Ön dönt?

A Vétkek és választások – A felelősség elméletei című kötetről

Ha felelősség és szabadság viszonyáról esik szó, leginkább azt szokás gondolnunk, hogy az előbbi szükségképpen előfeltételezi az utóbbit. Ezen ártatlannak tűnő kijelentésért azonban súlyos árat kell fizetnünk: ha a szabadságot tényleg a felelősség szükséges feltételének tekintjük, akkor egyúttal azt is el kell fogadnunk, hogy egy okságilag szigorúan meghatározott világban az emberi felelősségnek semmilyen szerep nem jutna, vagyis az egyének nem volnának felelősségre vonhatók tetteikért. Az ún. klasszikus libertarianizmus alapján bármiféle felelősségtulajdonítás lehetősége ezek szerint csakis abban az esetben merülhetne fel, ha a determinizmus rémképével képesek volnánk egyszer s mindenkorra leszámolni. Ez azonban aligha lehetséges: pillanatnyilag nem zárható ki teljes bizonyossággal ugyanis, hogy a távoli jövő egy adott pillanatában sikerül majd valakinek megdönthetetlen bizonyítékokkal előállnia világunk szigorú oksági meghatározottsága mellett.

A Vétkek és választások – A felelősség elméletei című válogatáskötet tanulmányai a fenti nehézséggel szembesítik az olvasót, és kínálnak számára – a fentitől eltérő – megoldási javaslatokat. A szerkesztő, Réz Anna előszavában olvasható célkitűzés szerint a kötet írásai azzal a kérdéssel foglalkoznak, hogy „milyen körülmények fennállása esetén helyénvaló erkölcsi felelősséget tulajdonítanunk másoknak. […A]hány elmélet, annyi választ kapunk a kérdésre” (10).

A kötet négy, egymástól többé-kevésbé elkülönülő tematikájú fejezetre oszlik, melyekről – némi emelkedettséggel – azt is mondhatnánk, hogy keresztrímszerűen felelgetnek egymásra: míg az első és a harmadik egység metafizikai konnotációi a hangsúlyosabbak, a második és negyedik részben inkább az episztémikus kérdésfelvetések állnak a középpontban.

Mivel az egyes fejezetek „vitaindító” tanulmányai megfelelően hozzásegíthetnek bennünket ahhoz, hogy átfogó képet alkossunk a kötetről, a következőkben ezek kerülnek röviden bemutatásra.

I.

A könyv gerincét alkotó, metafizikai vonatkozású egységben szereplő tanulmányok nagyrészt a kompatibilizmus és a szemi-kompatibilizmus talaján állva helyezkednek szembe a determinizmussal. Míg a determinista álláspont képviselői szerint a szabad (tehát felelős) cselekvés szükséges kritériuma az volna, hogy az egyén cselekedhessen másként is, mint ahogy valójában cselekedett – mely ugyanakkor nem lehetséges szerintük –, a kompatibilisták szerint egy cselekedet akkor is szabadnak mondható, ha az egyén nem cselekedhetett volna másként.

Harry G. Frankfurt kötetindító tanulmánya („Az akarat szabadsága és a személy fogalma”) példának okáért a másodlagos akarat fogalmának bevezetésével látja megoldhatónak a fenti dilemmát: szerinte akaratunk akkor mondható szabadnak, ha azt akarjuk, amit akarni akarunk. Minden egyén rendelkezik pusztán külső körülmények által determinált, ún. elsődleges vágyakkal (pl. mértéktelen kávéfogyasztás), ám közel sem mindenki rendelkezik az előbbitől független másodlagos akarattal (az egészséges életmódra való törekvés). Cselekedeteink szabadsága – Frankfurt szerint – e kettő harmonizálásában áll: akkor nevezhető valaki szabadnak, ha esetében e kettő egymással összhangban van, vagyis, se nem vágyik kávéra, se nem akarja azt. A szabadság tehát ekképpen teljességgel függetleníthető volna a külső okok és az elsődleges vágyak egymásra hatásától.

A kérdés tétje azonnal magától értetődő: a személyt éppen akaratának szabadsága különbözteti meg az ösztönlényektől: míg az előbbi rendelkezik az előbb említett másodlagos akarat képességével is, az utóbbi csupán elsődleges vágyakkal bír.

A felelősségelmélet részben hasonló olvasatát láthatjuk Peter F. Strawson affektív-hipotézise kapcsán. Strawson a felelősségtulajdonítás pusztán racionális jellegét bírálva mondja, hogy reaktív attitűdjeink sohasem lehetnek érzelmektől mentesek: ha neheztelünk valakire, vagy méltatunk valakit, reakciónkat szükségképpen érzelmek kísérik, melyek maguk azonban nem (feltétlenül) döntéseink eredményeképp jönnek létre. Ennélfogva pedig számos olyan tényező, melyről hagyományosan úgy tartjuk, hogy kontrollunk határain kívül esik – pl.: pszichénk, a szocializációnk során elsajátított attitűdök stb. – döntő befolyást gyakorol ítélethozatalaink során.

A felelősségtulajdonítás kérdését ezek szerint azért kell elválasztanunk a szabad akarat kérdésétől, mert az már eleve érzelmeinkbe van kódolva: akkor is felelősséget tulajdonítanánk egy bizonyos cselekvőnek, ha tudnánk, nem szabadon cselekedett. Az elmélet főleg a szemi-kompatibilizmussal mutat rokonságot, mely álláspont képviselői gyakran tagadják ugyan a szabad cselekvés lehetőségét a determinizmus fennállása esetén, elismerik azonban a felelősségtulajdonítás jogosságát ilyen esetben is.

