A veszélyes mimészisz

A platóni művészetfilozófia alkalmazási lehetőségei

Bevezetés

Egy filozófia aktualitásának mértéke folyamatosan változik. Ennek oka az lehet, hogy a filozófusok mindig elsősorban koruk teoretikus kérdéseire vagy gyakorlati problémáira reflektálnak, hiszen legyenek bármennyire is elkötelezettjei az igazságnak, problémahorizontjukat saját történelmi koruk és életkörülményeik határozzák meg. Ha két korszak valamely aspektusa valamiért nagyon hasonló, akkor bármilyen régen is élt a gondolkodó, olvasóinak az lesz a benyomásuk, hogy éppen az a témája, ami az ő problémájuk is. Azt hiszem, hogy bár az athéni városállam és a mai modern tömegdemokráciák között sok lényegi különbség van, két fontos hasonlóság mégis fennáll. A művészeti alkotások az átlagosnál is nagyobb hatással vannak azok fejlődésére, akik a későbbiekben bizonyos mértékben képesek beleszólni a különböző politikai folyamatokba. A szabad athéni férfiak neveltetésében – minél tehetősebbek voltak, annál inkább – központi szerepet kapott a költészet és a zene. A mai modern tömegdemokráciákban, a tévé és az internet korában a fiatalok több művészeti alkotással találkozhatnak, mint korábban bármikor. Emellett az is igaz mindkét korszak műveinek nagy részére, hogy fő céljuk nem más, mint a gyönyörködtetés, vagy modern kifejezéssel élve a szórakoztatás. A hollywoodi producerek törekvése hasonló, mint a görög költemények szerzőié: elsősorban nem az, hogy az általuk kiváltott hatás pozitív legyen a közösségi életre, hanem hogy lehetőleg minél inkább elnyerjék a közönség tetszését, és persze minél többet szerezzenek az éppen érvényben lévő fizetőeszközből.

A platóni művészetfilozófia rövid elemzésében igyekszem megmutatni, hogy nem erőltetett ez a párhuzam. Javarészt Az állam című dialógusra fogok támaszkodni, mivel úgy gondolom, hogy a művészetfilozófia vonatkozásában Platón leginkább ebben és a Törvényekben fejtette ki gondolatait. Ez utóbbiban az athéni gondolkodó nagyon sok ponton megismétli Az államban olvasható téziseket, így joggal feltehetjük – már csak azért is, mert a Törvények Platón legutolsó dialógusa –, hogy e két műben szereplő tézisek nem pusztán kísérleti jellegű vagy ironikus felvetések, hanem az ókori bölcselő tényleges művészetfilozófiájáról[1] adnak többé-kevésbé hiteles képet. Először az utánzás (mimészisz) elméletét ismertetem, majd rátérek arra a kérdésre, hogy miért tartotta Platón a mimésziszt különösen veszélyesnek. Végül pedig megvizsgálom, hogy miért látszik elfogadhatatlannak megoldási kísérleteinek nagy része, és mi az, ami javaslatai közül ma is iránymutató lehet.

 

Platón mimészisz-fogalma

A mimészisz fogalma Platón dialógusai közül Az államban, A szofistában és a Törvényekbenjátszik fontos szerepet. Továbbá előfordul az Államférfiben, a Timaioszban, valamint a Menexenosz című dialógusban, bár ezek a szöveghelyek kevéssé kapcsolhatóak a művészetfilozófiához.[2] A Törvényekben és Az államban – amelyek a platóni művészetfilozófia szempontjából a legfontosabb szövegek – a mimészisz fogalmát gyakorlatilag azonos értelemben használja a filozófus. Az államban a következőkben van szó utánzásról (a Törvényekben is ehhez hasonló kontextusokban kerül elő a kifejezés):

a) Utánzás az, amikor a költő egyes szám első személyben beszél (392c–394d)[3];

b) A színész és a rhapszódosz[4] mesterségéből adódóan szinte mindig utánoz, amikor színpadon áll, hiszen úgy tesz, mintha az eljátszott karakter ő maga volna (szintén 392c–394d);

c) Hangnemek és ritmusok utánozzák az ember lelkét (398c–401b);

d) A festő utánozza a mesterember alkotását, amikor lefesti az ágyat (596a–598d);

e) Egy mesterember (például az asztalos) utánozza az ideákat, amikor művét elkészíti (596a–598d);

f) Amikor valaki igyekszik valamit ténylegesen megvalósítani (például a filozófus gondolkodása az ideák rendjét, vagy a harcos a bátorságot), akkor utánozza azt (500b–500d).

