Magyar motívumok a Müpában

Talán az egyetlen dolog, amit biztosan elmondhatunk fiatal századunk zenéjéről az, hogy fontos szerepet játszik benne a műfajok és kultúrák közötti közös munka, keveredés. Persze ez a folyamat nem ma kezdődött, sőt, tulajdonképpen végigkíséri minden művészet történetét. Hiszen mi az, hogy műfaj? Kijelölni egy irányt, egy ars poeticát, és azt a lehető legtávolabb vinni, már-már „beteljesíteni”, majd végül újra összekeverni valami mással. Talán a stílusoknak ez a gyurmajátéka az, ami előre röpíti a művészetet egy olyan korban, ahol az információ bősége az oxigénével vetekszik. A művészet nem válhat unalmassá soha, hiszen a zenében (és bármelyik művészetben) nem csak végtelen lehetőség rejlik, hanem egyenesen lehetetlen kétszer ugyanazt a dallamot eljátszani. Analóg világunknak és gondolkodásunknak ez a megnyugtató megismételhetetlensége talán éppen most láttatja valódi jelentőségét, ahogy az információ tárolhatósága és hozzáférhetősége a felfogóképességünk határait feszegeti.

A zenében bármi keresztezhető bármivel, és az eredmények is egymással a végtelenségig, anélkül hogy öszvérek születnének. Hiába, a zene az a művészet, melynek elmélete bonyolultságában a természettudományok legmagasabb szintjeivel vetekszik, egyetlen igazi törvénye mégiscsak annyi: Csinálj hangokat, amiket érdemes hallgatni!

Persze a Művészetek Palotájának Fesztivál Színházában bemutatott Magyar Motívumok olyan stílusokat kötött össze az időn át, melyekben ennél azért több a közös vonás. Hiszen ma már talán csak keveseknek újdonság, hogy a népi és udvari zene nem is olyan különböző dolgok, mint ahogy talán elsőre gondolnánk, főleg nem Magyarországon és környékén. Ez a párhuzam, melyet Milan Kundera igen elmésen fejtett ki Tréfa című regényében, most a lazán értelmezett kortárs (huszadik századi neoavantgarde) és jazz stílusokkal egészült ki. Fiatal századunk e négy jelentős, - látszólag egészen más irányokból jövő - zenei hagyománya bizony megfelelő előadásmód és zenei felkészültség mellett úgy illeszkedik egymáshoz, mint a puzzle darabok. Talán ezt szerette volna megmutatni a koncert szervezője és házigazdája, Fülep Márk, és az est többi szereplője.

 

 

A kétfelvonásos műsor rövid fuvola- és szaxofon-improvizációval vette kezdetét, amint Fülep Márk és Borbély Mihály – akik később fúvós hangszerek egész armadáján bizonyították jártasságukat – roppant hatásos módon vonultak be a színpadra a nézőtér melletti lépcsőkön, két oldalról dallamokba öltöztetve az elismerően figyelő közönséget. Ahogy elérték a színpadot, bekapcsolódott Lukács Miklós is cimbalmon, akiről a reflektor olyan teátrálisan rántotta le a sötétség takaróját, hogy azt bármelyik rocksztár megirigyelhette volna.

Hármuk közül egyébként véleményem szerint egyértelműen Borbély Mihály vitte a prímet, nemcsak zenei tudásának káprázatos sokrétűsége (bebop-szerű szaxofon szólóról átváltani kettősfurulyára és tánczenére nem kis dolog) miatt, hanem azért az elismerésre méltó profizmusért és érzelemmel teliségért is, amivel hangszereihez nyúlt. Játéka tényleg maradandó élmény volt, az első hangtól az utolsóig. Fülep Márk játéka ugyan néha idősebb és tapasztaltabb kollégáinak árnyékába veszett, főleg a kétszólamú fuvolajáték és az intonáció terén, konstans profizmusa, és persze a koncert megszervezése miatt mégiscsak elismerés illeti a fuvolaművészt.

