a végén valami modell szintű dolgot mutassak be. Komolyabb végeredményre, egy termékprototípusra törekedtem, ami sikerült is.

Az általad tervezett darab merőben eltér hétköznapi társaitól. Leginkább különleges városi bútornak nevezném. Mondd, jó irányba tapogatózom?

Hát, én is sokat gondolkodtam a megfelelő meghatározáson. A legjobb számára talán az „interaktív városi térelem”, de egyébként Sliver a neve, ami forgácsot jelent és a formájára utal. Az interaktivitását egyértelműen magyarázza a beépített interaktív LED panel. A városi térelem pedig azért illeti, mert igazándiból ez egy pad. De annyira szokatlan formája van, és nem feltétlenül az elsődleges funkciója a pad, és nem feltétlenül azokat az anyagokat használja, amiket Magyarországon, szigorú ergonómiai- és környezeti tényezők alapján padba építeni szokás, hogy így aztán térelem lett. Törekedtem arra, hogy mind nappal, amikor kevésbé érvényesül a LED panel, és mind éjszaka valamilyen látványos dolgot tudjon nyújtani a berendezés, ettől lett igazán érdekes.

Úgy láttam nagy sikere volt a közönség körében a megnyitón. Különösen a digitális érintőpanel felületjátéka vonzott sok-sok kezet és lábat, amik nyomán körkörös ívek villantak fel minden egyes mozdulatra.

Igen, ez a vízcseppnek a motívuma. De egyébként, attól érdekes a dolog, hogy e mögött a panel mögött dolgozik egy vezérlőegység, amire gyakorlatilag bármilyen szoftver rátölthető, és mivel egyenként vezéreltek a kis LED pixelek, ezekre bármilyen vizuális megjelenítés, akár szöveg is kerülhet.

Igazándiból az a lényege, formailag azt akarja eljátszani, mintha egy kéreg felületből lenne egy rész kihasítva, kihajtva, ami az ülő rész ugye. A kéreg, az alsó felület, egy speciális acélszerkezet, vagy acélfelület, amit cor-tennek hívnak. Ez attól különleges, hogy egy bizonyos passzív rozsda képződik rajta. Berozsdál, de nem korhad, nem rohad el. Egy kvázi patina, ami egy idő után teljesen beáll. Most még friss az anyag, fog, ez látszott is a kiállításon, de pár hónap múlva beáll és akkor lesz egy ilyen érdekes, kifényesedő barnás felülete. A kihajtott anyag pedig, a felső ülőrész, ennek a kontrasztanyaga, mind színében, mind textúrájában. Az egy nagyon szép szálcsiszolt, rozsdamentes acélburkolat. Ez a kihajtott rész túloldalát jelképezi, ami egy teljesen új, friss dolog. Tehát ott, ahol felhajtom a kérget, valami új jelenik meg, és azon a helyen, ahonnan kihajtottam, található az a bizonyos interaktív panel. Az élő a kéreg alatt.

Jól értem ugye, hogy a jelenlegi, passzív városi kéreg alatt rejtőző új lehetőségekre szeretnéd felhívni a figyelmünket?

Igen, így van. Erről szól a dolog tulajdonképpen. Tipikusan el tudnám képzelni a Főutca projekt valamelyik részén, vagy a kiemelt városrészeken, mint ahol most a Budapest Szíve projekt megy, a Március 15. téren. Olyan helyeken például, ahol nagyon sok külföldi fordul meg. Ugyanis a turisztikai látványosságok megtekintése mellett gyakorlatilag átvonulnak a városon. Nem ragad meg bennük más, csak az, hogy látták a várat, látták a Bazilikát és nem feltétlenül áll össze bennük egy koherens élményanyag, amiben van az útjuk során valamilyen összekötő elem; és egy ilyen játék, ami könnyen megragad az emlékezetben, újabb kötődést hozhat létre az adott városhoz.

Ha a város több pontján lenne, akár egy vezetésbe is bekapcsolódhatna.

Igazándiból ez egy nagyon jó ötlet. Ezzel foglalkozunk mi is. Szeretnénk valami hasonlót csinálni.

Egy nagy közösségi játék elemeként is el tudnám képzelni!

Én gondoltam mindenféle meghökkentően vicces dolgokra is, mint például egy kültéri mérleg, amire ráállva egy hatalmas szám jelenik meg alattam. Ez nem feltétlenül a nőknek kedvez, de egészen vicces volna szerintem. Én biztosan ráállnék, jó móka lenne!

Meg vannak hasonló dolgok. Igazándiból abba az irányba megy el, hogy nem feltétlenül kell egy padnak mindenáron négylábúnak lennie és úgy kinéznie, hogy van rajta egy deszka, lehet valami más, valamivel több.

Lássuk csak. Egy pad olyasvalami, amire leülve megpihen az ember.

