Vendégségben Kányádi Sándornál

Kányádi Sándor kapta idén március 15-én a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Ezen alkalomból, és közelgő születésnapja okán készítettem vele interjút. Az a megtiszteltetés ért, hogy budai lakásán, otthoni környezetben kereshettem föl.

Mindenki elkezd verset írni, csak az okosabbak abbahagyják.” –mondja Sándor bácsi nevetve, mikor beszélgetésünk kezdetén első verseiről kérdezem. Ebből is látszik, az embernek el kell dobnia előre elkészített konzervkérdéseit,  mikor Kányádi Sándorral beszélget, s nem számítgathat tovább, „mint a fölnőttek”…

Valahogy meghittebb, igazibb így a párbeszéd! Ez a felismerés eszünkbe juttathatja a gyermeki lét sajátosságait: mondják, a gyermekek közelebb vannak az Eredendőhöz, még értik a föld, a nap, a szél üzenetét… A művész is ezt a tiszta látásmódot akarja elsajátítani, ehhez azonban rengeteget kell dolgoznia magán. De van egy kegyeltje a Mindenhatónak, aki ajándékul kapta a derűs lelket, az értő szívet, aki mindennapjait is „művészien” élheti, ez a kegyelt a hegyi ember.

Sándor bácsi az utóbbi kifejezést használja az erdélyiekre, bennünket pedig „síkvidékiek”-nek nevez és huncutul mosolyog. Történelmi példákat hoz a hegyvidéki bölcsesség bemutatására, említi például Géza fejedelmet, aki szintén erdélyi volt. Szerinte az ő okos politikájának köszönhető a magyarság betagozódása a keresztény Európába. A hegyvidéki ember jellegzetes képviselője Tamási Áron Ábelje, vagy Nyírő József Uz Bencéje. Ezek a figurák végtelen életszeretetükkel és gunyoros mondataikkal váltak az olvasók kedvenceivé. Tamási Áronhoz hasonlóan Kányádi Sándor is Hargita megye szülötte. Szülőfaluját, Nagygalambfalvát beszélgetésünk során sokat emlegeti, oda kíván majd visszahúzódni.

Még mindig a természetnél maradva annak ihletet adó voltáról kérdezem a művészt, a természeti szépről szóló esztétikai tanulmányaimra emlékezve. Sándor bácsi nevet, hisz számára nem valami idegen csoda, hanem élettér volt a természet, együtt örültek és búsongtak, otthon volt benne, kenyeret s munkát adott neki. Természetes viszony ez a természettel, melyet mi, „síkvidékiek” nem érthetünk. De azért egy gyermekkori emlékét elmeséli: az erdőben kószált, mikor is óriási vihar kerekedett - nagyon megijedt, s fedezékbe húzódott egy fa odvába, keservesen sírt ott megbújva, míg le nem csillapodott a vész. Nem említi - amit pedig az őt ismerők jól tudnak -, de ezen élmény hatására született Fától fáig című verse:

”Elszisszent az út alólad
Nyárfák félelme ülepült
homlokod pólusaira
De csak tovább fától fáig
Nincs az a film az a magnó
vissza ez már nem játszható.”

Persze a költői alkotásban az emlék már kozmikussá növesztett kép a kisfiú útkereséséről. Amikor arról faggatom a költőt, hogy hogyan juthat az ember előre, „fától fáig” a való életben, Sándor bácsi nagyon is komolyan válaszol: az öniróniát tartja az élet receptjének, a legfőbb segítségnek. „Mosolyogni magunkon a felnőttség első jele.”- mondja. Arany Jánost említi, aki egy bukott szabadságharc után képes volt papírra vetni a Nagyidai cigányokat. Lehet tanulni tőle!

És van is rá ok. Már a nemzet megmaradásáról beszélgetünk – neki erre is van elmélete. Úgy tartja, a magyar nép Isten kiválasztott népe, a magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve. ő nem foglalkozik politikával, nem is érti a „síkvidékiek” román- magyar kapcsolatot feszegető kérdéseit, hisz ők egy helyen élnek, mindig is beszélő viszonyban voltak egymással, ez csak természetes. Rögtönzött monológ című versében „közép-európai egyetemesség-érzet”-ről szól:



Erdélyország gondját-baját érezte-tudta ő is
- becsületére legyen mondva -
előbbrevalónak no meg a kereszténységét
ó a mi sokszor megmosolyogni való
közép-európai egyetemesség-érzetünk
amit ebben a kocsmában is csak mi ketten érthetünk

A hegyvidéki embert tehát nem kell félteni, sajnálni, sokkal kiterjedtebb világképpel rendelkezik, mint mi, tudálékos síkvidékiek. (Természetesen Sándor bácsi ilyen minősítést nem használ.)

