A legrosszabb randifilm

Blue Valentine… Blue Valentine… Honnan ismerős? Beugrik egy Tom Waits album címe. Szóljon ez a háttérben.

„…She sends me blue valentines
To mark the anniversary
Of someone that I used to be…”1

Apa játszik a kislánnyal. Bohóckodásukkal megteremtik a maguk zárt világát. Mennek fölébreszteni Anyát. Anya nyűgös, könyörög, hadd aludhasson még. Egy amerikai filmben, ahol anyu egy ilyen ébresztésre nem sugárzó mosollyal ébred, hogy kacagva ölelje magához mindkettőt, ott komoly bajok vannak. Igen, anya nem része apa és lánya játékának, ő a kívülálló.

 

 

A hagyomány szerint jó csillagzat alatt születtek azok a házasságok, amelyeken Szent Bálint püspök esketett, és a szerelmespárt megajándékozta kertjének virágaival. Dean és Cindy nem ilyen kiváltságosak. Ingerülten kerülgetik egymást, minden beszélgetésük nyaktörő sebességgel száguld a veszekedés torkába. A család kutyája elpusztul, és majdnem olyat vágnak egymás fejéhez, amit már nem lehet visszavonni. Dean a Jövőszobának keresztelt szerelmi fészekbe hívja Cindy-t, hogy kicsit kimozduljanak, és újra felfedezzék a kapcsolatukból eltünedező gyöngédséget. A Jövőszoba ironikusan nem a közös jövőjükbe vezet, és Cindy sejti is ezt. Ő már kiüresedett, nem maradt benne semmi a kötődéséből a férfi számára. A közös dal ébreszt egyedül halvány nosztalgiát, de ez kevés akár egy örömteli szeretkezéshez is – talán ez az a pont, ahonnan már nem lehet helyreállítani a harmóniát. Házasságuk elvékonyodott héja roppan össze hirtelen az ablaktalan, groteszk hotelszobában, ahol már nem kerülhetik el a konfrontációt.

„…Send me blue valentines
Like half forgotten dreams
Like a pebble in my shoe
As I walk these streets…
And I’m gonna see you every time I turn my back…”2

A tragikusságot a megismerkedés szerelmes regénybe illő jelenetei fokozzák, melyek váltakozva jelennek meg az elválás utolsó állomásaival. Csak a kezdetet és a véget látjuk, néhol enyhén sablonos, de csodálatosan eljátszott jelenetekben. Bizonyos szempontból a rendező a könnyebbik végén fogta meg a dolgot, mert az igazán nehezen ábrázolható hosszú leépülést nem mutatja be. Csak utalások vannak rá, találgatnunk kell, de egy ilyen megragadó filmélmény után olyan jól esik találgatni. Dean és Cindy házassága eleve egy romantikus, hősies (e kettő valahogy mindig együtt jár) gesztussal indul. A rajongó férfi elveszi a nőt, aki nem az ő gyerekével várandós. Ez az első bizonytalan pont. Továbbá Cindy szabadulni akar otthonról, menekül egy szörnyű apától (akinek persze azért meg akar felelni) és előző partnerétől – rosszmájúan megjegyezhetjük, rutinból sodródik egy új kapcsolatba, mely túl korán válik komollyá. A nő orvosnak tanul, megtudjuk, ápoló lett belőle. Talán a gyerek miatt kellett munkába állnia, és feladnia a tanulást? Innen a keserűsége, melyre az is rátesz egy lapáttal, hogy a kislánya jobban kijön nevelőapjával, mint vele? Vagy azért is romlott el minden, mert a férfi boldog szobafestőként, míg ő harminchoz közeledve, úgy érzi, nem tud kibontakozni? A férfi, ahogy kifejti, az „álmában él”, a nő fuldokol. Cindy vinni akarja valamire, és zavarja, hogy Dean „csak úgy” boldog.

 

 

Az apa szerepében Ryan Gosling valóságos fenomén. Rendelkezik azzal a filmcsillagokra jellemző képességgel, hogy ha megjelenik a színen, akkor egyszerűen muszáj rá figyelni. Ha jól számolom, az idei cannes-i fesztiválon vált hivatalosan sztárrá a Drive bemutatóján. Ráadásul a filmzene egy részét is jegyzi, énekesi képességeiből a trailer is ízelítőt nyújt. Az anyát Michelle Williams alakítja és ezúttal egy filmben bizonyítja, amit előző szerepei alapján már tudhattunk, hogy milyen meggyőző ragyogóan vonzó lányként és törődött családanyaként egyaránt. Nélkülük a Blue Valentine nem volna olyan zsigerekig hatolóan hatásos.

