„Ha mindenki úgy élne, mint ő, lehet hogy jobb lenne a világ.”

Interjú Kemény Arankával és Komáromi Csabával, a Petőfi Irodalmi Múzeumban látható Faludy György kiállítás szervezőivel

Tőletek származik a kiállítás ötlete, vagy valaki más kért fel titeket erre a feladatra?

K. A.: Faludy György unokája, Alexander Faludy keresett fel minket, hogy az író 100. születésnapjához kötődően szervezzünk egy kiállítást.

Milyen lépései voltak a munkátoknak egészen addig, míg a nagyközönség számára láthatóvá vált a kiállítás?

K. Cs.: Magát a tényleges munkát egy hosszú egyeztetés előzte meg a családdal, aminek a végén kéziratokat, könyveket, dedikált köteteket, fotókat kaptunk tőlük. A kiállításhoz ez jelentette az alapot, a másik részét pedig az Országos Széchényi Könyvtárnak a Faludy-hagyatéka adja.  Ezen kívül volt egy szakértőnk, Csiszár Gábor, aki doktorit írt Költői szerepek és imázsalkotás Faludy György életművében címmel, így az ő kutatásait is fel tudtuk használni.
Több helyről kellett összegyűjteni a dokumentumokat, iratokat, tulajdonképpen Faludy életének feltérképezésével töltöttük a legtöbb időt. Több mint egy éve kezdődtek meg a tárgyalások, de a kutatómunkához fél évre volt szükség.  A másik nagy egységet a Faludy-művek olvasása jelentette. Végül, a kiállítás konkrét tartalmának összerendezése következett. A kivitelezést, a látványtervet munkatársaink készítették. A mi fejünkben csak mondanivalójában állt össze a kiállítás. Kemény Gyulának köszönhető, hogy az általunk összeállított tartalom ilyen formában jelent meg. 

Milyen koncepció alapján válogattatok?

K. A.: A tartalom kigondolása nem volt bonyolult. A fő szempontot tulajdonképpen az életút maga határozta meg. A kiállítás logikai elrendezése Faludy életének eseményeit követi, de annyira mégsem köti meg a tartalmat, hogy ne lehetne értelmezni, ha nem az általunk felállított sorrendben nézzük végig. Szerintem akár követjük az eredeti logikát, akár kószálunk a kiállítóteremben, akkor is kirajzolódik az egyes felületeken lévő téma, amiket utólag össze lehet kapcsolni.

A ti logikátok szerint haladva Faludy György gyermek- és fiatalkorából származó fotókkal, kéziratokkal, dokumentumokkal indul a kiállítás. Ezek egy olyan fiókos szekrényben találhatók, amelyet a látogatónak kell kihúzni, hogy megnézhesse, mit rejtenek a fiókok. Van ennek valami külön üzenete?

K. A.: Több szempontból is külön feladata van ennek a szekrénynek. Egyébként az ő feljegyzései adták ehhez az elrendezésformához az ötletet. Sokat ír arról, hogy a családi házban minden kulccsal záródott. Az anyjánál volt egy kulcsos kosárka, amiből állandóan nyitogatta, meg zárta a helyiségeket és a szekrényeket. Ezért ezzel egyrészt gyermekkorának ezt a meghatározó mozzanatát próbáltuk szimbolizálni. Azt gondoltuk, hogy az emberek hasonló kíváncsisággal nyitják majd ki a különböző fiókokat, mint ahogy ő közlekedhetett otthon. Másrészt aktivizáló szerepet is szántunk neki a kiállítás során, hiszen a látogatónak tennie kell azért, hogy a fiókok tartalma láthatóvá váljon, így közelebb kerül hozzá a kiállítás, jobban megjegyzi, amit látott.

A fiókos szekrényen túl mivel tudjátok látványossá, élményszerűvé tenni a kiállítást?

K. A.: Azt gondoljuk, hogy akkor válik igazi élménnyé egy kiállítás, ha a látogató résztvevőjévé, aktív szereplőjévé tud válni. Véleményünk szerint ezt úgy lehet elérni, ha minél több érzékszervére megpróbálunk hatni, nem csak a látására, hanem a hallására és a tapintására is. A szekrényen kívül a lapozókkal (szabadon lapozható újságreprodukciókat helyeztünk ki állványokra) és a verstérképpel próbáltuk aktivizálni a látogatót, valamint igyekeztünk minél többféle anyagot felhasználni érzékszervei megmozgatására: vannak olvasnivalók, képanyagok, videofelvételek, hanganyagok, Faludy munkásságát meghatározó tárgyak. Ezek kölcsönösen kiegészítik egymást, és egész élménnyé alakulnak.