Igen.

Ebben az állapotban talán nyitottabbá válik. Kicsit körülnéz, szemlélődik, megfigyel. Ha mellé kerül egy interaktív felület, akkor azzal valószínűleg rögtön kapcsolatot teremt.

Igen egyébként. De az érdekes az, a kiállításon azt tapasztaltam, és elég erős benyomás volt számomra, hogy a megnyitóra odaérkező emberek nagy része nem feltétlenül fogta a pad mivoltát a dolognak. Annyira vonzotta a szemüket az interaktív rész, hogy megfeledkeztek arról, mit is néznek, vagy miért nézik, vagy mit kellene látniuk benne. Ebből egyébként én sajnálatos módon arra következtetek, hogy magára a dizájnra fogékony embereknek a kisebb hányada volt ott. Én ezt gondolom. Akkora tömeg volt, hogy igazándiból nem lehetett befogadni. Ez volt az egyetlen olyan 1:1-es termék, amit ki lehetett próbálni, emiatt aztán elég nagy tömeg alakult ki. Úgy vettem észre, hogy mondjuk csak minden tizedik ember ült le rá.

Nem lehet, hogy egész egyszerűen annyira távol áll a hétköznapoktól, a hétköznapi gondolkodásmódunktól egy ilyen új tárgy, hogy az ember hirtelenjében nem tud vele mit kezdeni?

Valószínűleg, igen. Van ez a típusú sztereotip gondolkodás. Tehát nagyon nem tudunk elszakadni. A magyar ember nagyon találékonynak tartja magát, de közben nehezen szakad el az önmaga kis valóságától, és emiatt aztán nagyon nehéz őt új irányba fordítani. Ez sajnos az élet minden területén, nem csak a designén érzékelhető. Sokszor ugyanazokat a köröket futjuk és nem lépünk egyről a kettőre. Egy kicsit talán azért is érzékeny pontja ez a dolgoknak, mert a design maga egy olyan interdiszciplináris tevékenység, amiben nagyon sok minden fűződik össze és majdhogynem szociológus egy designer. Látnia kell magát a társadalmat és azt, hogy milyen folyamatok működnek. Ezeket a folyamatokat le kell tudnia fordítani önmagának, hogy merrefelé mozog ő maga ebben a társadalomban és mit szeretne ezzel elérni. Nem csak arról szól, hogy egy probléma felvetődik, hanem adott helyzetekben milyen válaszokat tudok adni a problémákra, merrefelé terelem vele az embereket. Inkább azt mondanám, hogy a design egy küldetés. Maga a szó egyébként nem sokat jelent ilyen szempontból, mert ha tág értelemben vesszük, a design az mindenféle alkotó tevékenység, ami valamilyen eredménnyel jár. Nem feltétlenül vizuális eredménnyel. A design szó, az a de signo, tehát megjelölés, jelet hagyni, nyomot hagyni valahol.

Pusztán csak beavatkozás?

Egy olyan szintű beavatkozás, ami változást hoz létre. Ha így veszem, ez maga a design. Ha mint szakmát veszem, akkor ez egy olyan tevékenység, ahol a beavatkozásnak iránya, célja van, és ezt a célt kell tudnia meghatározni a designernek az őt körülvevő világ, illetve, ha megbízás alapján dolgozik, a megbízója számára megfelelő módon.

Egy design tárgy tehát nem egy autonóm műalkotás, hanem egy eszköz, aminek maradéktalanul be kell illeszkednie egy társadalmi, kulturális szövetbe?

Alapvetően a design, hogyha a mindennapi emberek szempontjából nézem, a legtöbb esetben használati tárgyat jelent. Azt takar. Senki nem gondol bele, hogy egy mosógépet designerek terveznek, pedig igen, így volt ez már évtizedekkel ezelőtt Nyugat-Európában. Egy kanalat is, pedig nem gondolná senki.

A funkcionalitás mellett ugyanakkor mégiscsak a meghökkentő, játékos, talányos formák tárháza jellemzi leginkább a design tárgyakat. Számodra melyik a fajsúlyosabb, a funkció vagy a forma?

Az emberek számára, akik kilencven százalékát vizuálisan fogják fel az érzékelhető jeleknek, igen, a forma az nagyon fontos. A forma, a szín, a struktúra, a faktúra. De ez nem minden, azért azt tudnunk kell, hogy a funkcionalitás a másik, amivel együtt kell haladjon. E mellé még becsatlakozik az, hogy gyártható legyen, megfelelő árú legyen, ami nagyon erős tényező, főleg a magyar piacon, ha itt akar működni az ember. Ennek az egésznek a keveréke mellé, vagy fölé társul még, hogy valamilyen céllal rendelkezzen az a tárgy. Tehát valamit el akarjon érni. Egy olyan felettes, vagy másként szólva magasabb szintű célt, amit az alapvető funkció kielégítésén túl kell szolgáljon. Mondjuk egy ülőalkalmatosság esetében a kényelmen túl.