Nehéz volna olyan definíciót alkotni, amely magában foglalja a szó összes felsorolt értelmezését. Szókratész[5] meghatározása Az államban, miszerint „amikor valaki máshoz akar hasonlítani, mind hangjában, mind megjelenésében, akkor utánozza azt” (393c), igazán jól csak a költőkre, a színészekre és a rhapszódoszokra illik. Ám ez nem olyan meglepő, ha megfontolunk két dolgot. Az egyik, hogy Platón számára különbség van egyfelől az a) és b) meghatározás, másfelől az utánzás összes többi módja között. Ezt a különbséget terminológiailag is jelzi akkor, amikor a hivatásos utánzóművészeket (mimetikos) és utánzó tevékenységüket (mimetiké) egy külön, máshol nem használt szóval jelöli.[6] A szofistában olvasható mimészisz-definíció szintén követi ezt a megkülönböztetést, hiszen ebben a dialógusban, mikor leszűkítik a szó jelentését, Szókratész csak azt tekinti utánzásnak, amit nem valamilyen eszközzel végeznek, illetve amikor nem egészen pontos másolatot készítenek, megtartva az eredeti test arányait és színeit (például szobrászat). Így azt hiszem, megalapozott kijelenteni, hogy Platón számára a költészet és az előadó-művészet[7] a par excellence utánzó tevékenység, a többit átvitt, metaforikus értelemben tartja utánzásnak.

Ugyanakkor nem véletlen az sem, hogy az athéni filozófus tágabb értelemben is használja a fogalmat. Utánzásnak tekint ugyanis bármilyen tevékenységet - ahogy arra Myles Burnyeat rámutat -, „amely képes egy másik szubjektumban azt az érzést kelteni, hogy egy nem jelen lévő tárgy vagy személy mégis jelen van”.[8] A zene és a festészet képes erre, csakúgy, mint a költészet és a színészet, még akkor is, ha tudjuk, hogy ezek a dolgok igazán nincsenek jelen.[9] Ebben a tág értelemben indokoltnak tűnik azt a tevékenységet is utánzásnak tekinteni, amikor valaki nem az illúzió megteremtése céljából utánoz valami mást, hanem éppen ellenkezőleg, azért, mert valamihez ténylegesen hasonló szeretne lenni – ahogy például az állam őrei a bátorság ideáját vagy a filozófusok a jó ideáját utánozzák. Hiszen ha az őr jól végzi a munkáját, bárkinek az az érzése támadhat, hogy az illető megtestesíti a bátorságot, jóllehet mindenki tudja, hogy az őr nem azonos a bátorsággal.

 

A filozófus cenzúrája – miért veszélyes a mimészisz? 

Néha azzal a félreértéssel lehet találkozni – nem annyira a Platón filozófiájáról szóló cikkekben, hanem inkább olyan művekben, melyekben csak megemlítik vagy összefoglalják filozófiáját –, hogy az athéni gondolkodó minden mimetikus művészetet kitiltott az ideális államból, mivel azok metafizikailag harmadrendű dolgok, a másolatok másolatai. A tizedik könyv elejét olvasva talán valóban ez a benyomásunk támadhat (595a–598d). Rögtön az elején azt állítja Szókratész, hogy annak bizonyítéka, hogy korábbi fejtegetéseik nem voltak elhibázottak, nem más, minthogy kitiltottak minden olyan költészetet, amely csak utánoz. Ezután következik a híres szövegrész, melyben Platón az ágy három megvalósulási szintjét taglalja, ennek alapján úgy tűnhet, az utánzás kitiltásának elsősorban metafizikai okai vannak. Ebben a példában Szókratész kifejti azt a véleményét, hogy az első, legigazibb ágy maga az ágy ideája, melyet maga az istenség alkotott. A második szint a mesterember készítette ágy, amely ugyan egy szinttel távolabb van az igazságtól, de annak még mindig hű utánzata. A harmadik szint pedig a festő által ábrázolt ágy, amely a mesterember által elkészített tárgyat utánozza. Ez metafizikailag olyan messze van az ágy ideájától, hogy a művészet produktuma, az ágyról készített kép egyáltalán nem tekinthető ágynak. Könnyen úgy tűnhet, hogy pusztán ez a metafizikai árnylét az, ami miatt ki kell tiltani az efféle utánzást. Arthur Danto valami ilyesmire gondol, amikor azt állítja, hogy Platón azért tiltja ki a művészeteket, mert nem képesek változtatni az igazi valóságon – hiszen a művészet produktumai még csak nem is részei a valóságnak.[10]