A szemcsés, roppant divatos dokumentarista stílusú felvételek berántják a nézőt a történésekbe. Derek Cianfrance rendező, aki a forgatókönyv írásában is közreműködött, remekül hasznosítja dokumentumfilmes tapasztalatait. (Érdekes, mennyire hasonlít a filmbeli idősebb, kopaszodó Gosling-hoz, vajon a sztori személyes háttere lapul a háttérben?) Udvariatlanul, fájdalmasan közel óvakodik szereplőihez, ahogy azt kell, az intimitás tapintható.

„…They're insisting that our love
Must have a eulogy
Why do I save all of this madness
In the nightstand drawer
There to haunt upon my shoulder..."3

A filmbeli múlt és jelen feleselnek egymással. A helyzetek ismétlődnek, de a csengésük már teljesen más. A szerelem/kiábrándultság kontrasztja ugyan néha gyanúsan hatásvadász, azonban ennél mintha többről volna szó. A párhuzamok múlt és jelen között mérlegelésre késztetik a nézőt, azt a látszatot keltik, hogy van valami tanulság. Eleinte azt hisszük, könnyű azt hinni, hogy a romantikusabb lelkű Dean az áldozat. Ő az, aki bizonyos szempontból áldozatot hozott a házassággal, nem szűnt meg szeretni Cindy-t, és bolondul a kislányért is, de valójában az ő tettei mögött is ott lapul a számítás, hogy magához láncolja a nőt, mert fél attól hogy nem elég jó hozzá. Arról nem is beszélve, hogy az áldozat és a miatta érzett hála nem elegendőek valaki megtartásához – avagy nincs biztosabb módja annak, hogy rá se bírj nézni többet a másikra, mint az, ha odaadásával folyamatosan emlékeztet rá, hogy mennyivel tartozol neki. A megoldás, mint olyan gyakran, valószínű itt is a legegyszerűbb: nem illettek egymáshoz.

 

 

Végül minden kiegyenlítődik, minden ítéletünk semlegesítődik a két idősík egymásra vágott jeleneteiben. Nincsenek vétkesek – sugallja a film. Mégis, tesszük fel önkéntelenül a kérdést, hogy mehetett minden tönkre ilyen felemelő kezdet után? Szívfacsaró. A nézők közös sóhajtása újra és újra végighullámzik a termen. Mindez sorsszerű. Csatorna a férfi és a nő is, átáramlik rajtuk a szerelem, és ugyanígy a bukásuk, mindkettőt csak elszenvedni képesek. Nehéz végül mérleget vonni, vagy legalább eldönteni, megérte-e végigcsinálni a házasság éveit a vég ismeretében. Vállalni a hatalmas zuhanást a két érzelmi véglet között, és a vásznon lepergő utolsó képek után még nagyon-nagyon sokáig sajgó bánatot.

 „…And I cut my bleedin heart out every nite
And I’m gonna die just a little more on each st. valentines day
Don’t you remember I promised I would write you...
These blue valentines…
Blue valentines…
Blue valentines"4

Blue Valentine
színes, feliratos, amerikai romantikus dráma, 112 perc, 2010

rendező: Derek Cianfrance
forgatókönyvíró: Derek Cianfrance, Cami Delavigne, Joey Curtis
operatőr: Andrij Parekh
producer: Lynette Howell, Alex Orlovsky, Jamie Patricof
vágó: Jim Helton, Ron Patane

szereplők:
Ryan Gosling (Dean)
Michelle Williams (Cindy)
Faith Wladyka (Frankie)
John Doman (Jerry)
Mike Vogel (Bobby)

 

…Keserű sorokat küld Bálint napján
Valakinek az emlékére,
Aki egykor voltam…

2 …Küldd a keserű bálintnapi soraidat,
melyek mint félig elfelejtett álmok,
vagy mint kavics a cipőmben,
ahogy ezeket az utcákat járom…
És téged látlak valahányszor hátra fordulok...

…Mások szerint szerelmünk dicshimnuszt érdemel
Miért őrzöm az éjjeliszekrényemben mindezt az őrületet,
Hogy itt kísértsen a vállamnál…

4 És minden éjjel kivájom vérző szívem
És egy kicsit meghalok minden Bálint-napon
Hát nem emlékszel, azt ígértem, megírom neked
Ezeket a keserű bálintnapi sorokat…
Bálintnapi sorokat…
Bálintnapi sorokat…”

video
See video

Facebook-hozzászólások