Az ember ideje – fontos információk adagolása az időről
A címe alapján roppant ígéretesnek tűnik Losonczi Ágnes kötete: Az ember ideje – ki ne lenne kíváncsi az időre, különösen, ha éppen az övéről van szó? A kérdés annyiban is időszerű, hogy manapság elég sok gondunk van az idővel – ahogyan ezt a könyvben a szerző ki is emeli. Tehát adott egy aktuális probléma, amely valójában mindig aktuális – vagy legalábbis egy jó ideje -, ami éppen eme örök aktualitás nyomán végtelenféle módon megközelíthető. A könyv koncepciója tehát ígéretes, ráadásul az alcím alapján esszékre számíthatunk, ami azt jelenti, van esély arra, hogy a szokásos megkötöttségekből kibújva a szerző egy egészen egyedi, vagy legalább szellemes megközelítést fog alkalmazni.
Sajnos nem ez történik. A szerző egyetlen erényét villantja fel a kötetben, a szaktudós lelkiismeretességét. Csakhogy ez az erény ebben a kötetben gátlóan hat. Losonczi mintha nem tudna szabadulni attól a képzettől, hogy egy értékes munka elsősorban információ közlés – az esszé specialitását mintha abban látná, hogy ezúttal nem kell részleteiben körülírni a dolgokat, mint egy tudományos cikkben, elég nagyvonalakban jelezni, hogy mégis hogyan áll a helyzet. Ez a fajta hozzáállás ott működik a legjobban, ahol még a legkevésbé van jelen. Ezen azt értem, hogy a könyv azon részei a legerősebbek, ahol Losonczi nem fukarkodik annyira a tényközléssel, ahol az olvasó számára ismeretlen kis apróságok is belekerülnek az elemzésbe – leginkább az anyaságról szóló fejezet ilyen. Nem meglepő módon – de a könyv koncepciójára nézvést kellemetlenül –, ez az a fejezet, ahol közvetlenül alig, inkább áttételesen van szó az ember idejéről. Megismerhetjük egy régebbi, 1989-es szociológiai tanulmány eredményeit azzal kapcsolatban, hogy mégis hogyan várták akkoriban Pest megyében a szülők gyermekeiket – azt hiszem, nem tévedek akkor, ha azt mondom, nem pont ezt várnánk egy időről szóló esszé kötetben. Éppen abban állna az esszéírói bravúr, ha valamilyen intellektuális virtuozitással egyértelműen és frappánsan hozzákapcsolná közvetlenül ezt a témát az időhöz. De, mint említettem, a könyvnek ez a része a legerősebb, tehát, ha nem lenne egyéb hiányossága a kötetnek, akkor nem lenne ezzel különösebb probléma.
Azonban az időről közvetlenül szóló fejezetek nagyon felemásra sikerültek. Néha fel-fel kapja a fejét az ember, amikor az időről szóló nagyon általános és közismert tényeket a szerző összeköti például valamilyen magyarországi aktualitással – mondjuk a rendszerváltás után beállt változásokkal összefüggésben –; de egyébiránt a probléma éppen ez: a kötetben nagyon általános és közismert tények sorakoznak. Valójában nem is az „általánossággal” és a „közismertséggel” van a baj, mert az viszonyítás kérdése, mit nevezünk közismertnek, és az „általános” tények is lehetnek roppant fontosak, hanem ezzel a bizonyos „sorakozással”. Senki nem állítja, hogy egy esszébe feltétlenül világrengető ötleteket kell elhelyezni, valószínűleg sokkal lényegesebb, hogy legyen lüktetése a gondolatmenetnek, legyen benne valami meglepő, s ezt akár úgy is el lehet érni, hogy egyfajta formális, stiláris bravúrt viszünk bele írásunkba – de akár elég lehet a könnyedebb irónia, vagy a finom humorérzék is. Egy szociológus esetében, aki rengetegszer végzett terepen felméréseket, s nemcsak a négy fal között végezte hivatását, akár adódna különféle anekdoták megfelelő hasznosításának a lehetősége is. Többet érnénk vele, mint aránylag céltalan Heidegger idézetekkel.
Apropó Heidegger. Azért éreztem kínosan magam a német filozófustól származó olvasva, mert éppen Heidegger volt az, aki folyton-folyvást emlegette a „vulgáris időfelfogás” félrevezető jellegét. Azt hiszem legtöbbünk egészen jól el van vele a mindennapokban, de ezeknél az esszéknél már nekem is feltűnt zavaró mivolta. Losonczi végig úgy beszél az időről, mintha az valaki volna, aki mára már uralkodik rajtunk, mintsem, hogy a segítségünkre lenne, vagy mintha ez egy valami lenne, amiben úgy lépkedünk, mint egy üres tartálydobozban. Pedig az idézetek mentén egy-két helyen ő is hangsúlyozza az idő szubjektív dimenziójának jelentőségét, de ez semmit sem változtat a beszédmódján.
Amit a leginkább bánhatunk, hogy Losonczi Ágnes érzékenysége az emberi kiszolgáltatottságra, esendőségre, sorsokra, e keretek között nem igazán tud kibontakozni. Pedig ez egy olyan pozitívum, ami még azon is túl van, hogy az erények sorába kellene helyeznünk. Nem véletlen, hogy az anyaság mellett még az öregségről szóló szakasz az, ami leginkább elgondolkoztatja az olvasót. Ha innen nézzük a dolgot, a fenti kritikai megjegyzések túlontúl is erősek. Ugyanis, ha figyelembe vesszük, hogy - akár darabszámra - mennyi könyv tud eljutni a mai kínálatból az emberi sorsproblémák ilyen direkt, és alapjában véve összeszedett tárgyalásához, akkor a már említett érzékenység egy olyan mozzanat, ami kiemeli ezt a kötet valamilyen szemszögből – és lényeges szemszögből – nézve abból a sodró információ áradatból, amely minden bizonnyal szintén meghatározóan alakítja az időhöz való viszonyunkat. És abban igaza van Losonczi Ágnesnek – bármennyire közhelyesnek hangozzon is –, hogy ezek a modern fejlemények nem feltétlen jó irányba tolják el ezt a viszonyt, s emiatt érdemes figyelnünk rájuk. Ebből következően érdemel némi figyelmet ez a könyv – minden hibájával együtt.
Losonczi Ágnes: Az ember ideje. Esszék az időről. Holnap Kiadó, 2009. 320 oldal.
Facebook-hozzászólások