Könnyebb lett volna egy kötetet összeállítani Faludy életművéből, mint kiállítást szervezni belőle?

K. Cs.: Bizonyos szempontból igen. Viszont sok olyan lehetőséget nem tudtunk volna kihasználni egy könyv összeállításánál, amit ez a színes életút lehetővé tett egy kiállítás keretein belül. Könnyebb lett volna a szövegek felhasználása, ha könyvhöz gyűjtöttük volna az anyagot, hiszen egy könyvben magukért beszélnek a szövegek, míg egy kiállításnál meg kell eleveníteni őket. És valószínűleg nem kellett volna annyi mindent félretenni sem, és használhatatlannak nyilvánítani a műfaji sajátságok miatt. Gondolok itt például az édesanyjával való levelezésre, ami nagyon érdekes olvasmány, de a kiállítóteremben értelmét vesztette volna. Senki nem olvas el ekkora terjedelmű szöveget egy kiállításon.
Viszont a publicisztikai írásaira jobban fel tudtuk hívni a figyelmet. Lapozók formájában állítottunk ki egy-egy lapszámot, így mindenki beleolvashat abba a cikkbe és lapszámba, ami érdekli. Másképpen hatnak az emberre az interjúk filmen, és más lenne egy könyvben egy-egy idézet kiemelése is.  Tehát egyrészt könnyebb lett volna, másrészt viszont nehezebb.

Mennyiben más egy irodalmi kiállítást érdekessé tenni, mint bármilyen más képzőművészeti kiállítást? Hiszen itt irodalmi szövegek alkotják az anyagot, amit nehéz látványossá tenni.

K. A.: Azt hiszem valóban nehezebb élvezhetővé tenni egy irodalmi kiállítást, mert olyan szövegeket kell kiállítani, amiket az ember egy karosszékben ülve vagy egy ágyon fekve olvas. Teljesen más befogadói hozzáállást jelent a szövegek otthoni olvasása, és a szövegekkel való találkozás egy kiállítás keretein belül. Ezért nehéz a szépirodalmi szövegeket átültetni a kiállítás műfajába. De azt gondolom, hogy ezeket úgy lehet mégis különlegessé, látványossá tenni, ha nem csak magát a szövegeket vesszük, hanem a mögötte álló személyiséget, életpályát is. Az tesz tehát egy irodalmi kiállítást élvezhetővé, ha az alkotó embert sikerül megjeleníteni a kiállításban.

Mi a célja egy irodalmi kiállításnak?

K. Cs.: Több célja is van. Az egyik, hogy emléket állítson a költő, író munkásságának, de ugyanakkor megpróbálja az életművet is közelebb vinni az emberekhez. A harmadik pedig az, hogy a szakma foglalkozzon az adott íróval, költővel. Egy emlékév, egy ennek a keretében rendezett kiállítás, mindig szakmai odafordulást is jelent. Ez a hármasság elmondható minden kiállításunkról.
Mivel a Faludy-recepció a kortársaihoz képest egy kicsit személyesebb, ennek megváltoztatása is célunk volt jelen esetben. Fontos volt számunkra, hogy hozzátegyünk valamit Faludy méltatásához, recepciójához és végre méltón kezdjen el vele foglalkozni a szakma. Mintha a népszerűsége hátráltatta volna eddig a kritikusi elismerését. A szakma szemszögéből ez a fajta népszerűség és különcködés, valamint a hosszú élet is megakadályozta a vele való foglalkozást. El akartunk indítani egy diskurzust arról, hogy milyen szerepe volt Faludy Györgynek az irodalomban. 

Feltűnő, hogy szinte ugyanannyi anyag tekinthető meg élete mindegyik nagy korszakából. Ezt miért tartottátok fontosnak?

K. A.: Mivel maga az alkotás végigkísérte az egész életét, erre helyeztük a hangsúlyt, az alkotásain keresztül akartuk megmutatni Faludy Györgyöt.

Viszonylag kevés tárgy került kiállításra. Tudatosan tartottátok meg a szövegeknek és tárgyaknak ezt a fajta arányát?