Ezzel szemben az igazság az, hogy Platón nem metafizikai indokokból tiltja ki az utánzó művészetek egy részét. Ezt már abból is beláthatjuk, ha figyelembe vesszük, hogy nem minden műalkotást tilt ki az ideális államból. A jó embereket dicsőítő költeményeket és az istenhimnuszokat szívesen fogadja, amennyiben megfelelnek a felállított kritériumoknak. Sőt, Platón a hazugságok használatát is elfogadja az ideális államban, amennyiben a közösség érdekeit szolgálják (414d–415d).[11] A valódi ok az, hogy azok a költemények, amelyeket a filozófus nem lát szívesen, káros hatással vannak a befogadó (és az előadó) lelkére, hátráltatják az erényes jellem kifejlődését. Platón a következő negatív hatásokat különbözteti meg:

I) Az, aki erénytelen vagy hitvány dolgokat utánoz, maga is hitvánnyá válik (395b–395d);

II) Az erénytelen alakokat ábrázoló utánzás a befogadót is hitványabbá teszi;

III) A költők gyakran hazugságokat állítanak a jellem fejlődése szempontjából fontos témákról (például: istenek és az igazságosság) (602c–603b);

IV) Az utánzó művészek jogosulatlan tekintélyre tehetnek szert (598d–599b).

Ezek a veszélyes következmények abból erednek, hogy az utánzó művészet nem az értelemre, hanem az irracionális (vágyakozó) lélekrészre hat, és ezzel növeli hatalmát az egész lélek irányításában. Ráadásul az értelem nem vizsgálja meg azokat az elemeket, amelyek egy téves világképet mutatnak fel számunkra. Ha pedig valakinek a racionális lélekrészéhez képest túl erős a vágyakozó lélekrésze, nem lesz képes irányítani önmagát – lásd a lélek hármas szerkezetéről szóló eszmefuttatást (580d–592b) –, és ki lesz szolgáltatva saját, sokszor túlzó vágyainak. Az igazságosságról szóló hamis információk pedig elhitetik az emberekkel, hogy nem érdemes az igazságosságra törekedniük, mivel aki mégis ezt teszi, az csak hátrányt szenved (392a–392c). A költők helytelen isten- és hősábrázolása pedig rossz, erénytelen példaképeket állít az emberek elé, olyanokat, akik híján vannak az önmérsékletnek, az őszinteségnek és a jóindulatnak.

A költők ugyanakkor nem készakarva alkotnak ilyen káros műveket. Hibáiknak két fő oka van: egyrészt nem értenek ahhoz, amit ábrázolnak (különösen az erény mibenlétéhez), másrészt legfőképpen arra törekszenek, hogy elnyerjék közönségük tetszését. Ezt azonban valódi szakértelem híján csak úgy tehetik meg, ha az irracionális, vágyakozó lélekrésznek hízelegnek. Platón is elismeri, hogy természetesen egyes esetekben a művészek valóban nagyszerű, a lélekre jó hatást gyakorló műveket alkottak, dacára annak, hogy hozzáértésük és célkitűzéseik szintje ilyen alacsony. Ezt a jelenséget az inspirációelmélet magyarázza.[12] Eszerint a költők néha isteni ihletés nyomán készítik el alkotásaikat, ezért lehetséges, hogy bár ők maguk nem értenek sem a lélekhez, sem az ábrázolt jelenséghez, mégis képesek hasznosat alkotni. Ám úgy tűnik, Platón szerint az ilyen inspiráció viszonylag ritka esemény – ráadásul a költők nincsenek tudatában annak, hogy mikor alkotnak ennek hatására[13] –, ezért az ideális államban szükség lenne arra, hogy a filozófus cenzúrázza a költők műveit.

