A szerelem katonája – Sade legújabb lemezéről

Véletlenek lehetséges játékából születnek olykor a legjobb dolgok. Főképp a zene világára igaz ez, melyben még az is megtörténhetett, hogy az afrikai ősszenvedély és az angol elegancia egy erőteljes, ám mondanivalójában mégis lágy énekhanggá olvadjon össze Sade személyében. B. L. Paszternak gondolatainak nyomában pedig, miszerint „Az embert évszázadokon át nem a pálca emelte az állat fölébe és ragadta a magasba, hanem a zene: a fegyvertelen igazság ellenállhatatlan ereje, példájának vonzása.”, az sem tűnik már különösnek, hogyan lehet egy törékeny és szenvedélyes dalszerző énekes egyszerre katona és szerelmes. Ezért is különösen találó az új album címe (Soldier of Love), mellyel tíz év önkéntes száműzetés után az angol-nigériai énekesnő visszatért a zenei élet színpadára.

új számaival és régi zenekarával hozza mindazt, amit már megszokhattunk tőle: minden egyes hang tökéletes kidolgozottságát és feszes dallamvezetést, mely által egy hangoktól színes varázsszőnyegen átrepülhetünk egy másik idő-kontinuumba. Az énekesnő fátyolos, füstös alt hangjához illő lírai, olykor melankolikus dalok olyan hangulatot árasztanak, mint egy Szabó éva - verseskötet, mellyel kezünkben elmélázunk egy esős délután. Zenéje egyszerre üresít ki és tölt fel. Ez a titok, amivel képes régi számaival is akár minden nap belopni magát a magányos otthonok csendjébe. Első hallásra - mint minden Sade album - akár monotonnak is tűnhetnek, legyen tehát tanulság, hogy mint egy jó bort, Sade zenéjét is kóstolgatni kell, mely által mindig újabb és újabb ízei és illatai, hangjai és értelmezései nyílnak meg előttünk.

 

 

Milyen életutat jár be egy ennyire finom és egyedi hangzású zenei stílus megalkotója, „ősanyja”? Mind személyében, mind pedig zenéjében arisztokratikus tartással bíró, minden porcikájában a nőiességet, a finomságot, gyengédséget sugárzó „jelenséggel” találkozunk az 1959–ben született modell, majd divattervező személyében. Zenei érdeklődése már kezdetektől a soul, a jazz és az R&B vizeire sodorja, olyan példaképeket fogva be vitorlájába, mint Ray Charles, Aretha Franklin és Billie Holliday. A különböző kontinensekről származó, nagyszerű zenészekkel - Stuart Matthewman (gitár és szaxofon), Paul Denman (basszusgitár), Andrew Hale (billentyűs hangszerek) és Paul Cook (dobok) - akik jelenleg is tagjai zenekarának, 1984-ben debütál. A felállás pedig rendkívül sikeresnek bizonyul, annál is inkább, mert az igényes, jazz és soul alapokon nyugvó, nem éppen populáris zenét játszó „jazzpop” műfajjal három Grammy - díjat is nyernek. Az elsőt 1986-ban a Stronger than Pride című albumért, a legjobb előadó kategóriában; 1994-ben a The best of Sade, mint a legjobb R&B együttes vív ki elismerést; 2002-ben pedig a Lovers Live viszi el a megérdemelt pálmát.

A zenekar minden egyes albumára jellemző, hogy kiemelkedik a dallamhabokból egy-egy különösen csillogó gyöngyszem, ami magával ragad egzotikumával és harmóniájával. Az új album esetében nekem a Skin ez a gyöngyszem, ritmikus, mély basszusával andalít, ugyanakkor csipetnyi R&B-vel fűszerezve mégis hihetetlen húzást ad a dalnak.

Ha viszont háborgó érzéseinknek kell egy kis tombolás, akkor mindenképp a címadó dallal élhetjük ki azokat. A pergő dobok és a feszültséget fokozó vonósok együttes játéka a basszusgitár keménységével háborúba hívnak. Ha valaki ezzel a zenével és az énekhang keserűségéből kiszűrődő, mélységes tapasztalatokkal indul harcba - az érzelmek csatamezejére - akkor nem kérdés, ki lesz a győztes. Már ha van ellenfél, és nem csak magunkkal vívjuk szélmalomharcunk.

