A játék komoly dolog

Van fönt északon, Dániában egy kórház. Egy nem mindennapi kórház. Hallgassuk csak:

„A Birodalmi Kórház mocsárra épült. Egykor kelmefestők dolgoztak itt. Fehérítés előtt itt áztatták hatalmas vásznaikat. A gőz állandó ködbe burkolta a környéket. Miután felépült a Birodalmi Kórház, a kelmefestők helyébe orvosok és kutatók léptek. Az ország legjobb koponyái dolgoztak itt, a legtökéletesebb technológia segítségével. A mű megkoronázásaként pedig a BIRODALOM nevet adták a helynek. Pontosan definiálták az élet fogalmát, a tudatlanság és a babona többé nem áshatta alá a tudományt. De talán túl sok volt a gőgből, a szellem következetes tagadásából: mintha a hideg és a nedvesség visszatérőben volna. A kifáradás apró jeleit látni az egyébként oly masszív és modern épületeken. Még nincs élő, aki tudná, de a BIRODALOM kapuja újra kitárul előttünk.”

 Így hangzik a Riget című svéd-dán koprodukcióban készült, Lars von Trier rendező által jegyzett, ’90-es évekbeli tévéfilmsorozat monologikus felütése. A minden rész előtt bejátszott bevezetőszöveget kísér(t)ő, mesterien komponált, misztikus képsorok sokadik nézésre is borzongást váltanak ki az arra fogékonyakból [mint például belőlem. – A szerző]. Az egész sorozatot átjáró borzongató hangulat azonban koránt sem öncélú. Az emberi élet alapproblémáit ugyanis talán még senki sem közelítette meg olyan eredetien, ahogyan A Birodalom címen futó tévésorozatában Lars von Trier tette. A sorozat az összes olyan topikus alaptémát körüljárja, melyet az ember – a művészet vagy a filozófia eszközeinek segítségével – valaha megragadni igyekezett: születés, halál, szerelem és bűn tematizálódik a képeken, abszolút egyéni, sőt egyenesen megdöbbentő hangszerelésben.

Sok nagyra értékelt alkotásnál tapasztalhatjuk azt, amit A Birodalom esetében is: hogy folyamatosan, de a szó legjobb értelmében „provokálja” befogadóját. Provokál egyrészt a föntebb vázolt, szüntelenül aktuális alaptematikák révén. Mivel ezekhez mindenkinek „köze van”, így szükségképpen „viszonyulása” is van hozzájuk. E kérdéseket halandóként nem negligálhatjuk, egyszerűen nem mehetünk el mellettük szó és vélemény nélkül. Provokál másrészt azzal, hogy nem rág a szánkba egy szilárd véleményt, hogy nem erőltet ránk semmilyen konkrét választ, megnyugtató „tanulságot”. A világ két szintjén – a kórház terében és a másik, rá tükörként simuló Birodalomban, azaz a másvilágon – folyó dráma gördülékeny történetszerűsége pedig folyamatosan fönntartja az érdeklődést önmaga iránt.

A sztori – spoilerek pufogtatása nélkül – alapvetően a holtak és az élők „birodalma” közötti kapcsolatról, átjárhatóságról, sőt a két világ szép lassan történő kollíziójáról, majd egybecsúszásáról szól, melynek kataklizmája egyszerre ad lehetőséget mind a gonoszság, mind a jóság természetének bemutatására. De szemezgetve: kapunk minden „határon” – az élő/holt határán mindenképp – túlmenő, morbid diákcsínyt, töménytelen iróniát, de okkult és kultikus szertartásokat is, mi több, az egykor éltek és a most élők bűnei között való nyomasztó kutakodást… de amellett, hogy a történet számos párhuzamos szálon fut, a végét sajnos nem ismerjük: mert nem fejeződhetett be – de erről majd később. Biztos sokan örülnének, ha legalább Trier íróasztalfiókjának kulcsát birtokolnák…