Lukács Miklóst azonban nem tudtam hova tenni. Az az őszinte véleményem, hogy aznap este ő volt a leggyengébb láncszem. Hiába érződött mérhetetlen hozzáértése, amivel a cimbalmon játszott, főleg Bartókot, valahogy olyan benyomást keltett, mintha lelkileg nem lett volna ott teljesen. Szólói technikásak, de semmitmondóak voltak, és a legérdekesebb improvizációkat szétszabdaló Schönberg-féle rémálomakkordjainak először frissítő hatása hamar „Jaj ne, már megint jön a posztmodern”-érzetre váltott. Már csak azért is, mert Borbély Mihály is képviselte ezt a kaotikus hangzásvilágot, méghozzá véleményem szerint sokkal inkább adekvát módon. Persze azért nem volt annyira rossz a helyzet, ahogy talán a szavaim mutatják, inkább csak az zavart, hogy tudom a művész úrról, és főleg hangszeréről, a cimbalomról, hogy ennél mennyivel érdekesebben tudott volna hozzájárulni a koncert zenei világához. De sebaj, mindenki kel néha bal lábbal, és sokan jobb lábbal sem érik fel Lukács Miklós bal lábas koncertjeit.

 

 

Ha már szót ejtettem az est három „főszereplőjéről”, meg kell említenem azt az embert is, aki zeneileg uralta azt. A Muzsikás együttesből ismert Sipos Mihályról beszélek, akinek hegedűjátékához foghatót igen ritkán hall az ember. Mindegy, milyen zenéhez nyúlt hozzá és hogyan, amikor felengedte ujját az utolsó hangról és hangszere elhallgatott, a pillanatnyi csendet minden alkalommal kitörő tapsvihar zúzta szét, és ugyanaz a gondolat szállt át a fejemen újra és újra: Ez igen, így kell hegedülni!

Egyébként az első felvonás nem volt annyira átütő, mint a második; a különböző szólóprodukciók és duettek sorozata amolyan bevezetőként hatott. Megismerhettük mind a zenészeket és hangszereket, mind a korszakokat és stílusokat, melyeket később fúzióként hallhattunk vissza. Fokozatosan léptek be a képbe az olyan különlegesebb hangulatvilágú hangszerek is, mint a gardon, melyen – a szintén a Muzsikásból ismerős – Farkas Zoltán „Batyu” olyan érzéssel tudta adni a ritmust, hogy azt hiszem, nem csak nekem futott át néha az eszemen, hogy bárcsak nem ülőkoncert lenne.

 

 

Valamiféle katarzis volt a Szájról szájra együttesből ismert Bognár Szilvia hangja is. Amikor megszólalt, sokat váratva magára; olyan semmibe révedő, félig elnyílt szájú zeneélvezést váltott ki a nézőkből, amely többet elárult az énekesnő előadóművészi képességeiről, mint bármilyen szó tehetné.

Na de a második felvonás! Nietzsche szavait kölcsönvéve azt mondhatnám, hogy az első felvonás apollóni dallamait a rövid büfészünet után dionüszoszi áradat söpörte el. Ahogy a ritmushangszerek, az improvizáció, és Bognár Szilvia hangja több szerepet kapott; a produkció hatásának célkeresztje szép lassan csúszott le a fejről a szívre.

Egyébként a koncert dramaturgiája is külön elismerést igényel. A folyamat – ami az egymásnak válaszolgató, lépcsőkön sétálgató fúvósoktól a már helyenként keringőszerű, népzenei, jazzes, és a posztmodernt idéző kaotikus táncos improvizációig ívelt – sehol sem tört meg.

 

 

Végezetül meg kell említenem Tóth Ildikót is, aki elismerésre méltó tánctudásával újabb dimenzióval egészítette ki a zenei utazást, kifejezetten érdekes hatást keltve ezzel.

Összefoglalva a gondolatokat és érzéseket, melyeket ez a koncert ébresztett bennem, csak pozitívan tudok szólni. A szó legjobb értelmében vett profizmus, nagyon jó téma, és hasonlóan ügyes megvalósítás jellemezte a magyar zenének ezt a rendkívül széles látószögű áttekintését; mind a helyszín, mind a zenészek oldaláról.

Azoknak, akik ott voltak, – mind zenészeknek, mind laikusoknak – jó választás volt a Magyar motívumok a Müpában, azok érdekében, akik nem, pedig remélem, hogy számíthatunk még hasonló produkciókra.

Magyar motívumok
Magyar kortárs, magyar népzene, improvizációk
2011. június 10. Művészetek Palotája Fesztivál Színház

Facebook-hozzászólások