A Lámpafényről kétszer

Sokszínű Lámpafény

Az első találkozás. Harcsa Veronika Speak Low című lemeze szólt. Ennek már több éve, azóta ha kikapcsolódni vágyom, tudom, ez a hang segíteni fog. Ilyen előzményeknek köszönhetően izgatottan forgattam az énekesnő Lámpafény című albumát, mely első magyar nyelvű munkája, izgalmas kísérlet a jazz és az irodalom fúziójára.

Az első találkozás. Harcsa Veronika Speak Low című lemeze szólt. Ennek már több éve, azóta ha kikapcsolódni vágyom, tudom, ez a hang segíteni fog. Ilyen előzményeknek köszönhetően izgatottan forgattam az énekesnő Lámpafény című albumát, mely első magyar nyelvű munkája, izgalmas kísérlet a jazz és az irodalom fúziójára.

 

Harcsa Veronika élete nagy kihívásaként írja le a 20. századi magyar költők verseinek megéneklését a CD-belső rövid, angol szövegében, melyet segítségül kíván adni nem magyar anyanyelvű hallgatóinak. Valóban óriási művészi feladat legkiválóbb szerzőinktől zenei újragondoláshoz műveket válogatni. A hang és a szövegek játéka hatja át az albumot. A kezdő szavak(„Minden elpattan”) oldják a pattanásig feszült akkordokat – az Út című Weöres Sándor-vers a korong kiváló felütése lett.  Gyémánt Bálint egyedi gitárjátéka a Kihajolni veszélyes című Weöres-vers zeneiségéhez kiválóan illeszkedik. Ezt követi József AttilaÜlni, állni, ölni, halni című költeménye, mely kontrasztot alkot az előző alkotásokkal. A zene ehhez idomulva sokkal dinamikusabb harmóniákra vált át. A rímek monotóniáját a zongora hűen követi periodikusan ismétlődő akkordjaival, bár az ének igyekszik kitörni,  zene és a szöveg is csak a már korábban elhangzott akkordokat, szókapcsolatokat ismétli szinte véletlenszerűen mindezt – valljuk be – igen kellemetlen hangzású súlyos jazz-improvizáció vezeti be. Ez a zaklatott lelkiállapot hallható Kassák LajosÜzenj című szabadversének feldolgozásában is. Itt a zene inkább csak kísérője a szinte felolvasásszerű előadásmódnak, „csupán” a ritmust, a folyamatosságot biztosítja. Egy kis megnyugvás, jazzes átvezetés következik. Megjelenik a műfajra jellemző töredezettség, amikor az akkordokat a dob pergése, a cinek rezzenése egészíti ki a bevezetésben, majd Nemes Nagy ÁgnesSzomjának sejtelmességéhez alkalmazkodva mélyítik a szöveg óhajait, kérdéseit. A vers zeneiségét a zongora domináns játéka úgy emeli ki, hogy közben minél észrevétlenebb maradjon, és a hallgató csak az összhatás harmóniáira figyelhessen. Még nagyobb levegő, és a végtelenül lágy babitsi Nyár gyönyörűsége részegít meg. Csak egy kis tompa dob, simuló zongora. A „lángderűs ég” hallhatóvá válik. Éles váltás a következő szám. A Szobrokat vittem Nemes Nagy Ágnestől zaklatott, visszhangos hangszerelést kapott, bár a líraiság is megjelenik a szöveg zárásakor, de visszatérő sikolyok az utazás borzalmait idézik meg. Megjelenik a címben szereplő fény, de még nem a címadó vers következik, hanem  Kosztolányi Dezső A lámpagyújtó éneke című költeménye. Halk suttogása a fényt hozónak, jelzésszerű hangok, melynek zárása a szöveggel erősen perel, intenzív a zongora szabadjátéka, ami nehezen köthető a csendes éjszakához.

 

 

Dobpergés vezeti be József Attila Műterem-ét. Megjelenik először a trombita fémes búgása, ami igazán jól passzol az énekesnő hangszínéhez is, és a verssel is harmonizáló kis bejátszásaival alapot biztosít a szövegnek. A versbeli énnel összecseng a hangszerek összjátéka is. Karinthy Együgyü meséjébe nehezen vihető igazi zeneiség. A kis elbeszélő költemény gyors pergő ritmusa a mai korban is aktuális problémákat fogalmaz meg, miközben bemutatja az ifjú költő életét. A lemeznek ez a darabja olyan pont, ahol talán túlságosan közel áll az ének a megszokott felolvasáshoz, ahol az instrumentalitás kicsit erőltetetten hat. Szintén erőltetetten hat a már másodjára alkalmazott nagy-nagy visszhangos zene-szöveg-ének keveredés, zárásként. A címadó Lámpafény, Tóth Árpád verse, az album végére marad. Gyufasercenés, lágy hangszerelés. „Csendesen ráfordítom a kulcsot most a zárra,” és ezt a csendességet erősíti az újraértelmezés is.  A válogatást végighallgatva a fejemben zúgnak a rímek, a refrének, a többször megismételt mondatok, Harcsa Veronika egyedüli, semmivel össze nem téveszthető hangzásvilágára és hangjára találtam rá. A rátalálásnak most van itt az ideje, most kell hallgatni, igazi csemege a fülnek, értékes tápanyag a léleknek, ami nem csak édes ízt, hanem valami sokkal összetettebb és maradandóbb élményt kínál.