 

 

Bár a dalszövegből kiszűrődő remény a háborút, mint a hódítás eszközét adja kezünkbe, annak minden fortélyával, beleszámítva az erotika titokzatos haditechnikáit is. Erre a párhuzamra játszik rá a számhoz készült klipp is, ahol a katonás rendbe és ruhába felsorakoztatott zenekartagok masírozása keveredik az énekesnő által eltáncolt tangó szenvedélyével. A fények és az erőteljes színek - mint a vörös, a fehér és a fekete - játéka, törései itt is nagy hangsúlyt kapnak, mintegy reflektálva a dobok, a vonósok és a basszusgitár belépésének katonás váltakozásaira. érdemes kitérni a lemezborító rejtélyére is, mely egy maya templomot ábrázol a háttérben, talán jelképéül az „ősi” zenei terepnek, melynek védelmében Sade harcolni kíván, szerencsére nem fegyverrel, hanem gitárral a kezében. Viszont a Sade életművében újnak számító, csöppnyi elektronikus hangzással megbolondított album, és az énekesnő hírnévtől menekülő, semmint hangos forradalmár életvitele megkérdőjelezi a borítóval kapcsolatos gyanúnk.

Már a kezdő The Moon and The Sky szomorkás hawaii gitárszólamába is vegyülnek elektronikus hangmorzsák, megadva ezzel a lemez alaphangulatát.

A Morning Birds című dal nagyon hasonlít egy korábbi album dalára, a Pearls–re. Itt a zongora kap nagyobb hangsúlyt, mellyel a tenger hullámzása, az idő pergése az, amire emlékeztet a dal, a csörgők által megadott ütemes alapdallamával.A Babyfather képviseli az album játékosságra építő vonalát. Leginkább egy játszótér jut az ember eszébe, amit csak erősítenek a kórusban felsejlő gyermekhangok.

 

 

Felcsendülnek azonban - szintén újdonságnak számító - folk zenei és country dallamok a Long Hard Road és a Be that Easy című számokkal, éppúgy, mint a már jól ismert balladai hangzásvilág az In Another Time-mal, ahol a szaxofon és a hegedű-szólók nyújtanak varázslatos élményt. Ezzel ellentétben a Bring Me Home trip-hop jegyei és az elektromos dobalap elidegenítő effektként hatnak. Míg az album, záró akkordját jelentő The Safest Place elfogadást és beletörődést sugalló hangulata döbbent rá igazán, hogy mekkora tud lenni a csend, mikor elhallgatnak a hangszerek. Hiszen „A zene az örökkévalóság idejében jár, mint az élet a regényekben, míg szól. De alighogy elhallgat, a botrány érzése fogja el az embert, mintha leöntötték volna hideg vízzel, vagy öltözetlenül lepték volna meg.”(B. L. Paszternak). Sade zenéjének titka természetességében rejlik, mely mindenfajta mesterséges pózt és álarcot mellőzve, tiszta érzelmeket közvetít. Ami pedig éppoly bonyolult feladat, mint amennyire egyszerűnek hangzik. Ezzel magyarázható az is, hogy egy-egy lemez megjelenése között miért oly nagyok életművében az alkotói szünetek.

Ezek után nem marad más, mint várni és remélni, hogy Sade turnéja eljut Magyarországra is, hiszen élő koncertjeiken mindig új, már-már extázisba kergető dallamvariációk és improvizációk születnek. Ez az a terep, ahol a zenekar minden egyes hangszerének virtuóza megnyílhat a maga teljes valójában, teret engedve ezzel a lehetséges véletlenek játékának.

Az együttes tagjai:
Sade Adu – ének
Stuart Matthewman – gitár, szaxofon
Andrew Hale – billentyűs hangszerek
Paul S. Denman – basszusgitár

Közreműködők:
Tony Momrelle – ének
Leroy Osbourne – ének
Martin Ditcham – dob, ütőhangszerek
Pete Lewinson – dob
Everton Nelson – hegedű
Ian Burdge – cselló
Gordon Matthewman – trombita
Noel Langley – trombita
Ila Adu, Clay Matthewman – ének (Babyfather)
J
uan Janes – gitár (Long Hard Road)
Sophie Muller – ukulele

A lemezen elhangzó számok listája:
1. The Moon And The Sky
2. Soldier Of Love
3. Morning Bird
4. Baby Father
5. Long Hard Road
6. Be That Easy
7. Bring Me Home
8. In Another Time
9. Skin
10. The Safest Place

értékelés: 10/10

video
See video

Facebook-hozzászólások