Kultúraközi sorstragédia az Atlasz lábánál

1996 májusában egy francia trappista rendház hét tagját feltehetően iszlám fundamentalisták elrabolják és meggyilkolják Algériában. Az eset pontos körülményei felderítetlenül maradnak. A szerzetesek, akik segítő szerepet vállaltak az egykori francia gyarmaton, könnyedén szót értettek a helyi muszlim lakossággal, akik számára tevékenységük az utolsó kapaszkodók egyikét jelentette a szegény észak-afrikai országban. Xavier Beauvois francia rendező e valós esetet feldolgozó filmjének feszültsége nem ebből a nehéz körülmények között is működőképes együttélésből adódik: az Emberek és istenek történetének színtere egy olyan arab állam, ahol burjánzik az iszlám fundamentalizmus, s ahol nem csak a keresztények, de a szabadosabb muszlimok is közvetlen életveszélyben vannak. A film első húsz percének multikulturális idillje csakhamar véget ér.

A monostorukban mindennapjaikat csöndesen, a szigorú trappista erkölcsnek megfelelően élő szerzetesekhez rendszeresen hírek érkeznek a régiót rettegésben tartó, hitüket védelmező szélsőségesek megmozdulásairól, melyek előtt a falubeli muszlim közösség tagjai is értetlenül állnak. A fegyveresek hol fiatal lányokat ölnek, mert nem viselik a hijabot, hol saját elöljáróikat gyilkolják, hol pedig európai munkásokat mészárolnak le különös kegyetlenséggel. Sejthetjük, hogy a problémával valamilyen formában szerzeteseinknek is szembe kell majd nézniük, ami nem is várat sokat magára: karácsony éjjelén a szélsőségesek betörnek a szerzetesi monostor kapuján, s az Emberek és istenek az iszlám-keresztény vallási párbeszéd pozitívnak induló példájából egy csapásra sorstragédiává válik.

 

 

 

A trappisták minden addiginál közelebb érzik a szélsőséges iszlám halálos fenyegetését, s önmagukkal kerülnek szembe. Választás elé kényszerülnek: vagy elhagyják az országot, s szeretett közösségüket, visszatérve Franciaországba, vagy vállalják ittlétük minden következményét, s továbbra is a lakosság érdekében cselekszenek. Az addig egységként ábrázolt kis vallási közösség ettől kezdve individuumokra szakad. A rend tagjainak egyenként kell számot vetni hitükkel, félelmeikkel, egész addigi létük kerül mérlegre, a tét pedig óriási, hiszen tulajdon emberségükről kell számot adniuk. Dönteni, vajon képesek-e végképp lemondani a biztonságról, s végérvényesen az „ügyet” szolgálni: dacolva minden külső körülménnyel, túllépve önmagukon támaszt nyújtani a lakosságnak. A szerzetesek kezdettől tudják, ha e kérdésre nemleges választ adnak, emberként és Isten szolgájaként is kudarcot vallanak. A film valódi drámájának színtere így egészen bensővé válik.

A vallási összeütközés egyébként is kibontatlanul hagyott motívumainak Xavier Beauvois filmjében talán csak eszközértéke van. A fegyveres iszlám álarca mögé bújva a sors kopogtat be a monostor ajtaján világos és egyértelmű jövőképet fölfestve a szerzeteseknek, melyben ott bujkál a tragikus végkimenetel lehetősége. Ennek elfogadása azonban, amint az kiderül, még Isten emberei számára sem könnyed rutinfeladat, ennél fogva a történet a sorssal való szembesülés neurotikus rémálmává fejlődik. A kérdés – a maga felfoghatatlan nehézségében – egyszerű: menni és élni, vagy maradni és vállalni a halált. A kezdeti megosztottság után az atyafiak egytől egyig az utóbbit választják.