Tudnál rá példát mondani?

Néhány évvel ezelőtt nyertem egy munkaösztöndíjat Essenbe, ahol egy évig dolgozhattam együtt kilenc másik emberrel a világ minden pontjáról, brazil, kínai, máltai, kanadai, német, szóval mindenféle ember. Nagy megtiszteltetés volt, mert Közép-Európából csak engem választottak ki. Az „univerzális otthon” témájában kutattunk. Én annak az okát próbáltam kideríteni, hogy az emberek, csúnya szóval mondva, miért ennyire antiszociálisak egymással, szebb szóval mondva elhidegültek és miért nem kommunikálnak egymással. Ide értve a családi kapcsolatokat is, hiszen már akár családon belül is megszűnhet a párbeszéd. És erre jött a kutatás.

Úgyszólván szociális problémák kezelésében is segíthet a design?

Természetesen. Ezeknek korábban teljesen természetes megoldásuk volt. Például ez esetben a tűz, ami köré odagyűltek az emberek. Ott élték az életüket, mert gyakorlatilag mindent azzal csináltak. Ott melegedtek, ott sütöttek, főztek és aköré szerveződött az élet. Aztán a házban megjelentek a különböző fűtési rendszerek és a funkció szerint szétválasztott lakóterek, meg a különböző épületek, és innentől kezdve teljesen elszeparáltak lettünk és vagyunk mind a mai napig. Erre egyébként van egy visszamutató gondolat, az amerikai konyha, ami tipikusan ez a megoldás, de ez még nem elég. Tehát az szerintem nem tartható, hogy az anya főz a konyhában, az apa nézi a tévét és a két gyerek két külön szobában játszik. Ez nem egy családmodell. Olyan mintha skatulyákba tennél bogarakat és bár azt gondolod, hogy sok bogár együtt, de valójában nem az. Kell, hogy legyen visszafelé, tehát valamilyen módon ezt meg kell fordítani.

Amikor visszajöttem Magyarországra, akkor designerként dolgoztam majdnem másfél évig egy amerikai cégnek, a Life Fitnessnek. Érdekes és nagyon tanulságos volt. Onnan kerültem át a mostani állomáshelyemre, ahol közterekkel és utcabútorokkal foglalkozom. A bútortervezés számomra igazán érdekes feladat, mivel úgy gondolom, hogy lehetőséget ad az emberek nevelésére. Egy utcabútor az tipikusan ilyen tud lenni.

Hiszem azt, hogy a magyar ember köztéri viselkedése nem az által változtatható meg, hogy megemelem a közterületi bírságokat. Szombathelyen például van rá szabály, hogyha eldob valaki egy csikket és a közterület felügyelet rajtakapja, akkor irgalmatlanul megbüntetik. A városnak a frekventált részén, ahol az emberek mozognak egy darab csikk sincs. De ezzel nem neveltem meg az embereket. Csak félelmet keltettem bennük. Annyit értem el, hogy a városnak egy bizonyos részén, ahol a szabály érvényre juthat, nem fognak helytelenül cselekedni. De csak ott. A következő utcán viszont már igen.

Én úgy gondolom, hogy pozitív példával kellene élen járni. Ez nagyon sok energia és fáradság, de csak ezzel lehet előretolni az ügyet. Jó irányba mozdulhatnánk például azzal, ha az embereknél el tudnánk érni, hogy bármiben, ami a környezetükben van, nem feltétlenül utcabútor, lehet bármi, ami köztéren a környezetükben megfordul, egy műalkotás, szobor, akármi, a létrehozott értéket tekintse és az értéken túl lássa, hogy az a sajátja. De nem úgy a sajátja, mint ahogy ezt Magyarországon gondolják, hogy ami a sajátom, azt hazavihetem, mert Magyarországon ez a gondolkodásmód sajnos, hogy hát ez az enyém, mert én fizettem az én adómból és tönkreteszi. Az okosabbik már azon gondolkodik, hogy én fizettem az én adómból, tehát nem teszem tönkre, mert fizettem érte. A legeslegokosabb pedig az, aki azt mondja, hogy én élek itt, ebben a környezetben és szeretném megóvni. Mert jövőre is itt fogok élni és azután is itt fogok élni.

Sőt az újabb generációk is.

Így van, és ez valahogyan még nem alakult ki. Én azt gondolom, hogyha minőségi élettereket hozunk létre, tehát olyanokat, amiben jó lenni az embereknek, akkor egy idő után érezni fogják, hogy abban nekik jó lenni, tehát szeretni fogják, megszeretik a környezetüket és ha szereti a környezetét, akkor már nem kell figyelmeztetni arra, hogy vigyázzon rá.