K. Cs.: Ennek az az oka, hogy viszonylag kevés tárgy maradt ránk Faludytól. Ez egyrészt az emigráns létnek, másrészt a rengeteg költözésnek volt köszönhető, harmadrészt pedig a személyiségéből is fakadt. Nem volt gyűjtögető típus. Valamennyi tárgy közül könyveit tartotta a legfontosabbaknak, amelyeket a Széchényi Könyvtárra hagyott.

Belépve a kiállítóterembe egy nagy fekete „köpeny” vonja magára az ember tekintetét. Miért tartottátok fontosnak, hogy ez az elsőre jelentéktelennek tűnő ruhadarab is a kiállítás részét képezze? 

K. A.: Egyrészt fontosnak tartottuk kitenni, mert Faludynak sokat jelentett ez a köpeny, másrészt számunkra is sok mindent szimbolizálhat. A burnusz egy észak-afrikai viselet volt, teveszőrből készült. Valószínűleg Marokkóból hozta magával, az első emigráció idejéből való. Egyik megemlékezésében arról ír, hogy amikor a recski táborból kiszabadult, megkeresték a második feleségével – vagyis éppen akkori menyasszonyával – az első feleségét Valit, akivel ezt közösen őrizték meg egészen az 1950-es évekig. El akarta kérni volt feleségétől, de Vali nem adta vissza neki, mert szoknyát akart varratni magának belőle. Nem tudjuk, hogy végül hogyan került vissza Faludyhoz, de egész életében nagy becsben tartotta. Az észak-afrikai élmények alapvetően hatottak rá, és ez valószínűleg ennek lenyomatát jelentette számára.
A helyét pedig az alatta futó film határozta meg, Szabó Gyöngyi Kalandozásaink Faludy Györggyel című filmje, ami 2000-ben készült Marokkóban, és a költő 1940-es évekbeli első afrikai élményeit idézi fel.
Szimbolikájában bármit jelenthet. Gondolhatunk az emigráns létre, az állandó otthonkeresésre. A fekete szín is sok mindent megmozgathat egy emberben.

Miért kapta a kiállítás az Olvass, bolyongj, szeress! címet?

K. A.: Olyan címet szerettünk volna találni, ami átfogja az életművet. Több jelige mellett dönthettünk volna. Végül azért döntöttünk emellett, mert úgy gondoltuk, hogy a legfrappánsabban az 1980 című vers ezen sorában fogalmazta meg élete mottóját. Nála alapvetően van jelen a humanista szemlélet, a művelődés szerepe az emberi életben, az értékek védelme. Erre vonatkozik az olvass felszólítás. A bolyongj szintén lefedi az egész életutat. Gyerekkorában világutazó szeretett volna lenni. Persze nem biztos, hogy végül olyan okok miatt teljesült ez a vágya, amilyet ő elképzelt, de mégiscsak megvalósult. Nyilván a körülmények is kényszerítették, de azt gondolom, hogy a személyisége is azt diktálta, hogy folyamatosan menjen, nézzen, lásson. A „szeress” szintén életének fontos alkotóeleme volt. Nem a nemek voltak nála elsődlegesek, hanem maga a vonzalom.

Élete utolsó évtizedében a bulvárújságok lapjain olvashattunk polgárpukkasztó dolgairól. A kiállításon semmilyen nyoma nincs élete ezen jellemzőinek. Miért döntöttetek így?

K. Cs.: Mert úgy gondoljuk, hogy ezek nem emelkednek ki az életművéből. Voltak már, akik hiányolták például az erotikus fotósorozatot. De ha az egész életművet nézzük, akkor az, hogy ő a halála előtt 4 évvel megjelenik a Penthouse lapjain meztelenül, nem nagyobb arconköpése a társadalomnak, mint megjelentetni Villont átköltésben. A polgárpukkasztás teljesen belefért az ő gondolkodásmódjába. A kívülállók véleményei soha nem befolyásolták őt. Élete végéig öntörvényű, makacs ember maradt. A saját elgondolása szerint élte az életét.
Nekem néha olyan érzésem volt a verseit olvasva, mintha egy ókori bölcs jelmezébe bújt volna. Az életútja maga az életretanítás. Ő úgy élt, ahogy szerinte mindenkinek élnie kellene. Ha mindenki úgy élne, mint ő, lehet hogy jobb lenne a világ.

literature

Facebook-hozzászólások