Egy film, két kritika - Csak Isten bocsáthat meg

Szabó Tamás

Thai fétis

A Drive áttörést jelentett a dán Nicolas Winding Refn számára a szélesebb közönség felé, azóta valahogy megakad a szem – az enyém legalábbis – az autós bőrkesztyűkön. Szimpatikus szerzői hozzáállásról tanúskodik, hogy új filmjével Refn cseppet sem próbál megfelelni a siker teremtette nézői elvárásoknak, sőt, még fricskákat is osztogat a ”Drive 2”-re vágyakozóknak. Nem lekezelő hozzáállás ez, hanem egy figyelmeztetőleg feltartott mutatóujj: mindig frissen, újabb megpróbáltatásokra készen üljetek le minden egyes filmje elé.

A Drive esetében még bele lehetett feledkezni egy naiv szerelmes történetbe, holott a tündérmese már ott is groteszkké vált a giccses dalbetétek és a meghökkentően durva erőszakábrázolás kontrasztjában. Az Only God Forgives már nem tartogat ilyen azonosulást könnyítő fogódzókat a Refn munkásságával csupán a Drive-on keresztül ismerkedők számára. A felszínen az Only God Forgives egy western köntösbe bújtatott soványka B-film, leonés hallgatásokkal és összenézésekkel, a rendőrök és a rosszfiúk közti leszámolásokkal. Alatta viszont egy szimbolikus elemekkel tarkított kísérletező, provokatív alkotásra bukkanhatunk, melyben a botrányos erőszak, az erősen stilizált, gyakorlatilag mindent a képekre bízó filmnyelv és Bangkok alvilági miliőjének lebilincselő ábrázolása egy hipnotikusan lassú, ugyanakkor erősen megterhelő alámerülésre invitál egy sebzett lélek mélyébe.

A thai boksz-klubbot üzemeltető Julian (Ryan Gosling) bátyját meggyilkolják, mire drogkereskedelemmel foglalkozó anyja (Kristin Scott Thomas) a városba érkezik, hogy fiával együtt bosszút álljon. Szembekerülnek a szinte emberfeletti képességekkel bíró igazságszolgáltatóval, Chang-gal (Vithaya Pansringarm), miközben Julian-nek zsarnoki anyjával, a múlt lassan feltáruló bűneivel és sajátos ”harcos” becsületkódexével is fordulóponthoz érkezik a viszonya. Ám a drogkereskedő család és a helyi igazságszolgáltatás közti leszámolósdi, Chang és Julian fizikai konfrontációban csúcsosodó párbaja csupán a film felszínesebb rétegét képezik.

A romlott nyugatiak a misztikus keletre érkeznek, ahol megszokott hatalmuk, befolyásuk szétfoszlik, és felelniük kell a bűneikért is. Az anya és az idősebb testvér összeütközése a helyi renddel a legaljasabb hajlamait kiélő fiú gyors kivégzéséhez, a vulgáris, velejéig gonosz anyatigris esetében pedig mind egyenlőtlenebb, mind kétségbeesettebb hadakozáshoz vezet. Julian eközben harcossá szeretne válni, a megtisztulását keresi keleten, de rossz végzetet választ magának – tragédiája, hogy nem lehet harcos. Bénultságának valószinűsíthető oka lojalitása, beteges mértékű ragaszkodása anyjához, mely nem engedi szabadulni (utalásokban feltáruló múltjától sem), gyenge vállalni az elszakadáshoz szükséges konfrontálódást. Naphosszat impotens bágyadtságba süppedve bámul egy thai prostituáltat, a kelet, az új élet távoli marad számára. Víziói a Chang képében megjelenő számadásról, megváltásról – ahogy tetszik – lassan beteljesednek.

