A közösség alaprajza

„Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”[1] Wittgenstein sokszor hallott kijelentésével eljátszva azt is mondhatjuk, hogy „amit nem lehet kiállítani, arról a múzeumnak is hallgatnia kellene”. Erre talán az egyik legjobb példa az építészet. Van értelme és érvénye az épület súlyos valóságát fotókon és videókon keresztül galériába vinni? Megérinthet-e egy ilyen tárlat egy laikust annyira, hogy a múzeumban szerzett tapasztalatait otthonában is hasznosítsa?

 Sarokház, Szolnok, 1995, Ekler Dezső

A lakáshirdetések, amelyek korunk hűséges dokumentációi, lehangoló képet mutatnak térkultúránkról: ízléstelen színűre festett falakat, szűk és sötét folyosószerű szobákat látunk, amelyek úgy vannak elhelyezve, hogy magát a tértelenséget rendezzék be. Szomorú látni, ahogyan a régi polgári lakásokat praktikus okokból félbevágják – vertikálisan és horizontálisan egyaránt –, hogy a tulajdonosok kapjanak és kiadjanak két könnyedén befűthető „vakondlakot”, megsemmisítve ezeknek a lakásoknak a hűvös és tiszta tágasságát. Ha a szobából az utcákra irányítjuk figyelmünket, akkor sem jobb a helyzet: parkolókká és plázákká alakított köztereket, képekkel és oda nem illő „tipográfiával” teleragasztott aluljárókat találunk. A még szépen és gondosan épült, műemlékvédelem alatt álló házakat titokban, néhány éjszaka alatt lebontják, a kézzel megmunkált ajtókat, ablakkereteket kidobják, az emlékműveket pedig megrongálják vagy ellopják. Gaston Bachelard szerint „a ház még a tájnál is inkább egy »lelkiállapot«”.[2]Az előbbiek alapján: ez volna tehát Magyarország jelenlegi „lelkiállapota”? Valóban ezek volnának a házaink, a menedékünk, a városunk? Ekler Dezső szavaival folytatva: „Valóban ilyennek gondoljuk-e magunkat? Valahogy úgy áll a dolog, hogy bár nem ilyenek akarunk lenni, mégis ilyen módon építkezünk és létezünk.”[3]

Éppen ezért lenne fontos, hogy az építészet minél több kiállítótérben megtalálja a maga helyét, a múzeumok pedig kifejlesszék ehhez sajátos nyelvezetüket, mert pénztelenségük ellenére előnyben vannak: rendelkeznek azzal a fajta „aurával”, amely ráhangolja a látogatót azokra a problémákra, amelyekkel egyébként nem lenne ideje foglalkozni hétköznapi kötelességei mellett. Épületekben éljük le az életünket, de nem értjük azt, ami körbevesz és befogad minket nap mint nap. Így azt sem értjük, hogy miért van rossz kedvünk egy tekervényesen kialakított sötét lakásban, miért vagyunk szétszórtak egy telezsúfolt házban, és hogy miért is nem tudunk nyitottan gondolkodni, ha a padlástér alacsony terébe szorulva kell a gép előtt görnyedve dolgoznunk. A múzeum, az egykori „muszeion” , a múzsák otthona, a kultúra „hegye” kilátást, rálátást kell, hogy biztosítson minderre. Csak azzal tudunk kreatívan bánni, aminek a tudatában vagyunk. Ki más segíthetne abban, hogy a tér alapvető szempontrendszerét elsajátíthassuk, mint az a szakember, aki a téralakítást választotta hivatásul? A múzeumok kötelessége, hogy ebben a „tértelenített” világban szóhoz jutassák az építészeket.

Tánccsűr, Népművészeti tábor, Nagykálló, 1986, Ekler Dezső

Nemrégiben Egerben, a Kepes Intézetben az Ekler Dezső építész életművét feldolgozó kiállítást tekinthettük meg. A tárlat képes volt közelebb hozni a látogatókhoz az építészet világát, a formai érzékenységet és a térformálás szempontjait – egyszerű eszközökkel, jó koncepcióval. Ez a kiállítás bezárt, azonban az Ekler-sorozat folytatódott. Június 27-ig még látogatható a Nagyítások című tárlat Kőszegen, a Jurisics-vár lovagtermében.