 

A modern fogyasztói társadalom és a mimészisz

Ha igaza van Platónnak, akkor nagy bajban vagyunk. A modern fogyasztói társadalomban éppen az ellenkezője történik annak, amit a görög filozófus kívánatosnak tartott. Néhány, adott esetben könnyen kijátszható szabályon és a pénztárcánkon kívül[14] ma semmi nem szabályozza azt, hogy milyen mimetikus művekkel találkozunk: filmekkel, előadásokkal, klipekkel, videojátékokkal, regényekkel, versekkel stb. A nyugati társadalom gondolkodásmódját alapvetően befolyásolják ezek a művek. S még ha vannak is „tudós” regényírók vagy filmkészítők, akik értenek ahhoz, amit ábrázolnak, elmondhatjuk, hogy ma minden eddiginél nagyobb befolyásoló erőre tettek szert azok az alkotások – már csak roppant mennyiségük és a hozzájuk kapcsolódó reklámhadjáratok miatt is –, amelyek elsődleges célja a tömegek szórakoztatása (és a profit maximalizálása). A filmek, videojátékok és más médiumok az erőszak és a bennük sokszor rejtetten jelen lévő fogyasztói-hedonista[15] világkép ábrázolásával, illetve más, a fogyasztói igényeket a „vágyakozó lélekrész” szintjén kielégítő fogásokkal olyan hatással vannak a vásárlókra – még ha a hatás pontos mértéke és természete vitatott is –, amely nemcsak az egyén, de a társadalom perspektívájából nézve is aggasztó. Ezek az alkotások főként az irracionális lélekrész folyamatos stimulálásával lépik át a platóni „határokat”, valamint azzal, hogy a filmekben szereplő, példaképpé előlépő karakterek korántsem érdemlik meg ezt a szerepet. A videojátékok kapcsán pedig megjegyezném, hogy színre lépésükkel egészen új módon, de ismét felmerül az a kérdés, hogy hogyan hat a mimetikus tevékenység magára a mimészisz végrehajtójára (aki a játékkal játszó „player”). A vázolt problémák mellett nem feledhetjük el azt sem, hogy sok regényben és filmben nemcsak a háttérben jelen lévő világkép, de sokszor a középpontba kerülő, valósnak bemutatott információk is hazugságon vagy torzításon alapulnak. Jó példák erre az olyan „történelmi” művek vagy összeesküvéselmélet-alapú regények, amelyek a valóság meghamisított képével elégítik ki a fogyasztót. Ahogyan Myles Burnyeat rámutat,[16] a platóni vádak különösen a szórakoztatást középpontba helyező tömegkulturális termékekre, s kevésbé a magas kultúra alkotásaira illenek, bár gyakran azokra is „ráolvashatóak”.

Ám bármennyire is valós problémákra hívja fel a figyelmet Platón, megoldási javaslata már javarészt követhetetlennek tűnik számunkra. Az még ma is sokak számára elfogadható megállapítás lenne, hogy minden olyan dolgot jobb volna kerülni, amely nagy valószínűséggel valamilyen morális rosszat okoz. Platón elévülhetetlen érdeme – még ha ennek voltak is már a görög kultúrában előzményei –, hogy a művészettel összefüggésben világosan és érvelve hangsúlyozta a morális szempont jelentőségét. Ugyanakkor a modern nyugati ember számára az a diktatórikus hozzáállás már elfogadhatatlan, amely a morális rossz biztos elkerülése érdekében olyan kiterjedt jogi szabályozást vezet be, mint amivel Platón államában találkozhatunk. Az indokolatlanul erőszakos filmeknek valószínűleg vannak rossz hatásai a társadalomra, de ezek teljes betiltása olyan szabadságjogokat sértene, amelyek korlátozását ma sokkal súlyosabbnak tartjuk, mint bármelyik művészeti alkotás negatív hatásait. Másrészt Platónnal ellentétben ma már nemigen hiszünk abban, hogy lehetséges volna egy olyan közösséget létrehozni, mint az általa megálmodott, filozófusokból álló vezetőréteg, olyan tudásra szert téve, amely alapján képes megállapítani, mi káros, és mi nem, és amely irányító csoport nem enged a gyakorlatilag korlátlan hatalom által felkínált kísértésnek. Mindemellett Platón emberképe mai szemszögből nézve túlságosan sterilnek, racionalistának és dualistának tűnik. Az antik gondolkodó egyedül az istenek, a hősök és az erények felé irányuló csodálatot tartja olyan érzelemnek, amelyet szabad stimulálni az értelmes lélekrész megkerülésével. Ez a vélemény egy racionalista és egyben dualista emberképre támaszkodik, melyben az értelem messze az érzelmek felett áll. Úgy hiszem, hogy ma már kevesen látják ennyire egyértelműnek az érzelmek és az értelem sorrendjét, s ennek megfelelően jóval több érzelem „felhevítését” tartanánk kívánatosnak még akkor is, ha ez az értelmet megkerülve történik (például együttérzés az elesettek és a szenvedők iránt).