Az Only God Forgives törekszik a kiszámíthatatlanságra, miközben gyenge dramaturgiai megoldásokat alkalmaz (feltűnően sután zárja le a prostituált szálát), enigmatikus, sejtető, ugyanakkor kissé üresen kong, nem győzi meg a nézőt, hogy érdemes kutatnia a titkok megfejtése után. Nem kapunk kielégítő lezárást sem, a néző zavarában találgatni kényszerül – ha az volt Refn szándéka, hogy aktivizálja a megszokott recepteket használó filmektől ellustult nézőt, sikerrel járt. Leginkább a főszerepet játszó Ryan Gosling miatt nem elég szuggesztív a produkció. Alvajáróként játssza végig a filmet, ahogy a Drive-ban, itt is alig szólal meg, de a jelenlétének ezúttal nincs ereje. Ahogy várakozik a boksz-klub vörösben úszó purgatóriumában, tekintetével inkább tompaságot, korlátoltságot fejez ki, mintsem karakterének elfojtott indulatait, irtózatos bűnökkel megnyomorított lelkét. Pedig akárcsak egy görög tragédiában, a sallangmentes cselekmény hátterében testvérviszály, incesztus, gyilkosság húzódik meg. De Gosling bágyadtsága miatt mesterkéltté és érdektelenné válnak a lassú ritmusban áramló jelenetek, a film komoly hangvétele pedig hamisnak érződik. Árulkodó, hogy a színész sokkal jobban működik a film utolsó harmadában, amikor zúzódások, véraláfutások takarják el a vonásait. A szürreális környezetbe (Refn filmjét Jodorowskynak ajánlja) sokkal jobban illik Kristen Scott Thomas groteszk karaktere: annál jobban belesimul, minél meghökkentőbb a távolsága kifinomult, érzékeny nőket felsorakoztató korábbi szerepeitől. A titokzatos igazságosztót alakító Vithaya Pansringarm monolitszerű, maga a rezzenéstelen eltökéltség – fricska a nézői elvárásoknak, hogy ezúttal Gosling karakterének éppen azzal az ellenállhatatlan erővel kell szembeszállnia, amely felett a Driveban még éppen ő rendelkezett.

Mint az összes Refn-film, ez is ultraerőszakos: koreografált bunyók helyett fetisizált kivégzések sorjáznak benne (az Only God Forgives nem verekedős film – ismét egy fricska az előzetes alapján erre számítóknak). S miközben a rendező interjúiban morálisnak nevezi a filmjeiben megjelenített erőszakot a vele járó súlyos következmények miatt, szemmel láthatóan fetisizálja is azt. Szinte érezhető az élvezet, amellyel felépíti ezeket a jeleneteket. A szexuális izgalommal rokonítható hatásért keresi az alkalmat az erőszakábrázolásra: hosszú, hipnotikus hangvételű felvezetés, melyet lassításokkal nyújt el, majd robbanásszerű kitörés, ”ejakuláció” következik, valaki a földre hanyatlik. A nemi aktus és az erőszak rokonításában odáig megy Refn, hogy az ökölben végződő alkart is fallikus szimbólumként kezeli: összeköti a már említett múltbeli erőszakos és szexuális eredetű bűnöket, ugyanakkor utal a főhős bénultságára, impotenciájára is.

A megjelenítés aktusán átsütő élvezettől válik zavarba ejtővé az egyébiránt nyers, egyáltaltalán nem vonzó, túlesztétizált vagy éppen túlságosan ”tocsogós” erőszakhullám. Abban azonban, ahogy a fókusz a fetisizáció által az erőszakban található élvezetre helyeződik, elpárolog az egyébként is vészesen elkoptatott cselekmény morális töltete. Az érdektelenséget pedig nem képes elleplezni a rendezői életműben idáig páratlan formai tökély és egységes atmoszférateremtés. Biztos van valami abban, hogy az erőszak sokkja mindenképpen megérinti és ezzel a durva ”behatolással” megnyitja a nézőt a mélyebb befogadásra, de azért Refn alkotásainak élvezetéhez nem árt, ha osztozik egy kicsit a fétisében.

Huber Zoltán

Bangkok rising

A korábban csak szűkebb körben ismert és elismert Nicolas Winding Refn két éve szinte pillanatok alatt a midcult-rajongók egyik kedvenc rendezőjévé vált. A Drive elegáns filmnyelvi megoldásai, az idézőjelekkel teli, okos szuperhős-történet telibe találta a klasszikus filmes héroszok újrafazonírozására fogékony nézők ízlését. A futótűzként terjedő hype, az összeszorított ajkú Gosling és a skorpiós dzseki az év végi toplisták élmezőnyébe repítette a filmet. A dán rendező és a kanadai színész újabb együttműködését ezek után természetesen fokozott érdeklődés kísérte. Refn azonban nem törődött az előzetes elvárásokkal, és komoly meglepetéseket (és borítékolható csalódást) okozott az életművet felületesen ismerők számára. A Csak Isten bocsáthat meg ugyanis nem a sokat hivatkozott slágerdarab testvérpéldánya, hanem az azt megelőző film, A vikingek felemelkedése receptjét ismétli újra.

A félszemű harcos spirituális utazását végigkísérő 2009-es mozi a valóság (történelmi) síkján is értelmezhető ugyan, ám Refn e munkájában a természet és az ember, az egyén és Isten, illetve a létezés és küzdés viszonyai körül sokasodó súlyos metafizikai kérdéseket járta körül. A rendező a szokásos elbeszélői eszközök helyett mindent a szuggesztív képek és a hangkulissza hipnotikus erejére bízott, bepillantást kínálva az északi mitológia szavakkal nehezen körülírható mélyrétegeibe. A Csak Isten bocsáthat meg hasonló spirituális filmélményre törekszik, csak más értelmezési horizonton mozog. A burjánzó természeti képeket a posztmodern nagyváros mocskos atmoszférájára cseréli, illetve a viking néplélek helyett ezúttal az erőszak forrását jelentő ősbűnök kerülnek terítékre.

