A könyvügynök démonai

Bartók Imre: Láttam a ködnek országát

A szerző új regénye – ahogy ő maga fogalmaz: „egyszerre lezárás és újrakezdés” (KönyvesBlog, 2016.06.09.) az eddigi szövegeihez képest, amelyek közül minden bizonnyal a legnagyobb figyelmet monumentális regénytrilógiája (A patkány éve, 2013; A nyúl éve, 2014; A kecske éve, 2015) kapta. „Egy ilyen nagyívű vállalkozás után milyen poétikai és tematikai újdonsággal képes előrukkolni a szerző?” – hangozhat az örök kérdés az olvasó és a recenzens fejében. A regény „válasza” éppen az újdonsághajhászás, az innováció iránti elvárás parodisztikus megjelenítése – részben.

Egy könyvügynök külföldi megbízatásai, ottani és magyar kollégáival, valamint a gyakran furcsa szerzőkkel való találkozásai alkotják a regény narratív keretét, folytonos, végeérhetetlennek látszó ismétlésben. A regény másik fő vonulatát a főszereplő öt éve eltűnt öccséről szóló sejtető megjegyzések, kisebb beszámolók, valamint lázálmok képezik, a munkakapcsolatokhoz képest a testvér jelenti az én-elbeszélő számára az egyetlen bensőséges emberi viszonyt, eltűnése miatt azonban ez is idegen és távoli marad. A két fő narratív szál csak a szöveg végén kezd el összekapcsolódni, amikor a főhőssel megesett rejtélyes telefonhívások arra utalnak, hogy a könyvkiadás világának titkos összeesküvése (talán a valóságban is létező Swedenborg Társaságé) összefügg a testvér eltűnésével.

A korábbi prózákra jellemzően ez a szöveg is stílus- és műfajkeveréssel operál. A könyvkiadás világának szatírája tekinthető az alapvető regiszternek. A már fentebb idézett interjúban olvasható szerzői szándék és a regény elbeszélőjének mondatai a könnyű referencializálhatóságtól való eltávolítás igényéről tanúskodnak, ennek ellenére a regény mégiscsak megfogalmaz egyfajta kritikát a kortárs könyvkiadás és irodalom kultúrájáról. A már említett újdonságmánia számtalanszor a paródia „áldozatává válik” az elbeszélés során. Tobzódunk a figyelemfelkeltő szándékú, emiatt bizarr és furcsa témájú irományokban, amelyeket általában a regény főhősére próbálnak „rásózni” az alkotók vagy az ügynökeik (például egy keménylegényt az életre tanító vakond története Én és a vakond címmel, vagy a masztiffokon lovagoló csecsemők sztorija). Ez az újra és újra eljátszott geg érdekes módon nem válik fárasztóvá, hanem végig szórakoztató tud maradni, mint ahogy a könyvkiadó multis „legénysége” s apró-cseprő dolgaik is humorosak: Bence, aki egy ötkilós proteinkészítményt csecsemőként ölel magához; Krisztián, a lovarda mellől, csapatépítő tréningről telefonáló főnök, valamint Zsófi, a hiszékeny, minden lében kanál segéd, aki persze maga is írt egy rossz regényt.

Leginkább a mű elején érzékelhetjük hangsúlyosnak a könyvkiadás világának bemutatását. Az irodalom gyakran patetikusan értéktelítettnek képzelt voltával ellentétben egy gépiesen működő vállalkozást láthatunk, a maga hiú szereplőivel, akik a legközelebbi munkatársakat leszámítva – mint néhány szöveghelyen történik rá utalás („A titkárnő éppen olyan formájú, mint a miénk […]”, 195.) – elvesztik a beazonosíthatóságukat a főszereplő szemében. Az imént említett poétikai jellegzetesség kifejezetten Bret Easton Ellis szöveguniverzumára emlékeztet, s nem egyedüliként, lépten-nyomon belebotlunk a „kifinomult kiüresedettség” motívumaiba („Egy jellegtelen, százhúsz éves bérház ötödik emeletén lakom, az utólag kialakított tetőtérben, az egyik ablakom viszont legalább egy impozáns Bauhaus-villára néz”, 70.). A menetrendszerűen sorjázó könyvügynöki jelenetek hamar kiismerhetővé és egyúttal kiszámíthatóvá válnak, ezáltal a könyv első harmadán túl, az eddigiekhez hozzáadódó újabb és újabb finoman kidolgozott részletek jelentik az olvasás örömét.