Lars von Trier kilencvenes években kiforró látásmódja, a sokat emlegetett dogma stílus, mely egyszerre volt kimunkált alkotásfilozófia és filmes eszközkánon, A Birodalom képi világát is teljes mértékben meghatározza.  Ha lehet így fogalmazni, Trier ekkortájt egy olyan „képi anti-esztétika” megteremtésével kísérletezett, mely a jó értelemben vett keresetlenség, spontaneitás látszatát képes volt hitelesen fölkelteni a nézőben. A képek színszegények – az egész látványvilágot nyomasztó barnás tónus határozza meg –, sokszor fénytelenek, szemcsések, a kézikamera használata és a vágástechnika pedig egészen dokumentarista hatást kölcsönöznek, de például az arcokon tükröződő érzelmek is a dokumentarizmus jegyében kapnak hosszú premier-plánokat. És A Birodalom pontosan az ilyen egyszerű fogásoktól válik autentikussá: az egész sorozatot körüllengi az „itt és most” és a „természetfölötti” folyamatos jelenléte ellenére a valószerűség paradox érzete. A Birodalomban nincsenek különösebben meghökkentő képi megoldások, méregdrága számítógépes animációk, manapság megszokott hatásvadász effektusok. Trier koncepciózusan olyan technikákkal dolgozott, amelyek könnyen elérhetők voltak, a sorozat azonban ezt nemhogy nem szenvedte meg, hanem ellenkezőleg, kifejezetten az előnyére vált. A minimalizmus tehát művészi szempontból a legjobb választásnak bizonyult. A nyomasztás, a feszültségkeltés így is mesteri módon valósul meg, amelynek a képi világon túl egy másik fontos eszköze a hang atmoszférateremtő ereje; ennek palettája azonban igen széles: a már-már meghatározhatatlan, a tarkónkon hidegrázásként fölkúszó túlvilági zajoktól kezdve a valódi, harmonikus, érzelmes zenéig terjed – mikor mire van szükség.

A sorozatban ugyanis minden a komplex esztétikai hatás létrejöttét szolgálja. Ha már itt tartunk, ebből a szempontból külön elismerést érdemel a főcímzene, mely zseniálisan olvasztja egységbe az amerikai kórház-zsánerhez kapcsolódó pörgősséget és a férfikórus karakterisztikája által megteremtődő okkult hangulatot. A főcímzene tehát már eleve megteremti azt a hangulati-tartalmi diverzitást, mely az egész sorozat sajátja és lényege, s ami úgy ejti rabul a nézőt, hogy egyszersmind kérdések özönét is zúdítja rá.

A Birodalomsem a semmiből született, vannak jól behatárolható előzményei. Ezzel együtt úgy működik, ahogy a „jó műalkotás” szokott: újragondol, újrafogalmaz (zsánereket, témákat, érzelmeket, félelmeket), de ennek során persze esze ágában sincs elrejteni a hatásait, sőt nagyon is tudatosan, hangsúlyosan játszik rájuk és velük. Eközben azonban megtörténik a csoda, ami csak műalkotással megtörténhet: Triernek sikerült valami teljesen új művészi minőséget teremtenie. Ennek az új minőségnek a megfogalmazása pedig a befogadó részéről mindig nyelvi akadályokba ütközik, hiszen valami addig sosem tapasztalttal találkozik.

Az újszerűség megragadásának igyekezete azonban nem merülhet ki csupán abban, hogy regisztráljuk a hatásokat, melyekből a mű táplálkozik, mert akkor a gondolkodás, a befogadás terméketlen marad. Azt könnyen megállapíthatjuk, hogy A Birodalomra milyen populáris műfajok gyakoroltak hatást: konkrét címek említése nélkül kiemelhetjük a krimi, a horror, a kórházsorozat zsánertípusainak fontosságát. Hatások tekintetében tehát jelentős amerikai befolyásról beszélhetünk, de távolról sem egy amerikanizált sorozatról van szó. A lényeg itt sokkal inkább azon van, hogy Trier a föntebbi zsánereket hogyan keveri és forgatja ki önmagukból, egyszersmind a saját önelvű ötvözetét létrehozva. Mert itt szó sincs egymás mellettiségről, itt lényegi szervesség van. E szervesség egyik fontos része véleményem szerint az is, hogy például humoros, sőt szarkasztikus jelenetek teljesen szétszálazhatatlanul keverednek össze a halálosan komolyan veendő momentumokkal, a tragikummal, a borzongással. Néha pedig a néző csak kapkodja a fejét, hogy egy adott jeleneten szörnyülködnie kellene, vagy éppen hogy a lehető legkegyetlenebb feketehumor megvillanásaként kellene értékelnie azt. A sorozat világában mesterien keverednek ezek a hatások, ez pedig sokakból elsőre leginkább értetlenséget válthat ki. A Birodalom képsorain ezek a különböző minőségű érzetek és hangulatok sokszor teljesen együtt, egységként jelentkeznek, nem lehet szilárd különbséget tenni közöttük. Vagy ha úgy tetszik, a befogadó beállítódásán, ízlésvilágán múlik, hogy hogyan értelmezi a képsorokat. A sorozatnak emellett még nagy erőssége a virtuóz karakterépítés; a bravúrosan megformált figurák sikere persze legalább annyira függ a színészek egyéni kvalitásaitól, mint a rendezői-forgatókönyvírói munkától.

Trier sorozata popkulturális gyökerei ellenére sem könnyen emészthető, sőt néhol elképesztően sokkszerű hatást vált ki a nézőből, a kontinensen mégis zajos karriert futott be. (A sorozatot itthon a Dunán sugározták, igaz, tartalmára való tekintettel a kései órákban.) Az sem véletlen, hogy A Birodalomelsöprő európai sikere nagy visszhangot vert a tengeren túli filmes körökben is. Magától értetődően született meg tehát az amerikai újraforgatás gondolata.

