Átutazók 2.0

Az Utazás című kötet margójára
 
„Csak átutazó vagyok itt a földön” – énekelte sok ezer éve Szécsi Pál, és talán nem is sejtette, hogy kik üldögélnek vele útitársként ugyanabban a fülkefényben. Márai szerint az út értelme nem a cél, hanem a vándorlás, és hogy nem helyzetekben, hanem mindig útközben élünk. Erre azzal kontráz Jack Kerouac, hogy „úton lenni boldogság, megérkezni halál”. Nem hittem, hogy őket valaha egy bekezdésbe dobja a gép.
 

Az Utazások című Kuk-kötet 57. oldalán azt olvasom: „a zarándok számára – ellentétben a mai turistával – nem (vagy nem csupán) az úti cél a fontos, melyet minél gyorsabban és kényelmesebben szeretne elérni, hanem az odavezető út is, ami lehet sokkal lassabb és kényelmetlenebb, de mindezért kárpótolnak az útközben szerzett tapasztalatok”.

Én mindebből azt az evidens következtetést, sőt közhelyet vonom le, hogy az életünk a maga telő-múló mindennapjaival maga is utazás. Az utazás ugyanakkor az idegen keresése, felfedezése is egyfelől, és ideiglenesség másfelől. Így lesz az életünk keresésben lankadatlan készenlétté, átmenetisségé az örökös holnap igézetében, és szükségszerű berendezkedéssé is egyszerre. Berendezkedés, készenlét és holnap – erről szól a Godotra várva, mert ott minden egyes új nap a beérkezéssel kecsegtet, az út, az utazás végével, és mindig csak este derül ki, hogy az élet ma megint csak egy köztes nap volt, rostokolás, sehol a beígért, útközben beszerezhető tapasztalat. Itt az élet megint majd csak holnap kezdődik, viszont megint egy tegnappal kevesebb. Hát, ha Beckett felől nézem, akkor Kerouac például hülyeséget beszélt az előbb.

Ez a becketti gondolat akármennyire is nyomasztó, de visszaköszön a Kuk-kötet Sorrentino-kritikájában, mondván a rendező filmjei „olyan egyetemes jelenségekre reflektálnak, mint a céltalanság és az idő elvesztegetése, melyek soha nem voltak aktuálisabbak”.

Mi az, ami aktuális?

Az Utazás-kötet közel minden szövege az idegenségből igyekszik az otthonosság, az ismerősség élményét megteremteni, és teszi ezt legtöbbször derűsen, nem keltve a bennfentesség öntelt látszatát. Talán hasonló tapasztalat megy bennünk végbe akkor is, amikor próbálunk belakni egy új, idegen várost: kifigyeljük, hogy az hogyan domesztikál minket, és megtanulunk egy-kettőt a történeteiből. Így leszünk ismerősök, ha rokonok úgysem.

Ennek a kötetnek a szerzői lépésről lépésre készülnek birtokba venni a világ egy-egy szeletét, legyen szó Giottóról, Az ember tragédiájáról, a váci Hübschl-villáról, vagy egy bécsi egyetemi campus könyvtárépületéről. Mert talán hisszük azt, hogy ezek által még pontosabban, még tüzetesebben lehet majd beszélni az otthonról. Hogy így majd mindig egy kicsivel jobban megértett, más szögből nézett helyre lehet hazamenni, ami sokszor mégis idegenebb, otthontalanabb, mint állni a Hold sötét oldalán vibráló neon alatt, éjszakai buszra várva.

Meg hát Európára zusammen ráférne még a közös akaratképzés és a szolidaritásközösség erősítése, legalábbis Habermas ezt mondja, és lehet, hogy mindez illuzórikus, de Ukrajnában háború van, miközben Ukrajna senkinek sem kell. És bár Párizs gyorsan felocsúdott, de feszült maradt. Ha pedig már így alakult a korszak, amelyikben fiatal voltam, amelyikben megöregszem, hát ideje lenne kitalálnom valamit.  

Hogy világot kéne állítani, az kínosan fennkölt. Hogy okos gyülekezetben hányni-vetni meg száz bajunk, az régimódi. A valósággal az a baj, hogy nincsen hozzá háttérzene. Fölösleges fények nincsenek. Gúnyolódni tilos. Állítani lenne jó, magunkról, végre, valamit. És talán épp ilyesmire kell, hogy megszerveződjenek kultúra és kritika kis körei.   

(Elhangzott az Írók boltjában, 2015. március 19-én.)

Facebook-hozzászólások