Beauvois a vívódás stációit mindvégig csendesen, harsány kirohanásoktól mentesen követi, filmje ettől válik fantasztikusan erőteljessé. A közel két órás történet elején egy mindössze egyperces erőszakos jelenet (a horvát munkások kivégzése) árulkodik az észak-afrikai országban uralkodó szörnyű állapotokról, s ez bőven elég ahhoz, hogy a mozi végéig eszünkbe vésődjön, mi várhat szerzeteseinkre, akik bár időről időre meggyengülnek, a trappistákra jellemző visszafogottsággal, fegyelemmel viselik. Az Emberek és istenek minden egyes beállítása és díszlete éppen olyan egyszerű, mint a ciszterciek élete, Beauvois jeleneteinek pedig pont annyi dinamikát enged, amennyit a szerzetesi lét lassú folyása még lehetővé tesz. Rendezői tudatosság vagy sem, a kopár algériai táj is a szükségtelen külsőségektől való elszakadás érzetét erősíti, s ha ezektől valóban sikerül eloldódnunk, amiben a film tartalmi és formai szempontból is maximálisan segítségünkre van, úgy figyelmünk szinte kizárólag a szerzetesekben dúló lelki folyamatok felé fordulhat.

 

 

 

Ezek megjelenítésének nagymestere pedig úgy fest Lambert Wilson, aki a legkülönfélébb szerepekben tetszelgett az elmúlt években: A házibuli folytatódikban Sophie Marceau oldalán, néhány Mátrix-részben, de feltűnt például a Macskanőben is. Ha érte is kritika az ezekben nyújtott játékáért, a negatív hangokat a rendházat vezető Christian atya intellektuális karakterének közel tökéletes megformálásával biztosan lecsendesíti. Elég, ha a film egyik erős jelenetében a kietlen, sziklás tóparton üldögélő, kizárólag a belső hangra figyelő Christian gesztusait hozzuk példaként. És a kiváló alakítások sora ezzel nem ér véget.

Erős jelenet még több is akad, de a film „nagy” jelenete, a keserédes utolsó vacsora imitáció minden addigi és további történést egy pillanatba koncentrál. Luc (Michael Lonsdale), a bölcs öreg, ki az erőszaktól és a haláltól való félelmet már rég maga mögött hagyta, bort hoz, Csajkovszkij-t tesz a lejátszóba, az asztalt körbeülő szerzetesek sorsa pedig hangtalan érzelmi hullámzás közepette beteljesedik. A történetet tovább folytatni ettől kezdve szükségtelen, s ha e jelenet végeztével érkezne a felirat, mely szerint Christian, Luc, Christophe, Célestin, Paul, Michel, és Bruno 1996. május 21-én esett áldozatul a Jemaah Islamiah haragjának a film nem kevésbé lenne kerek egész. Azonban még kénytelenek vagyunk végignézni az Atlasz havasaiban vesztőhelyük felé menetelő szerzeteseinket, hogy biztossá váljon: az önmagukat legyőzni képes tisztelendők a radikális iszlámmal szemben alulmaradtak.

Legyen az ember bármilyen közösség tagja, az életére vonatkozó végső döntések meghozatalában senki sem lehet valódi támasza. Ez csak az egyik lehetséges üzenete az Emberek és isteneknek. Közelíthetünk a hit és a keresztényi elköteleződés oldaláról, töprenghetünk a sorsszerűségről, emberségről és kötelességről, eszmékről, melyekért halni vagyunk képesek – Beauvois-nak az értelmezés végeláthatatlan horizontjait sikerült megnyitni, s olyan rettenetes nehéz témákba burkolni, mint a multikulturalizmus, a vallási párbeszéd és a fundamentalizmus. Ráadásul utóbbiakról is jól érthető, világos üzenetet közvetít. Nem csoda, hogy filmjével 2010 cannes-i zsűrijének kegyeit is elnyerte.

 

Emberek és istenek / Des hommes et des dieux, színes, feliratos francia filmdráma, 122 perc, 2010

rendező: Xavier Beauvois

forgatókönyv: Xavier Beauvois, Etienne Comar

operatőr: Caroline Champetier

producer: Etienne Comar

szereplők: Lambert Wilson (Christian), Michael Lonsdale (Luc), Olivier Rabourdin (Christophe), Philippe Laudenbach (Célestin), Jacques Herlin (Amédée), Loic Pichon (Jean-Pierre), Xavier Maly (Michel), Jean-Marie Frin (Paul)

video
See video

Facebook-hozzászólások