Fekete hattyú

Műalkotás a műalkotásról. Egy koncepció, amelyet úgy tűnik, sosem lehet megunni, és amely rengeteg lehetőséget rejt önmagában. Az alkotó választhatja azt az utat, hogy egy művész életét ábrázolja művészi eszközökkel. Vagy felfoghatja magát az embert is önmagát megalkotó és újraépítő lényként, akit egyszerű mindennapjai függvényében ábrázol, így emel műalkotássá. Ahogy ezt Darren Aronofsky rendező is előszeretettel megteszi.

Legújabb, Fekete hattyú című, több díjat és elismerést besöpört filmje egy Nina Sayers nevű fiatal balett-táncost kísér el azon az úton, amely a lány nagy álmának megvalósulásáig vezet. A film ezzel az álommal nyit és zárul: Nina a színpadon táncolja el a Nagy Szerepet, A hattyúk tavának főszerepét. Persze a kontextus egészen más: a kezdő képsorok a balett cselekményének elejét mutatják be, mikor Rőtszakáll hattyúvá változtatja Odette hercegnőt, a záró akkordoknál pedig azt látjuk, ahogy Odette szerelmese árulását látva feláldozza magát.

S hogy miért is fontos ezt kiemelni? A Hattyúk tava minden idők egyik leghíresebb balettje. Egyszerű, mesén alapuló története rengeteg feldolgozást élt meg – legyen szó animációs filmről vagy éppen regényről. Ami közös ezekben: a középpontban szinte mindig a két női főhős, Odette, az elátkozott hattyúhercegnő és Odile, a gonosz varázsló lánya áll. Magyarázható mindez talán azzal, hogy a tiszta és ártatlan hercegnő, valamint a démoni csábító kettőse a női lélek két oldalát testesíti meg. Ezt az olvasatot pedig Darren Aronofsky mozgóképes alkotása kapcsán sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Pláne, mert valójában pontosan erről szól: a jól ismert történet egy újfajta értelmezésével állunk szemben.

Az ártatlan, naiv, még huszonévesen is rózsaszín álmokat álmodó Nina boldogan él a lehetőséggel, mikor a kiöregedett balerina helyére jelentkezhet a Hattyúk tava főszerepére. Tökéletesen táncolja a tiszta Odette szerepét – csakhogy Odile-t is meg kellene formálnia. A vad, csábító tánc viszont összeegyeztethetetlen szinte még gyermeki énjével. Az a lány, akit az édesanyja mintegy Rőtszakállként varázsolt el és tart burokban, hogyan is lehetne képes arra, hogy kitörjön ebből a közegből, és érzéki nővé váljon? Leroy, a rendező, avagy maga az álmokat valóra váltó herceg az, aki a hőn áhított reflektorfénybe emeli őt – csakhogy ezzel még semmi sem válik biztossá. Ugyanis színre lép egy másik balerina, Lily, aki Ninával ellentétben maga a megtestesült érzékiség.

A Hattyúk tava narratívája tehát tökéletesen lefordítható a film történetére. A Fekete hattyú azonban puszta adaptációnál kicsivel több. Nem csupán azért, mert úgy meséli újra a történetet, hogy közben reflexiója tárgyává is teszi azt, hanem mert egy reális közegbe ágyazza a mesét. A lánya születése miatt saját karrierjét derékba törő anya, aki gyermekén keresztül törekszik az önmegvalósításra, a realitástól elszakadó, magába zárkózó és félénk lány, a fiatal primadonnáit gátlástalanul kihasználó rendező és az életet nagykanállal habzsoló, törtető nő képe mind olyan figurák, akik akár a szomszédjaink is lehetnének. Igazán hitelessé azonban ők is csak a verejtékes próbák hangulata, a maximalizmusra törő táncos önsanyargató betegsége (bulimia), és a visszavonulni kényszerülő, megkeseredett balerina hisztériája kontextusában válnak. Aronofsky filmjének ebben áll naiv realizmusa, amit minimalista fényképezéssel, egyszerű képelrendezéssel, beállításokkal és megvilágítással ábrázol. Olykor annyira puritán, hogy mindazok az eszközök, amelyek a valóság talajától elszakadva Nina lelki tusájára koncentrálnak sokkal harsányabban lépnek elő, és óhatatlanul magukra vonják a néző figyelmét.

Ám szükséges is ez, hiszen a jól megválasztott, kontrasztos, főként a ruhákkal érzékeltetett fekete-fehér színszimbolika; a kellő gyakorisággal feltűnő és jól kihasznált tükörjáték; a lélegzetelállító digitális technikával megvalósított, olykor felbukkanó hattyú-metamorfózis nélkül talán nem lenne annyira érthető, miről is szól ez az egész történet, mit is jelent fehérből fekete hattyúvá válni. Aronofsky filmje azonban olyan művészfilm, amely nem csupán egy „kiválasztott réteg” számára érthető, hanem bárkinek elérhető, a maga vizuális felkiáltó jeleivel ellátott olvasatot kínál. Mindezt pedig a legmegfelelőbb eszközön keresztül, egy művésznő szemszögéből mutatja be, aki azért, hogy tökéleteset alkosson, képes feláldozni énjének egy részét, ha a szerepe megkívánja.

A film egy újabb jelentésréteggel bővül hát: egy fiatal nő követ el „öngyilkosságot” azért, hogy a csúcsra jusson. Ismerős minta? Mindenképpen – főként Aronofsky előző filmjének tekintetében. A pankrátor főhőse, a kiégett bunyós is arra vágyik, hogy újra az élre kerüljön. Azonban van egy fontos különbség: míg a Mickey Rourke által alakított figura tisztában van azzal, hogy már mindent feláldozott karrierjéért, s így nem is maradt számára más lehetőség, mint pankrátorként befejezni életét, addig Natalie Portman karaktere ezt még nem tudja. Hiába áll ott előtte intő példaként Beth, a „leszerelt primadonna”, akire mindig felnézett – ő továbbra is sztárrá akar válni. Azt a bizonyos „csúcsot” persze egyik filmen keresztül sem tapasztaljuk meg igazán – az egyik az odáig vezető utat, a másik pedig az utána következő életet mutatja be. S míg a Fekete hattyú törékeny főhősnője a küzdelmet valójában kissé idealizált módon, a saját fejében, a saját démonaival vívja meg, A pankrátor robosztus főszereplője a rideg, szürke valóságban próbál újra magára találni. Nő és férfi, álom és valóság, remény és kiábrándulás – az Aronofsky-életműben yinként és yangként kapcsolódik egymáshoz a két, hasonlóan színvonalas alkotás.

Én a női oldalt képviselem, talán ezért is tudott annyira megérinteni ez a film. Natalie Portman élettel tölt meg és emel ki a papírmasé karakterek közül egy olyan főhőst, aki tulajdonképpen bármelyikünk lehetne, akár a kegyetlen realitásra ébredező naivák, akár a nagy karrierért még saját énünket is bedaráló „törtetők” vagyunk. Az igazi valóság ugyanis az a szürkeség, amelyből egy röpke időre kiemel minket ez a „fekete-fehér” film azért, hogy utána kicsit élesebben tudjunk reflektálni rá.

Fekete hattyú (Black Swan), feliratos amerikai film, 108 perc

Rendező: Darren Aronofsky

Forgatókönyvíró: Mark Heyman, Andres Heinz, John McLaughlin

Zene: Clint Mansell

Producer: Ari Handel, Scott Franklin, Mike Medavoy, Arnold Messer, Brian Oliver

Szereplők: Natalie Portman, Vincent Cassel, Mila Kunis, Barbara Hershey, Winona Rider