Ennek kapcsán röviden kitérnék erre a visszás jelenségre. Ha élhetek egy ilyen szubjektív, epés hasonlattal: az amerikai közönségfilm-„birodalom” iparoslegényei már a kínai ipart is megszégyenítő szorgalommal képesek más kultúrák filmes alkotásainak lemásolására; pontosabban nem is lemásolására (egy jó kopírozás még sokkal inkább megbocsátható lenne), hanem banalizálására. Erre csak a közelmúltból is megszámlálhatatlanul sok példát lehetne hozni, hiszen a remakeaz amerikai filmipar egyik jellemző, jól bevált eljárása. A készítők találnak máshol a világban egy jó ötletet, amelyet úgymond, a „maguk képére formálva teremtenek újjá”. De kevésbé eufemisztikusan fogalmazva: rendszerint úgy teszik fogyaszthatóvá a saját, kevésbé teherbíró befogadókból álló piacuk számára, hogy ezzel az igyekezettel egyszersmind lerombolják az eredetinek minden értékét; innováció híján pedig manírossággal, közhelyességgel, hatásvadászattal, technikai trükkökkel igyekeznek kitölteni a tátongó űröket. Sajnos pontosan ez történt a Rigetesetében is. Stephen King, „a horror koronázatlan királya”, érzett magában elég bátorságot ahhoz, hogy forgatókönyv-íróként hozzányúljon Trier művéhez – de bár ne tette volna. Talán túlontúl egyoldalúnak hangzik egy ilyen konzekvencia, de A Birodalom európai és amerikai változatának viszonya is jól mutatja: míg Trier a maga európai látásmódjával képes volt úgy hozzányúlni az amerikai filmes popkultúra termékeihez, hogy érdemben hasznosítsa újra azokat valami új létrejöttének érdekében, addig az amerikaiak mit tesznek? Tulajdonképpen egy rossz fordítási aktusként, kettőt hátralépve, visszaültetik az – egyébként kétségtelenül tőlük kölcsönvett – zsánereket a közhelyesség posványába. Pontosan oda, ahonnan Trier kiemelte őket.

Egyrészt az egyértelmű, hogy A Birodalom nem jöhetett volna létre az amerikai kórház- és krimisorozatok létezése nélkül, ehhez kétség sem fér. Az éremnek viszont van egy másik, talán sokkal fontosabb oldala is: ahhoz, hogy az amerikai változat, a Kingdom Hospital megszülessen, egyáltalán nem lett volna szükség  Trier művére; az amerikai közönségfilm-szakma ezt és így akár a saját, reflexszerűen bejáratott eszközökkel dolgozó klisé-kultúrájából is megalkothatta volna. A Kingdom Hospital semmit sem volt képes átmenteni a Riget eredetiségéből, zsenialitásából. Megméretett és könnyűnek találtatott.

E szomorú próbálkozás több szót nem is érdemelne, ha  e sorok írója nem tartaná magát a kérlelhetetlen őszinteség kényelmetlen eszményéhez. A történethez ugyanis az az adalék is hozzátartozik, hogy mint executive producer, valamilyen szinten – hét rész erejéig – maga Trier is közreműködött az átdolgozás létrejöttében. Az itt taglalt művészi és esztétikai kérdéseket félretéve, az anyagiak és a karrier szempontjából nyilván ésszerű döntés volt ez Trier részéről.

De visszatérve az eredeti alkotáshoz: elmondható, hogy Trier sorozata annak ellenére vált megkerülhetetlenné, hogy különböző körülmények miatt a harmadik évad elkészítése egyszerűen lehetetlenné vált, derékba tört, ugyanis sajnos több, kulcsszereplőt alakító színész távozott az élők sorából, és hiányuk pótolhatatlanná vált. (Lehet, hogy ez is közrejátszott az átdolgozás gondolatában?) A leforgatott két évad azonban így, a maga töredékességében is élvezetes és minőségi időtöltést nyújt: engedjük, hogy hasson ránk ez az izgalmas és formabontó beszédmód.

Birodalom(Riget), Birodalom II

Színes, dán-francia-német-svéd minisorozat, 1994, 1997

Rendezte: Lars von Trier,  Morten Arnfred

Főbb szereplők:

Helmer: Ernst-Hugo Järegard

Sigrid Drusse: Kirsten Rolffes

Rigmor: Ghita Norby

Hansen: Otto Brandenburg

Aage Krüger: Udo Kier

Fotó: Politiken.dk; Zinetogram.worldpress.com; Dvdexotica.com; Lundici.it

video