Géndráma

A K.V. Társulat Gardénia című előadásáról

Öröklődés? Társadalmi hatások? Példakövetés? Mi van a génjeinkbe írva? Nem, véletlenül sem egy biológiai kutatás eredményeit akarom közölni. Bár kutatás ez is, csak az eszközök mások. Itt egy dráma, egy előadás, négy színésznő és végső soron a közönség az eszköz. Semmi mikroszkóp, még vér sem fog folyni.

Ełżbieta Chowaniec Gardénia című drámájának színpadi változatával találkozhattunk Pelsőczy Réka rendezésében az idei kortárs Drámafesztiválon (is). Felolvasószínházi változatát ugyancsak ennek a rendezvénynek a keretében láthattuk éppen egy évvel ezelőtt. A téma figyelemfelkeltő, mindenki számára aktuális és ismerős, néhány részt olyan „homlokracsapósan” sajátnak érzünk. Mit viszünk tovább anyáinkból, nagyanyáinkból, dédanyáinkból? A hajszínünkön és szemszínünkön kívül a hibáikat, rossz szokásaikat és téves döntéseiket is?  A Gardénia ezt vizsgálja.


Négy nő, négy generáció sorsát követhetjük nyomon. Négy anya vall nekünk az életéről. A darab jó érzékkel jelzi, hogy mindegyik szereplő, a tévedései ellenére is, úgy él, ahogy számára a leghelyesebbnek tűnik. Az előadás nem ítélkezik felettük, csak bemutatja esetüket. Tetteiket mindig a következő generáció (és a néző?) értékeli kritikusan. De objektív ez a perspektíva? Mert a soron következő generáció erre is ismét rácáfol. Rajtunk, nézőkön a döntés, kit milyennek látunk.

A Thália Stúdiójának szinte csupasz színpadát csak a gardénia virágának szirmai díszítik. A színésznők feltűnő báli ruháikban kilépnek a függöny elé, a reflektor fényébe, elkezdik „dalolni” operaáriáikat, azaz elmesélni nekünk élettörténetüket. Pelsőczy Réka rendezésében minden generációhoz egy „nagyáriát” kapcsol, melyek közé duetteket, tercetteket, kvartetteket tűz. Az opera műfajával való analógia az előadásnak ironikusan patetikus hangvételt kölcsönöz. Használják a színésznők a műfajhoz előszeretettel társított nagy gesztusokat, a „dámák” mozdulatait. Legjellemzőbb ez a dédnagymama Urbanovits Krisztina által alakított karakterre, aki maga is többször hangsúlyozza: ő egy úri nő, és aszerint is él.


A szereplők egy-egy szólamot, más-más hangnemet képviselnek. Megjelenik a már említett úrinő, az erőszakos munkásasszony, a léha családanya és a még tiszta „legkisebb királylány”.  A legkülönfélébb nőtípusok sorakoznak fel előttünk, melyek mégis hasonlítanak egymásra: tele vannak hibákkal, tökéletes életet terveznek, ennek ellenére ballépést ballépésre halmoznak. Egymás után beleesnek azokba a csapdákba, amelyekbe elődeik is, csak éppen más irányból. Négy nagy fellépésnek vagyunk tanúi, amit összekapcsolnak az átvezető közös képek. A gyermekek térden állva jelennek meg, ruhájuk, külsejük ugyanaz, mint felnőttként, csupán gesztusaik gyermekiek. És egyfajta körforgásként, felkelve a földről, később már az ő gyermekük térdel mellettük.

A nagymama megfogalmazza: jobb életet fog élni, mint az anyja, dolgosat és hasznosat. A színésznő, Száger Zsuzsanna játéka erőteljesen hangsúlyozza a karakternek a „foggal-körömmel” szófordulattal jellemezhető akaratosságát. Már gyerekként is ilyennek látjuk, az utazási jelenet duettjében. Az anya (Bartsch Kata) is megfogadja, másképp fog élni, mint az ő anyja. A másik végletet képviseli; nagyanyja alkoholizmusa nála már nem társul annak ragaszkodásával az úrinői eleganciához. A negyedik nő, a lány is megfogadja, amit az előbbiek… És itt nyitva marad a kérdés: vajon neki sikerül-e végre majd jól döntenie?


Női darab, nőkről, női alkotókkal. Nők hibáznak benne és női hibákat követnek el. Problémáik is a nők problémái: gyerekvállalás, férfiakhoz fűződő viszony, kiszolgáltatottság, hiúság és ehhez hasonlók. Ilyennek kéne elképzelnünk a mai tipikus nőt? Szokásai rabja, erőszakos, neurotikus, de azért jót akar? Szabad az értelmezés útja. Az optimistáknak a negyedik nő, fehér, tiszta jelmezével és jellemével eléri majd, amit a többi nem tudott. Mások szerint pedig az ő esküvőjén is gardénia lesz majd a díszítés. Nem lehet tudni, vajon a lány, Spiegl Anni fehér, egyszerű megjelenése a tisztaságára, ártatlanságára utal-e, vagy a címben szereplő virág színét hordja már magán. Az utolsó percekben rázúduló virágszirmok nem feltétlen az ilyen gesztusokhoz társuló felmagasztalást hivatottak érzékeltetni, hanem a gardénia szimbolikus jelentését, a génjeibe írt sorsa elkerülhetetlenségét is jelenthetik. A lezáró négyes dalban mindenki szólama erősebb a fiatal lányénál. Nem lehet könnyű kitörni a gardénia ördögi köréből. Az ismétlődő sorok már-már őrjítőek, kezdjük úgy érezni magunkat, mint a lány, fojtogatóvá válik a hangulat. Bár eddig csak nevettünk a keserűen humoros helyzeteken, itt valahogy ránk nehezül a téma súlya.


Annak érdekében, hogy egy kicsit könnyebben bírjuk e terhet mi nézők, a rendezés végig távol tartja a hétköznapjainktól ezt az esetet, hiszen az opera köntösébe bújtatás, a nagyjelenetek, a bejátszott tapsvihar csak erősítik bennünk a fikció érzését. A színésznők frontálisan játszanak, hozzánk szólnak, minket győzködnek. A zene néhol komédiába fordítja meséjüket. Irónia nőktől nőkről. Nem lehet tudni, mennyit kell belőle komolyan vennünk. Mindez azt súgja: nyugalom, csak színház volt, ugye elhiszed? Menj haza és csináld jobban.

Gardénia

K.V. Társualt, Thália Színház
Író: Elżbieta Chowaniec
Fordító: Pászt Patrícia
Rendező: Pelsőczy Réka

Szereplők: Urbanovits Krisztina, Száger Zsuzsanna, Bartsch Kata, Spiegl Anni

Zongorán kísér: Kákonyi Árpád, Matkó Tamás
Zeneszerző: Kákonyi Árpád
Díszlet: Nagy Fruzsina
Jelmez: Nagy Fruzsina
Dramaturg: Markó Róbert
Fény: Tengely Gábor

Bemutató: 2011. november 26.

A képek forrása a PORT.hu (fotó: Puskel Zsolt)

Facebook-hozzászólások