II.

A másik, egymással szorosabban összetartozó egységet a második és negyedik fejezetek alkotják: a „Milyen dolgokért vagyunk felelősek” és a „Morális szerencse” című részek egyaránt a felelősségtulajdonításnak az előzetes tudáshoz való viszonyát vizsgálják. A felelősségtulajdonítás határainak ilyetén kiszélesítésére tett kísérletet láthatunk például Robert Merrihew Adams tanulmányában, aki azon széles körben elfogadott nézettel száll szembe, mely szerint csakis szándékos cselekedeteinkért terhelne bennünket felelősség. Tézise sokkal szigorúbb ennél: öntudatlan és szándékolatlan elmeállapotainkért (mint amilyen a harag vagy az önteltség) is felelősséggel tartozunk. „Attól, még hogy valaki nincs tisztában azzal, hogy helytelenek az elmeállapotai, hibáztatható értük” – állítja Adams (161). Igaz ugyan, hogy morális értelemben ezen elmeállapotok csakis gyakorlati megnyilvánulásukkor válnak ténylegesen is kifogásolhatóvá, mindez már korábban megelőzhető lett volna, ha elmeállapotainkat idejében reflexió tárgyává tesszük, vagy – ahogy a szerző fogalmaz – bűnbánatot gyakorlunk. A bűnbánat ezen fogalma, mely tehát episztémikus hiányosságaink orvosolását hivatott szolgálni, Adams egy bevezető állítása felől válik igazán érthetővé: „[a]z érzelmeink feletti befolyás hiánya […] teljesen normális, nem arról van szó, hogy valamilyen kivételes okból […] nem vagyunk képesek gyakorolni amúgy természetes képességünket” (147). Az érzelmeink feletti kontroll szerinte nem velünk született adottságunk, viszont tanulás, illetve önmagunk kondicionálása révén szert tehetünk rá. A bűnbánat iránti normatív igény ezúton válik megalapozottá Adams szerint.

Míg Adams és a fejezetben szereplő többi szerző vizsgálódásának fő szempontját a felelősség belső, kognitív tényezői képezik, a morális szerencséről szóló zárófejezet éppen azt vizsgálja, hogy külső tényezők figyelembevétele – melyek fölött ugyanúgy csekély, vagy épp semmilyen befolyásunk nem lehet – mennyiben képes árnyalni az emberi felelősségről való gondolkodásunkat. „A morális szerencse azért problematikus jelenség – áll Reich Orsi bevezetőjében –, mert miközben széles körben osztjuk ama intuíciót, hogy morális megítélésünk nem függhet külső tényezőktől, mégis úgy tűnik: ha megpróbáljuk hétköznapi morális ítéleteinkből kiküszöbölni ezen külső tényezőket, akkor ítéleteink java része hatályát veszti” (325).

Bernard Williams tanulmánya például az önmagában vett morális értéket a racionális igazoltsággal állítja szembe. Williams – némiképp az antik sztoikusokra emlékeztető erkölcsfogalomból kiindulva – kezdetben egy olyan erkölcsfogalmat tár elénk, amely szerint morális értékünk, lévén érintetlen a szerencse bármiféle ráhatásától, csakis tőlünk függ. Mielőtt azonban a morális szerencse kifejezésben puszta contradictio in adiectót kezdenénk látni, a szerző emlékezetünkbe idézi, hogy bizonyos esetekben éppen a tőlünk nem függő szerencse az, mely bizonyos cselekedeteinket morálisan igazolttá teheti. Példaként a családját hátrahagyó festőt, Gauguint idézi, aki bizonyosan nem válhatott volna nagy művésszé ezen morálisan kifogásolható lépés megtétele nélkül. Míg családja elhagyásának pillanatában a festő morális értelemben elmarasztalható lett volna, a sikeres életpálya, vagyis a morális szerencse felmentette őt a morális felelősség alól. Amennyiben viszont nem társult volna ezen morális szerencse Gaugain pályájához, és nem válik nagy művésszé, úgy ismét számolnia kellett volna az őt terhelő felelősséggel. A festő kezdeti cselekedete tehát morálisan igazolttá vált, ám olyan tényezők közreműködésével ment végbe, melyekre ő maga nem gyakorolhatott befolyást.

A kötetben szereplő tanulmányok legtöbbjéről összességében elmondható tehát, hogy a felelősségtulajdonítás lehetőségeinek kiszélesítését célozzák meg anélkül, hogy akaratszabadságunk megmentése érdekében súlyos előfeltevések mellett köteleznék el magukat. Céljuk tehát az, hogy vétkekről anélkül is beszélhessünk, hogy alternatívákkal rendelkeznénk választásaink során. Ez ugyanakkor kisebb hiányérzetet hagy azért az olvasóban, mivel a teljesebb összkép érdekében esetleg libertariánus elméletek is szóhoz juthattak volna a kötetben.

Réz Anna (szerk.): Vétkek és választások. A felelősség elméletei. Budapest, Gondolat, 2013.

Ajánlott cikkünk:

Bernáth László: Képesek vagyunk a lehetetlenre? (Huoranszki Ferenc: Freedom of the Will)

Facebook-hozzászólások