Benjamin Button különös élete

A befogadó szeret csalni. Előszeretettel olvassuk el egy regény utolsó bekezdését vagy tudakoljuk meg, összesen hány perces egy film. Nem kezdenénk bele egyetlen művészeti kalandba sem anélkül, hogy ne készülnénk fel kisebb–nagyobb alapossággal arra, pontosan mi is vár ránk. Elolvassuk hát azt a bizonyos tartalomjegyzéket.

Mondják, az ember szemei előtt lepereg élete filmje a halált megelőző utolsó pillanatokban. Ez az utolsó matiné, a legvégső „mozgóképes élmény”. Az a film, amit csak akkor tudunk megérteni és mérlegre helyezni, ha már csupán pillanatok maradtak hátra a befejezésig. Az élettel nem tudunk csalni. Nem kezdhetjük az egészet a végével, és nem számolhatunk a játékidő hosszának ismeretével.

 

 

A Benjamin Button különös életecímű filmben azonban megtörténik a csoda: kénytelen–kelletlen csaláson kapjuk a főszereplőt. Benjamin ugyanis egy élete utolsó pillanatait élő öregember szervezetével született. Az orvos nem jósol neki hosszú életet, s ráncos–aszott bőre láttán még apja is szörnyetegnek bélyegzi a kicsit. Nem is teketóriázik: rögvest megszabadul furcsa örökösétől, magára hagyva a gyermeket egy idegen ház küszöbén. Ám a sors kegyes, hiszen a házban (amely kissé ironikusan pont egy idősek otthona) dolgozó fekete ápolónő megtalálja, és azonmód gondjaiba veszi a fiúcskát. Az igazi csoda azonban még csak ezután következik: ahogy telnek az évek Benjamin nem csupán életben marad, de az aggastyánként született gyermek mind fiatalabb és fiatalabb lesz…

 

 

Mindannyian voltunk fiatalok, gyerekek. Mindannyian töltöttünk el estéket nagyszüleink karosszéke mellé telepedve, fülelve a régi időkről szóló, számunkra varázslatosnak tetsző kalandokra. Egy élet történéseibe bepillantva a múlt valósága nyitotta meg a Fantázia kapuit elménkben. David Fincher rendező is egy élet valóságosnak tetsző képeit idézi fel a közönségnek. Ám jó mesélőként egyúttal ügyel arra is, hogy a gyermek–néző érdeklődését mindvégig ébren tartsa. Mert Benjamin Button élete visszajátszott élet, s a „hitelesség” kedvéért hiába árnyalja az amerikai múlt és mítosz megannyi darabkája (kezdve a társadalmi kirekesztettséget leküzdő, jóságos és mélyen vallásos déli fekete asszony képétől a II. világháború hősi halottain át az álmokba vetett, eredményt hozó bizalom mintájaként a világot jelentő deszkákat meghódító táncosnőig), az egyébként szokványos mese különös legendává lesz az ifjúhodó öregember élettörténeteként. Egy férfi életének mindennapos, átlagos epizódjai vegyülnek a három Oscar–díjjal is jutalmazott meseszerű látvánnyal, amelyet a szokványossal vegyített szokatlan alaphelyzet produkál. Talán az sem véletlen, hogy végül mégsem jutalmazták díjjal Brad Pitt és Taraji P. Henson alakításait. Ők is, ahogyan a film minden színésze, csupán érzelmi szálakon rángatott marionettbábok, s így dolguk sem az, hogy kivételes megnyilvánulásokkal, különleges megformálással kedveskedjenek karaktereiknek. Ahogy az életben is egyszerű emberekkel találkozunk, úgy ezt a történetet is csak hétköznapi lelkek mesélik el. Ám valahányszor a realizmus szele érné arcunkat, Fincher direktor úr figyelmeztet: ez csak mese. A lassan folydogáló, egyszerű elbeszélésmódba időnként beiktatott rövid, a figyelmet a filmes trükkök jelenlétére felhívó jelentek, a színészeket bábszerűvé, az egész jelenetsort pedig színházivá varázsolva gondoskodnak erről.

 

 

A minden „mozgóképes irodalmiságot” mellőző, egyszerű filmes narratíva csupán alapkoncepciójában emlékeztet arra a novellára, amely alapját képezi. Inkább csak nyers, egyszerű történetmesélés, akár egy naplófeljegyzés. Csupán az emlékekkel operál, amelyeknek kortól függetlenül a birtokába jutunk, hiszen már egyetlen pillanat elteltével is lesz egy azt megelőző, amire visszagondolhatunk. Ahogy a filmben is látjuk, mindig lesz a múltnak egy aranybarnás tónusú pillanatképe, amely a ridegkék jelen pillanataiba egy kis melegséget hozhat.

Ebben a filmben tehát nincsen semmi különös. Nem mond, nem ígér semmi újat. Mert hiába kezdjük kíváncsiságtól hajtva egy regény utolsó mondatával az olvasást, ha a végéről is kezdjük a történetet, az egész cselekménye attól még ugyanaz marad. De legfőképpen a hatás, az élmény az, ami mit sem változik. S pont ezért érdemes megnézni ezeket a képsorokat.


Benjamin Button különös élete

The Curious Case of Benjamin Button
színes feliratos amerikai filmdráma, 2008
játékidő: 163 perc

A forgatókönyvet F. Scott Fitzgerald azonos című novellája alapján írta: Eric Roth és Robin Swicord; rendező: David Fincher, szereplők: Brad Pitt (Benjamin Button), Cate Blanchett (Daisy), Taraji P. Henson (Queenie)

video
See video

Facebook-hozzászólások