Talán érdemes továbbra is azon gondolkodni, hogy az államnak milyen egyéb törvényi – a modern nyugati társadalmak szabadságjogait nem sértő – lehetőségei vannak a mimetikus alkotások káros hatásainak minimalizálására. De azt hiszem, a platóni megközelítés nem sokat tud segíteni nekünk a megfelelő törvényi szabályozás kialakításában. Ugyanakkor említettem már a platóni művészetfilozófiának azt az aspektusát, amelyet a jelenkor problémáival összefüggésben sokkal értékesebbnek tartok. Ez pedig az, hogy – ellentétben a ma is divatos megközelítéssel – a morális és az esztétikai szempontokat nem lehet és nem is kell élesen elkülöníteni egymástól. Például egy műben a hazugságból vagy a nemtörődömségből eredő tárgyi tévedés (és nem a fikció, amely teljesen más dolog) nemcsak morális, hanem esztétikai hiba is, mivel lerontja az alkotás hitelességét és esztétikai minőségét. A másik olyan irányvonal Platón művészetkritikájában, melyet érdemes megfontolnunk, a problémának nem annyira a társadalmi, hanem inkább az individuális, az egyén szintjén megvalósítható megoldásához adhat kulcsot. Azt hiszem, Platónnak igaza volt akkor, amikor úgy vélte,[17] hogy a szemlélődő életformát választó emberek, ha nem is immúnisak, de sokkal kevésbé veszélyeztetettek, mint azok, akik belevesznek a mindennapi élet sürgés-forgásába. Itt nemcsak arról van szó, hogy a szemlélődő életforma – ha valaki tényleg a platóni filozófusideálhoz méltóan él – elősegíti a mértékletesség erényének kialakulását. Ez is egy fontos tényező, hiszen Platón egyik jelentős felismerése, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – a mimetikus művészetek élvezetéből is megárt a sok. Most azonban inkább arra gondolok, hogy a filozofikus, az elmélkedésre rendszeresen időt szakító ember nemcsak fogyasztja a művészetet, de eleve egy reflektív, tudatos viszonyt épít ki a művészeti alkotásokkal szemben, mivel tudja, hogy a valóság mennyivel gazdagabb és differenciáltabb, nemcsak az elméleti modellekhez, de a művészi alkotásokhoz képest is. Így a filozófus mindig figyel arra, hogy az adott műalkotásból mi az, ami gazdagíthatja életét (mi az, ami minden bizonnyal „az istenektől származik”), s mi az, ami valójában az ő gyönyörködtetését megcélzó hiteltelen giccs vagy hazugság. Ez az a reflektív, a nyugodt szemlélődésből fakadó viszony, melyet ha mindenki elsajátítana és gyakorolna, akkor a mimetikus alkotásokkal kapcsolatosfőbb etikai problémák azonnal eltűnnének.

 

Felhasznált irodalom

Battin, M. Pabst: Plato on True and False Poetry. In: The Journal of Aesthetics and Art Criticism, 36. évfolyam 2. szám, Blackwell Publishing, 1977.

Belfiore, Elizabeth S.: A Theory of Imitation in Plato’s Republic. In: Transactions of the American Philological Association, 114. évfolyam, The Johns Hopkins University Press 1984, 121-146.

Burnyeat, Myles F.: Culture and Society in Plato’s Republic. In: The Tanner Lectures on Human Values 20, The University of Utah Press, Salt Lake City, 1999.

Danto, Arthur C.: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? Ford.: Babarczy Eszter. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1997.

 

Platón művei

Az állam (ford. Jánosy István). Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2008.

Ión. In: Ión,Menexenosz (ford. Ritoók Zsigmond). Atlantisz, Budapest, 2000.

Phaidrosz (ford. Simon Attila). Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2005.

Törvények (ford. Bolonyai Gábor, Kövendi Dénes, Németh György). Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2008.

 

Internetes forrás

Pappas, Nickolas: Plato’s Aesthetics. In: The Stanford Encyclopedia of Philosophy (Fall 2008 Edition), (szerk. Edward N. Zalta)

URL: http://plato.stanford.edu/archives/fall2008/entries/plato-aesthetics/.

Hozzáférés dátuma: 2013. 06. 28.

 


[1] Művészetfilozófián nem értek többet, mint a művészettel kapcsolatos filozófiai jellegű gondolatokat.

[2] Ezt a listát Nickolas Pappas Plato’s Aesthetics című munkája alapján írtam le.

