Állok a napon…

Elsötétített pincehelyiség. Két sarkában életnagyságú kereszt és akasztófa nyers megvilágításban. Talán Schubert-szonáta szól egy karcos hanglemezről. Mi nézők zsákokon kuporgunk a vakolatlan fal mellett. A színtér közepén rámpás emelvény. Körülötte katona- vagy rabruhában két férfi és egy nő. Valamennyiünk közös sorsát, küzdelmeinket, szenvedésünket, létünk drámáját játsszák.

Köveket hordanak a rámpára, ami visszagörög. Kenyeret törnek, bort töltenek, gyertyát gyújtanak. Mosnak és mosdanak. Ölelnek, temetnek, szenvednek, elesnek, felkelnek, meghalnak, feltámadnak. És közben szavalnak. 105 Pilinszky-verset mondanak el: olykor panaszos jajként, olykor zsongítón énekelve, olykor elkínzottan kiáltva. Útjukat, utunkat vesztve mennek, botorkálnak. Terheket, egymást és magukat vonszolják. Sokszor talán ők sem tudják, miért, hova, de a végsőkig gyötrődve is mennek és keresnek.

Mert emberek. Mert élnek, élni akarnak, de többet is akarnak. Sokszor mintha öntudatlanul beszélnének, és közben a lényegre tapintanak. Embervoltunk alapvető dilemmái törnek föl belőlük. Megjelenítik a mindannyiunkban meglévő istenalakú űrt, ami hol megnevezhetetlen hiány, hol vádló kérdés. Azok után, ami történt. Ahhoz, aki miért nincs, ha van. Aki miért hagyja, hogy. Hordják a nehéz követ, vonszolják magukat, egymást és a kérdést.

Látja Isten, hogy állok a napon. Látja, hogy nem látom. Állok a sorban, mint az egész tábor. Elviselhetetlenül tűz le rám a nap. Mindenkire, és mégis egyedül állok. Vele szemben. Ő bocsátja rám az elviselhetetlen sugarat? Az életet, a szenvedést, a halált? Vagy csak hagyja…? Látja Isten, hogy állok a napon. Szenvedésem előtte van, de ő még mindig nem szól. Nem lép. Nem történik semmi. Van értelme a keresztnek, a halálnak, a fájdalomnak? Van értelme a szenvedésemnek: a nevetséges kis küzdelmeimtől a haláltusámig?

Vágóhíd vagy vesztőhely?Van-e lehetőségem emberként élni és emberként halni meg? Vágóhíd vagy vesztőhely?! Vagy csak bőr és zsír vagyok?! A rab eszelősen ismétli: Vágóhíd vagy vesztőhely?! Vágóhíd vagy vesztőhely?! A fülem cseng bele, már úgy üvölt. És egyelőre nincs válasz. De legbelül mégis megnyugszom. Mert a levegőben már ott motoz, ami később el is hangzik. És hiszem, a végső szó is az lesz, még ha látszólag nem is erre fut ki minden itt (és ott) lenn a sötétben, hogy

fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die

…de még vonszolják tovább. Viszik, visszük. A kövek közül fölszedett kenyérből valamennyiünknek törnek. Egyek vagyunk, a sorsunk közös. Ha véget ér az előadás, azt folytatjuk, amiből másfél órára azért szakítottak ki, hogy erősen és szépen mutassák meg ugyanazt. Bach Máté-passiójának hangjaira cseng le a darab, amit egy rongyosra hallgatott lemezről játszik a régi lemezjátszó. Közben megesszük a közös kenyeret. Taps nincs, a fegyencek kopott rabruháikba burkolózva, magukba fordulva süppednek ócska székeikbe a színpad hátterében. Köztük kell kimennünk a fényre.

Pilinszky: Apokrif
MÉG Színház
Eötvös 10. Közösségi és Kulturális Színtér

Rendező: Szerencsés Dániel Márton
Szereplők: Mocsár Zsófia, Bassola Richárd, Kárpáti Péter

Bemutató: 2012. május 27.