Három dolgot emel ki, melyek a nemzet összetartó erői lehetnek szerinte: a szervezés, a szeretet és a nyelv. Leghosszabban a nyelvről beszél, illetve találóbb kifejezés, hogy regél. Semelyik történelemkönyvben nem olvashatjuk ilyen formában a Halotti beszéd keletkezésének történetét: „Egy szerzetes, vagy talán több, egy cella homályában arra gondolt – temetés közben juthatott ilyen gondolat az eszükbe –, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy a megyeri halott lelkét olyan nyelven ajánljuk az egek irgalmába, mit a végtisztességtevők nem is értenek, latinul. S akkor a cella homályában, körmükre égő gyertyával lefordítottak egy temetkezési beszédet: így született a Halotti beszéd.”

Sándor bácsi úgy szövi beszéde fonalát, hogy általa a történelmet is lelkessé teszi, mintegy életre kelti az eseményeket, melyek amúgy csak egy száraz évszámmal, halovány fogalmakkal kódolva élnek poros almanachokban és elfelejtett lexikonokban. Él és lélegzik, régi korokról mesél szobájának hangulata is. Megmutatja az érdeklődő vendégnek összes kincsét. Szász Endre festőnek - aki szintén Hargita megye szülötte - több képe díszeleg a falakon. Erdélyt idézi még Orbán Balázs arcképe, különböző kerámiák, antik bútorok. Mikor megkérdem, kit tart költői példaképének, ki volt költészetére nagy hatással, elgondolkodik, majd azt mondja, Petőfi Sándor, a költő. Kis anekdotát is fűz válaszához, mely szintén az otthon varázsát igazolja: Petőfi ugyan az Alföldhöz írt ódát, mégis mikor a sereggel Kolozsvár közelébe értek, levelet írt Júliának, melyben kérte, ha a háború véget ér, költözzenek ide, s kezdjenek új életet Erdélyben!

A közelebbi múltból Páskándi Gézát emlegeti legfőbb mestereként, szellemi vezetőjeként. Hasonló nagy tisztelettel adózik Benedek Elek, avagy Elek apó emlékének, akinek idén születése 150. és halála 80. évfordulóját ünnepeljük. Érdekes, hogy Elek apó csillaga pont abban az évben hullt alá, mikor Kányádi Sándoré feltűnt, 1929-ben. Megmutatta a Duna-parti emlékművet, melyet Elek apónak emeltetett, „Elek apó kútja” – ez áll rajta, valamint egy kicsiny arckép a nagy mesélőről. A mese valahogy könnyedebben szárnyra kap a hegyek között, tovább viszi a szél. A hegyi ember hiszi a csodát, ezért olyan magukkal ragadóak az erdélyi történetek. Kányádi Sándor is számtalan gyermekverset írt, és hosszú éveket töltött gyermekfolyóiratok szerkesztőségében is.

Kezemben a Jó Pajtás (50 dinár) és a Mézeskalács (40 dinár) egy ez évi száma, melyet ajándékba kaptam tőle, lehet, nem oly színesek, mint a Buci Maci, de a Gyöngyhalász-rovatban Kosztolányit, a Mesélgető-rovatban Mátyás király történeteit olvashatják a gyerekek, legalább lesz mire emlékezniük felnőtt korukban is.

Az aktuális problémákról faggatom, így a nyelv mai helyzetéről is. Nevetve emlegeti unokája újdonsült szavajárását, a „zsír” és „király” kifejezéseket. Az internet hatásáról is beszélgetünk, ezt sem tartja tragikusnak, sőt, úgy fogalmaz, nem siránkozni kell, hanem élni a lehetőséggel, mert az szerinte nagy lehetőség. Ezért a 21. században legfontosabb feladatunk: „a világhálót megtanítani jól magyarul.” Mit is jelent ez? Az összes szellemi javunkat, ami csak létezik, közkinccsé kell tenni, hogy ismerje meg a világ a magyar kultúrát. Sándor bácsi sajnálja, hogy a (világ)”háló” szót felváltotta a „net” kifejezés, ugyanis valóságos asszociációfolyamot indít el benne. Egyébként ő maga is használ olykor számítógépet, de azért nem mondhatók kenyeres pajtásnak. De hisz biciklizni sem tud – miközben tudja, hogy a bicikli egy jó találmány.

Vajon mi az, ami ilyen békéssé, mindig reménytelivé és megértővé varázsolhat egy embert? Nem tudom megfejteni titkát, de próbálom megőrizni intését: „Ne legyünk tongyók1!” Tanuljunk a hegyi embertől, hisz: „száríthat szél és süthet hevet a nap / míg a harmatból egy csöppnyi megmarad!”

1 A gyarló népiesen. Ezt is Sándor bácsitól hallom először.

Facebook-hozzászólások