A szatirikus fővonulat stílusát főként az elveszett testvérhez és a titkos társasághoz köthető szövegrészek törik meg, valamint a főszereplő által olvasott kéziratokból vett betétek. A kéziratok szövegei néhol elég erős utalásokat tartalmaznak az alapszövegre, mint ahogy a regény többi szintje is állandó játékban van egymással: elválaszthatatlanul egymásba fonódva bizonytalanítják el a rögzíthető jelentéseket. A főhős álmaiban és éber látomásaiban köszönnek vissza a szerző védjegyének számító biohorror-trash elemek, többször Clive Barker Hellraiserére emlékeztető kampók és szörnyetegek kerülnek elő. Az elbeszélés „takarékosan” bánik az efféle „durvulásokkal”, hogy aztán a regény vége felé kerüljön sor egy-egy igazán sokkoló jelenetre (a parkban ücsörgő eltorzult lány és a főhős öccsének pokoli romantikáját igazán „üdítőnek” éreztem, amolyan egyedülálló bartóki „Ollókezű Edward”-nak, 272–273.). A szürreális-horrorisztikus, és az összeesküvéshez köthető, thrillerbe illő jelenetek (amelyekben például a regény előrehaladtával a főszereplő egyre többször kap telefonhívást egy rejtélyes doktortól) is parodisztikus színezetet öltenek, hiszen összefonódnak a könyvkiadás világával, elvégre a „hatalmas összeesküvés” a 19. századi holdkóros Swedenborg újonnan előkerült kéziratait, valamint a veszteséges kiadókat és a bogaras íróikat érinti; beszédes, hogy az ügynöki jelenetek során egy igazi „dealt” sem sikerül kötni, a nagy sikereket maga az elbeszélő idézi fel a múltból, az elbeszélő folyton érzékelteti a szakma komolytalanságait („Vég nélküli megbeszélések, eredménytelen tárgyalások, a protokoll légbuborékai”, 89.).

Kérdés, hogy az eltűnt fivérhez köthető pszichologikus szál és a popkultúrából kölcsönzött műfaji elemek (itt nyilván a horror tekinthető a „legalantasabbnak” és a legharsányabbnak) mennyire válnak motiválttá, izgalmassá az egyébként nagyszerűen kidolgozott alapregiszterhez képest. Személy szerint a regény összes rétege közül az eltűnt testvérét találtam a legérdektelenebbnek. Úgy tűnik, hogy az elit- és popkulturális műfaji jegyek összekeverése egyfajta veszélyt rejt magában. A popkultúrából átvett műfaji elemek egy jó értelemben véve hatásvadász, kerek zsánertörténet  helyett itt egy széttartó, fragmentális szerkezetű posztmodern narratívában kaptak helyet, s emiatt veszítenek az erejükből, még akkor is, hogy ha paródia tárgyává teszi őket az elbeszélés. 

Végezetül érdemes megemlíteni a szintén védjegyszerű, nyelvi leleményekben gazdag poszthumán tájakat („A táj szívrohamban halt meg, nem vénségében, de nem is fiatalon, váratlanul. Egy erdő szívrohama nem is a fákon látszik, nem a gyökereken, hanem a környezet tétova hisztériájáról olvasható le, a sárban fuldokló utakról, a felesleges betonról, a varjak, a csigák remegéséről.”, 297.), s még az is lehet, hogy valójában róluk szól a regény, mert, ahogy az elbeszélő mondja: „Az elbeszélés világa mögött meghúzódik egy másik, igazi világ, a természet világa. A folyamatos öldöklés és pusztítás territóriuma”(269.).

Bartók Imre, Láttam a ködnek országát, Jelenkor, Pécs, 2016, 320 oldal

Fotó: Kulter.hu

Facebook-hozzászólások