A nemzetközi Palladio-díjas (1991) Ekler Makovecz Imrét tartja mesterének. Munkái átmenetet képeznek a magyar organikus építészet és a nemzetközi biomorf építészeti irányzatok között. Aldo Rossi nyomán – aki szintén nagy hatással volt rá – a „makoveczi túlburjánzás” helyett a letisztultság, az átláthatóság, a geometrikus motívumok dominálnak frissebb munkáiban.

A Műegyetem elvégzése után majd tíz évig csak elmélettel foglalkozott: városszociológusként az építészet hátterét próbálta megérteni, ennek része volt az is, hogy a lakáspolitikát és a várostörténetet is bevonta kutatásába: „az építészet tudnillik kollektív művészet, nemcsak azért, mert másoknak épít, de maga a tervezés, az építkezés is csapatmunka. Kikerülhetetlen tehát, hogy értsük, mi van mögötte…”[4]

Az építészetről való pontos beszéd ugyanúgy célja volt a kezdetek óta, mint maga a tervezés. Etimológiailag megvizsgálva a görög arkhé és tekton szóból származó építészet (architekton) kifejezésünket, sokrétűbb és mélyebb értelmet fejtünk fel annál, ahogy a hétköznapokban (el)használjuk vagy értjük: ha az ’őselv, ősanyag, ősök, kezdet, ősforma’ (arkhé) és a ’szerkezet’ (tekton) jelentéséhez hozzákapcsoljuk az Arisztotelész etikájában definiált embert, a társas lényt (zoón politikon), akkor az építészet vonatkozásában nem egyszerűen négy sarokról gondolkodunk, hanem egy kultúrának egy földrészen való tudatos beágyazódásáról, amelyet egy olyan közösség működtet, amelynek „ősszava a Philia”, a barátság.[5] Ekler Dezső szerint az építész hivatása az, „hogy feltárja az emberek közösségformáló vágyait, és azt mutassa meg építészetével, amilyenné a közösség válni szeretne.”[6]

 Általános Iskola, Pécel, 2002, Ekler Dezső

 Általános Iskola, Pécel, 2002, Ekler Dezső

Ekler maga is sokszor hivatkozik írásaiban Wittgenstein építészeti megjegyzéseire. A filozófus szerint, aki maga is épített házat, nem az az igazán fontos, „hogy felhúzzon egy építményt, hanem az, hogy áttekinthetően maga előtt lássa egy lehetséges építmény alapjait.”[7] Wittgenstein és Ekler kijelentését úgy is értelmezhetjük, hogy az építészetre ne csupán „sarkosan” – a szerkezet, a technika felől – reflektáljunk, hanem lássuk meg benne a szellemi feladatot: hogyan lehet olyan építményt létrehozni, amely kifejezi és védi a múltat, a jelenben otthont, intim és barátságos légkört biztosít, a jövőben pedig elősegíti a közösség fejlődését? Hannes Böhringer német művészetfilozófus szerint Wittgenstein „mikroszkópon keresztül néz”.[8] Nemcsak a nézőpontváltás – „fontosnak tartom, hogy filozofálás közben állandóan helyzetet változtassak, hogy túl sokáig ne álljak egy lábon, nehogy megmerevedjek” –, hanem a távlatváltás is feltétele annak, hogy létrejöhessen a megértés.[9] Az átlátás, rálátás, világosság, áttekinthetőség elengedhetetlen, mert „kívülről is szemügyre kell vennünk munkánkat, nemcsak belülről.”[10]