Pappas, Nickolas: Plato’s Aesthetics. In: The Stanford Encyclopedia of Philosophy (Fall 2008 Edition), (Edward N. Zalta szerk.), URL: http://plato.stanford.edu/archives/fall2008/entries/plato-aesthetics/. Hozzáférés dátuma: 2013. 06. 28.

[3] Ha nem jelölöm külön, a zárójelben található Stephanus-számok Az állam című műre hivatkoznak. Platón: Az állam (ford. Jánosy István), Cartaphilus, Budapest, 2008.

[4] A rhapszódoszok hivatásos vándorelőadók voltak, akik különböző költeményeket, főként Homérosz eposzait adták elő. Színésznek azokat nevezhetjük, akik játékukkal a görög tragédiákat és komédiákat vitték színre.

[5] Azzal a problémával nem foglalkozom, hogy a platóni dialógusokban megjelenő Szókratész mennyire hasonlít a történeti Szókratészre. Amikor Szókratészt említem, akkor mindig a platóni dialógusokban szereplő Szókratészre gondolok.

[6] Belfiore, Elizabeth S.: A Theory of Imitation in Plato’s Republic. In: Transactions of the American Philological Association, 114. évfolyam, The Johns Hopkins University Press, 1984, 126–127.

[7] Fontos hozzátenni, hogy a görögöknél nem válik el olyan élesen a kettő, mint a modern ember számára, mivel akkoriban a költeményeket nem olvasták, hanem a rhapszódoszok vagy színészek előadásában hallgatták meg.

[8]Vö. Burnyeat, Myles F.: Culture and Society in Plato’s Republic. In: The Tanner Lectures on Human Values 20, The University of Utah Press, Salt Lake City, 1999, 266.

[9] Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy Platón nem feltétlenül tartaná az összes mai értelemben vett művészeti alkotást mimetikusnak, még metaforikus értelemben sem. Itt elsősorban a konceptuális művészetekre gondolok, amelyek nem azt az érzetet keltik bennünk, hogy valami jelen van, hanem eszünkbe juttatnak egy gondolatot. Ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy az ilyen, még metaforikus értelemben sem mimetikus műalkotásokat Platón nem is tekintette volna műalkotásoknak, éppen azért, mert még metaforikus értelemben sem mimetikusak, akkor az illető joggal állíthatná azt, hogy a platóni elmélet keretein belül értelmetlen nem mimetikus műalkotásokról beszélni. Nem akarom eldönteni ezt a terminológiai problémát, a lényeg az, hogy a legtöbb műalkotást, legalábbis lazább, metaforikusabb értelemben Platón mimetikusnak tartotta.

[10] Danto, Arthur C.: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? Ford. Babarczy Eszter. Atlantisz, Budapest, 1997.

[11] Lásd: Battin, M. Pabst: Plato on True and False Poetry. In: The Journal of Aesthetics and Art Criticism, 36. évfolyam 2. szám, Blackwell Publishing, 1977, 172.

[12] Phaidrosz (245a), Ión (533d–536d).

[13] Az Ión című dialógusban Szókratész elmagyarázza Iónnak, hogy nem szakértelem, hanem legjobb esetben is csak isteni inspiráció hatása alatt alkot. Ión (533d–536d).

[14] Sőt, az internet által nyújtott lehetőségeknek köszönhetően az is egyre kevésbé.

[15] Ezen az olyan hedonizmust értem, amely nemcsak hogy az élet élvezetének célját sugallja, de ezt olyan módon teszi, hogy úgy állítja be az élvezet lényegét, mintha az különböző státuszszimbólumok megszerzésében, termékek halmozásában és az élvezetek mértéktelen hajszolásában állna. Ez a fajta hedonizmus alapvetően különbözik Epikurosz „felvilágosult” hedonizmusától.

[16] Elsősorban Burnyeat tanulmánya inspirálta írásomat. Burnyeat i. m.

[17] „Viszont az értelmes és higgadt jellem, amely mindig megmarad önmagának, nem könnyen utánozható és nem is fogékony az utánzásra, különösen a népgyűlésen és a színházban összegyűlt szedett-vedett tömegben. Hiszen ott egy tőle teljesen idegen lelkiállapotot utánoznak!” (604e, Jánosy István ford.). Persze, mint már említettem, azzal nehezen érthetünk egyet, hogy olyan kevés lelkiállapotot lehet morálisan helyes módon utánozni, mint azt Platón gondolta.

Facebook-hozzászólások