Barta Bálint

 

Versekből valami

A Harcsa Veronika Quartet verskoncertje

A szavak kimondása nem mindig könnyű. Nem mindegy, mit. Nem mindegy, kinek. Nem mindegy, mikor. De legfőképp: nem mindegy, hogyan. Mindennapi beszélgetések, puszta igenek és nemek. Aztán vannak beszédek, előadások, de megint más kategóriába tartoznak az irodalmi szövegek. Harcsa Veronika és zenekara a Lámpafény című lemez elkészítésével az utóbbi feladatra vállalkozott: magyar költők megzenésített verseit hallhatjuk a 2011-ben megjelent kiadványon. Tavaly és idén aztán életre is kelt ez az anyag verskoncertek formájában – a nyitány a Művészetek Palotája teltházas nagytermében, a legutóbbi előadás a budapesti Vigyázó Sándor Művelődési Házban zajlott. A jelen írás ezekről próbál véleményt alkotni, s így a stúdióanyag és az élő produkció közti különbségekkel, valamint a versek és a könnyűzene találkozásának problémáival is foglalkozik.

Harcsa Veronika több interjúban is elmondta, hogy a Lámpafény dalait nem lehet egy átlagos koncert saját szerzeményeivel vagy feldolgozásaival vegyíteni: egy József Attila-vers (Ülni, állni, ölni, halni) nem feltétlenül működik az egyébként fantasztikus U2-átirat (Stay) és mondjuk a Too Early közé ékelve. Ebből is érződik, hogy ez nem egyszerű sorlemez, inkább egy különálló fejezet az utóbbi időben kvintetté bővült kvartett életében. Az angol nyelvű saját dalok helyett itt huszadik századi magyar költők verseit halljuk, a válogatott társaság ellenére zárt egységben. A lemez – ahogy a koncert is – Weöres Útjától Tóth Árpád címadó szerzeményéig ível. Nem kell megijedni, élőben nem úgy és nem olyan sorrendben halljuk a dalokat, ahogy azt az albumon megszoktuk (a Nyár Babitstól a végére került, a két József Attila pedig egymás mellé). A koncert érdekessége, hogy a zenével váltásban prózai szövegek hangzanak el az énekelt versekhez kapcsolódóan (Lackfi János válogatását a MüPában Kulka János, legutóbb pedig maga Lackfi olvasta fel). E kritika terjedelme nem teszi lehetővé, hogy a dalszöveg-vers-problematika különböző aspektusait elmélyülten tárgyaljam. Csak annyit jegyeznék meg, hogy bizony néhány versmegzenésítés prozódiáján érezhető, hogy a forrásmű eredendően nem dalszövegnek íródott.

A megzenésítés esetében mindig kérdéses, hogy miként lehet az eredeti szöveget tiszteletben tartva, ugyanakkor invenciózusan megközelítve újat alkotni, más minőséget létrehozni. Ezt a magyar költészet kapcsán a Hangzó Helikon-sorozat darabjain lehet lemérni; nyilván alapvetően különbözik egymástól az Arany-Kaláka, a Radnóti-Both vagy a Lackfi-Heidl-Lovasi párosítás végeredménye. Harcsa Veronika esetében persze nem monografikus anyagról, hanem szubjektív válogatásról van szó. Az újat alkotás problémája különösen akkor érdekes, amikor az úgynevezett magas kultúra populáris kultúrába illesztésével találkozunk. Harcsa Vera és zenésztársai példás munkát végeztek, ami az adaptálást, a hangszerelést és az előadásmódot illeti.

 

 

A már említett Babits-, Tóth- és Weöres-szerzemények érzékeny zenei fogalmazásukkal tűnnek ki. A lámpagyújtó énekel Kosztolányitól szépen építkezik és disszonáns futamaival tágítja a kifejezésmódok amúgy sem szűk horizontját, hasonlóan funkcionál Karinthy humoros-ironikus Együgyü meséje. Ez utóbbival kicsit el is távolodnak a jazzes megszólalástól, amint azt Nemes Nagy Ágnes Szobrokat vittem című versének előadásánál is érezzük annak ritmikus alapozásában és elszállós, refrénszerű vokálszólamában. A koncertek (és a lemez) csúcspontját kétségkívül az Ülni, állni, ölni, halni jelenti. A József Attila-versben rejlő energiát a zenekar zseniálisan ülteti át a zene nyelvére egyrészt a sorvégi robogó dobokkal, másrészt a vége felé egyre inkább őrületbe hajló gitárszólóval, majd az erre ráépülő, szavakat kaotikusan halmozó énekléssel. Itt a befejezésnél van egy lényeges különbség a stúdiófelvétel és az élő előadás között: ahol az albumon suttogott szavak egymásra montázsolása teremt feszültséget, ott élőben Harcsa Vera egyre magasabbra kúszó, majd átható sikolyban végződő éneke eredményez egy sokkal inkább csontig hatoló érzést. Innen nincs feljebb – itt érezzük azt, hogy a helyes intonáció még nem jelent semmit, ha az énekes nem tud tökéletesen bánni a hangjával, és nem merészkedik el határaiig a minél tökéletesebb kifejezés érdekében.

A Lámpafény-koncertek megmutatják, hogy Harcsa Vera ezen az úton jár, éppen ezért hitelesen és másoktól eltérő módon tudja kifejezni a szövegekben és a zenékben rejlő érzelmeket és gondolatokat. Az anyag nagy részénél teljes mértékben sikerül új minőséget alkotni, ahol az énekelt vers már nem egyszerűen az a vers marad, ami volt, és nem is pusztán egy énekelt szöveg, hanem olyan dal, amely elválaszthatatlan a költeménytől.

Bradák Soma

Harcsa Veronika: Lámpafény
Hangvető, 2011

Az írások a "Lant és parittya" kritika-pályázatra érkeztek.

video
See video

Facebook-hozzászólások