Ekler Dezső az építészet értelmezésének szempontrendszeréhez pontosan ezt a távlatváltást, a nagyítás fogalmát kapcsolja. Tézise szerint ez az építészet egyik legfontosabb eleme, „amely meghatározó az építési hely és a funkció (rítusok) térbeli rendjének dramatizálásában, valamint a szerkezetek és formák alkotásában is.”[11] Érdekes, hogy Gottfried Semper építészetteoretikus a 19. században az első téralkotó tevékenységben, a szövésben fedezte fel az építészet ősmotívumát. Ez az észrevétele szintén a nagyítás motívumát erősíti: „a vesszőkarámból kiinduló durvább szövevény használata, mint az otthon, a belső életnek a külső élettől való elválasztásának eszköze, és mint a téreszme formai megjelenítése, bizonyosan megelőzi még a legegyszerűbb kőből vagy más anyagból épített falat is”.[12] De folytathatnám Bachelard gondolatával is, mely keretezi az előbbieket: „Nagyítót venni a kezünkbe, annyit tesz, hogy figyelünk. De ha figyelünk, már eleve nagyító van a kezünkben, nem igaz? A figyelem maga a nagyító lencse.”[13] Ekler szerint a nagyítás a „poézis része”, amelyet „nem könnyű tetten érni”. Példák sorával bizonyítja tézisének helyességét. A témáról írt esszéjében példaként hozza fel Frank Lloyd Wrightot, aki organikus építészetében kristályos, növényi motívumokat nagyított, illetve Lechner Ödönt, aki Makovecz Imréhez hasonlóan a népi világ motívumait emelte be építészeti formanyelvébe.[14]

„Az építészet eredendő rendeltetése a rituális »üzemmódnak« az emberi alkat térbe nagyításával való szolgálata lehetett. Az építészet az embert a kozmikus térhez nagyítja. Az építészet – úgy tetszik – ezért lett kitalálva”– írja Ekler Dezső összefoglalásában.[15] Aldo Rossi ennél „reálisabban” fogalmaz: „esztétikai szándék és a jobb életkörülmények kialakítása az építészet két állandó jellemzője.”[16]

Költészet és nyers anyagi valóság, statika és pénzügyi-politikai háttér – mennyi minden áll egy építmény hátterében, nem is beszélve arról, hogy még mennyi mindent – érzést, gondolatot, történetet – fog a későbbiekben falaiba zárni. Ezt érzékelteti Ekler művein keresztül, remélve, hogy az alkotásaival találkozók az itt látott tér-tanulságokat beépítik otthonaikba, környezetükbe, hiszen a ház fontosabb, mint gondolnánk, mégiscsak „az egyik legerősebb összetartó erő az ember gondolatai, emlékei és álmai között…”[17]

 


[1]Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés, ford. Márkus György, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1989. 90.o.

[2]Gaston Bachelard: A tér poétikája, ford.Bereczki Péter, Budapest, Kijárat Kiadó, 2011, 77.o.

[3]Ekler Dezső: Ember és háza, Budapest, Kijárat Kiadó, 2000, 11.o.

[4]Ekler Dezső: Ember és háza, i.m. 8.o.

[5]Hamvas Béla: A barátság (részlet a Láthatatlan történet című esszékötetből).

http://www.hamvasbela.org/2011/11/hamvas-bela-baratsag.htm

[6]Ekler Dezső:i.m. 8.o.

[7]Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódásokBudapest,  Atlantisz Kiadó, 1992, 16.o.

[8]Hannes Böhringer: Állványzat vagy építmény? Wittgenstein és Heidegger a nyelvet gondolja. Pannonhalmi Szemle, 2009/3. 51.o.

[9]Ludwig Wittgenstein: Észrevételek, i. m. 44.o.

[10]Uo.,57.o.

[11]Ekler Dezső: Nagyítás az építészetben.

http://www.ekler-architect.hu/hu/cikk/19/3

[12]Moravánszky Ákos: A tér fogalma az építészetben = A tér. Kritikai antológia, szerk. Moravánszky Ákos, M. Gyöngy Katalin, Budapest, 2007, 8–38.o.

[13]Gaston Bachelard: A tér poétikája, i.m.93.o.

[14]Ekler Dezső: Nagyítás az építészetben.

http://www.ekler-architect.hu/hu/cikk/19/3

[15]Uo.

[16]Aldo Rossi: A város építészete,ford. Masznyik Csaba.

www.filozofia.bme.hu/.../ido.../Rossi%20A%20varos%20epiteszete.doc

[17]Gaston Bachelard: A tér poétikája, i.m. 29.o.

Facebook-hozzászólások