Kortársalgás

A zenéről beszélnünk kell, mert a magot nem elég elvetni, a földet előtte meg is kell művelni. A MÜPA valószínűleg ennek a gondolatnak a jegyében indította útjára Előhang című pódiumbeszélgetéseit, amelyek egyikére február 29-én Rohmann Ditta és a Savaria Szimfonikus Zenekar estje előtt is sor került a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A koncert előtt egy órával hazánk legnagyobb koncertterme bensőséges hangulatú társalgóvá alakult át, ahol egy olvasólámpa szolid fénykörében kis asztalka és körülötte négy szék kapott helyet. A házigazda Magyar Kornél ebben a környezetben kérdezte a művek keletkezéséről, kortárs zenével kapcsolatos gondolataikról a fellépőket, Rohmann Ditta csellistát, Kocsár Balázs karmestert, és a zeneszerző Tóth Pétert. Az effajta kezdeményezésekre nagy szükség van, főként, ha a műsor, ahogyan ezen az estén is, túlnyomórészt kortárs darabokból épül fel. A beszélgetés után már ismerősként léptek színpadra az előadók, a közönség jóval nyitottabban és nagyobb érdeklődéssel fordulhatott a szokatlan hangzások felé is.

Tóth Péter, zeneszerző

Az előadás azzal a kompozícióval kezdődött, amelyet előzetesen csak Tóth Péter „új műveként” jelzett a műsorfüzet, és amely így kellőképpen felcsigázta az érdeklődésemet. Mint kiderült, a szerző Petrarca verseire írt zenekar kíséretes dalciklust, amelynek a Canzonieri címet adta, és ősbemutatójára most került sor. A mű, bár nem keres új zenei utakat, megelégszik a klasszikus-romantikus hagyományok által teremtett megoldásokkal, nem méltatlan a kortárs komponista életművéhez sem. Ez a szélsőséges zenei megnyilvánulásokban, a jellegzetes ritmikai rajzokban és groteszk karakterábrázolásokban volt leginkább tetten érhető. Az énekesnő, Francesca Provvisionato, akinek a szerző művét ajánlotta, jó érzékkel követte le a zene szeszélyeit. Hangja kellemesen simult bele a meseszerű, lírai részekbe, de képes volt a tüzes fúria szerepét is hitelesen visszaadni. A zenekar egészéről sajnos nem mondható el, hogy együtt lélegzett volna a darabbal, és ez azért is volt fájó, mert Tóth Péter nem csupán kísérő szerepet szánt az együttesnek. Különösen a hegedűszólamtól kívántunk volna több szenvedélyt, átélést. Dicséret illeti azonban a zenekarból kiemelkedő, tisztán, áthatón éneklő leánykart, amelyet a komponista jó érzékkel, és nem minden zenetörténeti előzmény nélkül, a mű végén szólaltatott meg, csillámporként hintve be az utolsó verssorokat, és nagy tetszést aratva a közönség soraiban.

Rohmann Ditta

A második műsorszámban Rohmann Ditta, az egyik legeredetibb magyar csellista tehetség mutatkozott be. Az ifjú művésznő színpadi tevékenysége vonzza, irányítja a tekintetet és a fület egyaránt. Gordonkája súlyos, nagydarab műtárgynak tetszik mellette, mégis olyan energikusan, szenvedéllyel és átéléssel játszik rajta, hogy az könnyedén szólal meg kezei között. Műsorán Kocsár Miklós 1994-ben írt Csellóversenye állt, ami igen bátor választásnak mondható. A kompozíció nem sorolható a keményvonalas, progresszív irányzatokhoz, dallamossága, harmóniai-ritmikai világa, hangszínei könnyen megközelíthetővé teszik, ahhoz viszont éppen eléggé avantgárd, hogy avatatlan kezek ízzé-porrá zúzzák, és a végén csupán egy kupac hanghalmaz maradjon belőle. Rohmann Ditta azonban az első hangoktól az utolsókig olyan őszinte átéléssel, érzelmi gazdagsággal és hiteles gesztusokkal formálta meg a versenymű zenei gondolatait, hogy hallgatója meg is feledkezhetett arról, hogy kortárs zenét hallgat, és a komponista akár ott ülhetne mellette (Kocsár Miklós egyébként jelen volt a koncerten). A zenekarral és a karmesterrel állandó, termékeny szellemi kontaktusban állva, érzékletesen, magától értetődően mutatta be a három tételes versenymű minden mozzanatát, építette fel a komor és játékos részeket is magában foglaló organikus építményt. A végére egy hang felől sem maradhatott semmilyen kérdésünk, és talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a legtöbb, amit a szerző elvárhat előadójától.

Kocsár Balázs

A második félidőben a nagy finn zeneszerző, Jean Sibelius V. (Esz-dúr) szimfóniáját mutatta be a szombathelyi együttes. A zenekar teljesítményében érezni lehetett a megfeszített munkát és figyelmet, amelyet az előadásnak szentelt, ám a nehéz és összetett zenei tartalmú alkotás végig roppant súlyként terhelte a zenészeket, ezért a partitúra hangjainak visszaadásán kívül sokkal többre már nem jutott erejük. Ha Tóth Péter Canzonierijében hiányoltuk a szenvedélyességet, itt már majd’ megvesztünk érte. Emellett az előadásban végig nem sikerült egységes hangzásvilágot kialakítani, sokszor nyersen, kiforratlanul szólaltak meg az egyes hangszercsoportok, és a szólisták passzusai sem emelkedtek az átlagos szint fölé. Összességében az a benyomásunk maradt, hogy Sibeliusnak a romantikus és a modern zene elemeit egyaránt magába foglaló, ikonikus remekművéhez ennek az együttesnek még sokat kellene érnie.

A kortárs zene gyönyörű, értékes és élvezet hallgatni. Az est szereplői és a koncertet megelőző társalgás hozzájárult ahhoz, hogy akik ezt eddig nem így gondolták, ezzel a meggyőződéssel térhessenek haza.

Szimfonikus felfedezések - Rohmann Ditta és a Savaria Szimfonikus Zenekar
2012. február 29., MÜPA - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Műsor:
Tóth Péter: Canzonieri –ősbemutató
Kocsár Miklós: Csellóverseny
Sibelius: V. (Esz-dúr) szimfónia, op. 82
Közreműködők: Rohmann Ditta – gordonka, Francesca Provvisionato – mezzoszoprán, Marczibányi téri Kodály Iskola leánykara (karigazgató: Uhereczky Eszter)
Karmester: Kocsár Balázs

Az írás a "Lant és parittya" kritika-pályázat harmadik helyezettje.

Facebook-hozzászólások