Kijárási tilalom a szavaknak

A Fiatal Írók Szövetsége kiadásában jelentkezett tavaly első verseskötetével Izsó Zita, akinek írásaival már számos folyóirat (többek közt az Élet és Irodalom, a Kortárs vagy a Kalligram) lapjain találkozhatott az érdeklődő olvasó. A hosszú publikációs lista biztató jel volt, és nem is kellett csalódnunk: a Tengerlakón egyaránt érződik a verselési gyakorlat és a magabiztos szerkesztés, a végeredmény pedig egy nagy gonddal megformált, kiérlelt, emlékezetes első kötet.

Ki is ez a tengerlakó? G. István László fülszövege szerint „egyszerre túlvilági és evilági lény”; kívülálló, aki tiszta, szinte gyermeki szemmel képes megfigyelni, kommentálni, megítélni a mindennapok eseményeit, újrarendezni a megszokottnak gondolt környezetet. Hol magzati pózban kuporgó nőalak, saját víz alatti akváriumába bezárva (ahogy azt a borítón láthatjuk), hol beilleszkedésre képtelen jövevény (a Fényfejű, A legfelső emelet) vagy látogatóit terrorizáló házigazda (Vendégség); de mindig a valóság magasabb régiójában lebegő lény. Hasonlatai, különleges képei egyszerre pontosak és meghökkentően újszerűek, s a kötet legnagyobb erősségének mondhatók. Izsó mesterien sűrít egy-két szóba bonyolult érzéseket, sőt világnézetet: „jobb híján bámulom az eget, / lakatlan az is, ahonnan az ima, / mint a feldobott kő, visszaesik / és eltalál”. A szövegek azonban sohasem válnak túlzsúfolttá: a szerző nem erőlteti rájuk magát, csöndben meghúzódik a háttérben, a beszédet meghagyja a tengerlakónak. Ennek eredménye lehet az a különös személytelenség, tárgyilagosság, amely még az ismerősöknek dedikált versekben is érezhető (pár országgal havazás előtt).

A kötet, mottója szerint, üvegfalú, kerek légtérbe, „a levegőben lógó halak világába” lépteti be az olvasót, ahol minden egyszerre közeli és távoli. Ez az éteri, áttetsző atmoszféra dereng át a szövegeken, hasonlóan a vízen átsütő napfényhez. A tenger, a jég, a hullámok képei az egész köteten végigvonulnak: olvashatunk tavakról, folyókról, esőről, sőt mosdókagylóról is. A víz mély és sokértelmű jelkép: megtestesítheti a nőiességet, az eredendő tisztaságot, a magzatvízből való újjászületést – és mindenekelőtt az elmerülést egy másik világban, ahogyan arra a cikluscímek is figyelmeztetnek. A szerző rendkívüli ötletességgel aknázza ki a sokféle jelentést, gazdag és szövevényes motívumrendszert hozva létre, amely szorosra fűzi a kapcsolatot a versek között, egységes, feszes szerkezetet eredményezve.

A víz uralta világot rendszeresen visszatérő szereplők, tárgyak népesítik be. A Fényfejű, a használatban elfogyó szappan, a tologatható matrac hullámverésszerűen bukkan föl itt-ott, hogy emlékeztessen rá: még mindig a tengerlakó hangját halljuk, az ő történetét olvassuk. A szerző néhány hasonlatot mintha különösen kedvelne: ilyen az összetolt asztalokra boruló terítő vagy a benyálazott boríték, amelyek többször is előkerülnek – sajnálatos, hogy másodszorra már korántsem hatnak ugyanazzal az erővel, és fölösleges ismétlésnek vagy egyszerű figyelmetlenségnek tűnnek.

Az öntörvényű szereplők jelenléte ellenére azonban a tengerlakó világa nem teljesen elszigetelt – sőt, nagyon is sok köze van saját környezetünkhöz. Izsó bátran tesz föl kérdéseket a fogyasztásról, a társadalom felnőtté válásáról vagy éppen gyerekességéről; sőt, nem riad vissza a nemi erőszak vagy az abortusz témájától sem. Naturalisztikus ábrázolást azonban ne várjunk: a stratégia itt is az elhallgatás, a kimondatlanul maradt, súlyos szavak sűrűsége, amelyek összeragasztják, hallgatásra kényszerítik a szájat. A némaság súlyosan telepedik rá szövegekre: a halottak és a meg nem születettek némasága ez, amely átragad az élőkre. A víz mélyén lakó Hang asszony „ordít, de a torkán nem fér ki a lelke”.

A komplex és szigorú struktúra izgalmas ellentétben áll a szabadversek kötetlenségével. Első pillantásra rendkívül laza, könnyedén gördülő sorok ezek; csak többedik olvasásra tárul föl belső vezérlőelvük. Izsó a helyesírással is szabadon bánik: az írásjelek és nagybetűk használata az egyes ciklusokon belül is gyakran váltakozik, ami tovább lazítja a szerkezetet, gyakran azonban nem lehet eldönteni, milyen művészi szándék vezette a szerzőt (különösen meghökkentő, amikor a kisbetűs cím hagyományos helyesírással írt vershez tartozik). Izsó még a rímek alkalmazásától sem riad vissza, ezek azonban többnyire nem sokat adnak hozzá a vershez, és inkább zavaróan hatnak, megtörve az addigi laza, szellős ritmust. Az olvasó néhány ponton talán el is gondolkodik, szándékosan kerültek-e a versbe, noha Izsó technikai tudása efelől nemigen hagy kétséget.

Szorosan összefonódó jelképek, kimondhatatlan igazságok és megfejthetetlen szimbólumok együttese alkotja a Tengerlakó vázát, amelyet rendkívüli erővel jelenít meg a szabadversek áradása. A gondosan megrajzolt képek, események aprók, ám annál mélyebbek, hasonlóan egy kúthoz, amelyet sokadszorra sem lehet kimeríteni: Izsó képgazdagsága, finom és pontos megfigyelései magukkal ragadják az olvasót, és arra késztetik, hogy rövid időre maga is fölvegye a tengerlakó szerepét, és új szemszögből próbálja értelmezni saját világát. Olyan kötet ez, amely perspektívát ad, de hagyja, hadd gondolkozzunk szabadon – ritka és figyelemreméltó eredmény ez egy fiatal alkotótól.

Izsó Zita: Tengerlakó FISZ 2011.

Az írás a "Lant és parittya" kritika-pályázat második helyezettje.