Refn legújabb műve egy brutálisan stilizált és a végletekig szimbolikus bosszúfilm, mely az emberi psziché archetípusait, a zsigeri elfojtások forrásvidékeit járja körül. A rendező az ödipális elfojtások, a testvérgyilkosság, az anyaméhből való kivetettség és a kozmikus magány motívumaival szembesítené a nézőt – az elementáris erejű filmes utazás ezúttal azonban elmarad. A Csak Isten bocsáthat meg túlhúzott filmnyelvi bravúrjai mögül mintha hiányozna a valódi tartalom. Valódi mélységek nélkül Refn védjegyszerű rendezői stílusa gyakran öncélúvá válik, sőt, a szándékolt csúcspontokon már-már önmaga paródiájába fordul. A vázként funkcionáló minimalista történet és a szemlélődést megtörő párbeszédek nem eléggé átgondoltak és letisztultak ahhoz, hogy elbírják a rájuk aggatott vaskos metaforákat és az eltúlzott, sűrű képeket. A meditatív befogadói helyzetből az alkotói blöff gyanúja és a színészi játék egyenetlenségei is kizökkentenek.

Bár a thai Vithaya Pansringarm (akit a tavalyi Titanicon a Gyilkosság és lelki béke főszerepében láthattuk) kitűnő a buddhista igazságosztó-démon szerepében, a film két nemzetközi sztárja kissé erőtlennek, bizonytalannak tűnik. Ryan Gosling mindent bedob, hogy valahogyan előcsalogassa magából azt a nihilista, tragikusan vibráló sármot, melyhez hasonló Steve McQueen figuráiból áradt. Az efféle karizma azonban vagy megadatott valakinek, vagy hiányzik a szomorkás tekintet mögül. Gosling színészi képességeihez nem fér kétség, a kívánt hatást most mégsem sikerül elérnie. A belül vívódó, csendben izzó, lenézett öcs helyett hősünk egy unatkozó, eltévedt kívülálló benyomását kelti. Hasonlóan ellentmondásos a Peggy Bundy gonosz ikertestvéreként topogó Kristin Scott Thomas játéka is. A brit színésznő nem tud mit kezdeni a szájába adott, néhol kifejezetten röhejessé váló mondatokkal (lásd a két testvér péniszméretéről szóló monológot), ezért karikírozni kezdi a figurát, megkérdőjelezve a látottak komolyságát.

A belbeccsel ellentétben Refn jól boldogul a külcsínnel. Gaspar ”Enter the Void” Noé hathatós segítségével neonból, fullasztó nagyvárosi szmogból, neobarokkos giccsből és a kínai fröccsöntött tömegáruk esztétikájából épít magával ragadó fantáziavilágot. A lassú tempó, a szürreális idő- és helyszínváltások, a végig következesen használt szimbólumrendszer megteremthetné ugyan a nézői alámerülés lehetőségét, a látványos felszín ellenére az ellentmondó minőségek kiaknázása és a modoros túlzások elkerülése mégsem sikerül a rendezőnek. A Csak Isten bocsáthat meg jeleneteit szemlélve úgy érezhetjük magunkat, mint Refn egy korábbi fontos portréalanyával, Britannia legerőszakosabb rabjával, Charlie Bronsonnal kapcsolatban. Ahogyan művészi alteregójával, most a rendezővel kapcsolatban sem tudjuk eldönteni, hogy egy önmagát túl komolyan vevő bohóc, egy végtelenül tudatos anarchista vagy a meg nem értett zseni pózában tetszelgő alkotó munkáját látjuk-e. Ha a játékidő alatt mindez felkavaró, nyugtalanító dilemmaként kísértene minket, és a látottak értelmezésére, belső utazásra vagy épp dühös elutasításra invitálna, Refn kétségtelenül célba találna. A legnagyobb probléma azonban mégiscsak az, hogy a fentiek helyett a film egész egyszerűen unalomba fullad. Ezt pedig egyetlen rendező sem engedheti meg magának, legyen akár Nicolas Winding Refn a neve.

Csak Isten bocsáthat meg (Only God Forgives)
színes, feliratos, francia-thaiföldi-amerikai-svéd thriller, 90 perc, 2013

rendező: Nicolas Winding Refn
forgatókönyvíró: Nicolas Winding Refn
zeneszerző: Cliff Martinez
operatőr: Larry Smith
producer: Lene Borglum
vágó: Matthew Newman

szereplők:
Ryan Gosling (Julien)
Kristin Scott Thomas (Jenna)
Yayaying Rhatha Phongam (Mai)
Vithaya Pansringarm (Chang)