Mi tesz bennünket emberré?

Kenneth Lonergan 2017 márciusában bemutatott, A régi város című filmje egy társasház gondnokának (Casey Affleck) drámáját állítja elénk. A depressziós Lee épphogy meg tud élni gondnoki állásából, egyedül él, jóleső monotonitásban, amikor hirtelen nyakába szakad az unokaöccséről való gondoskodás terhe a fiú apjának halálát követően. Mindeközben önnön múltjával próbál dűlőre jutni, valamint életbevágó döntéseket kell hoznia a saját, és mások jövőjét illetően.

Mielőtt azt hinnénk, hogy ez a film egy „küzdelem az új, hirtelen rám szakadt apai felelőséggel” üzenetű alkotás, a konvenciótörő flashbackek által rájövünk, hogy itt a múlt démonaival kell megküzdenie a főszereplőnek. Miért konvenciótörő? Mert nem bírnak lineáris időrenddel a visszatekintések, illetve filmkép szempontjából nincsenek elkülönítve a filmidő szerinti jelen időtől: a dialógusok során megtudott információk alapján kell kialakítanunk a jelenetek időrendjét.

Mi a titok? Mitől lesz egy gyökereiben mindennapi cselekvésekre épülő film érdekfeszítő? A film részletesen bemutatja a főszereplő hétköznapjait: Monoton hólapátolás, vagy éppen vízszerelés, mindeközben érzelemmentes vagy épp elfojtott dühöt tükröző arcán látjuk, hogy valami nincs rendben. Amikor felhívják telefonon, és megtudja, hogy bátyja meghalt, még akkor sem engedi szabadon az érzelmeit. Személyisége csak hazautazása után kezd kinyílni a néző számára. Ekkor derül ki az is, hogy milyen fontos volt neki a bátyja; hogy mennyire szereti az unokaöccsét, ám mindeközben mennyire feszíti a szörnyű múlt. A mód, ahogyan elvesztette családját.

A film gerincét tehát a tragikus eseményekkel kikövezett cselekmény adja: Először az orvosi konzultáció, amikor a család megtudja, hogy Lee bátyja, Joe gyógyíthatatlan beteg, ezért kevés ideje van hátra; vagy amikor Lee szembesül a bátyja holttestével, illetve amikor megtudjuk, hogy Lee miért menekült el a városból, mi történt a gyerekeivel. Ezek a családi tragédiák hétköznapi módon vannak bemutatva: nincs hangulatkeltő zene, hatásvadász közelítés, vagy montázs, esetleg narráció. A rengeteg apró mindennapos cselekvés filmre vitelén túl az is elmondható, hogy kevés filmnyelvi eszközt használ a rendező az üzenet átadásához. Tudatos és koncentrált rendezésre van szükség, hogy ezek a részletezett hétköznapi tevékenységek (hólapátolás, horgászás, jéghokizás, várakozás, bevásárlás… stb.) árnyalják és mélyítsék a jeleneteket. Kenneth Lonergannek ez sikerült. Egy önmagában átlagos és unalmasnak tűnő jelenet, mint amilyen a reggelizés, elveszíti trivialitását, amint az újdonsült családfő bátyja temetésével kapcsolatban telefonál, miközben a halott báty fia majdhogynem gondtalanul müzlizik egyik szerelmével. Az egyszerű, mindennapi cselekvések éppen hétköznapiságuk folytán tárják fel a szereplők közötti feszült, sokszor ellentétes érzelmeket.

Precíz és erős színészi játék zajlik a vásznon. Ha nem játszana a rendező a közeli képek és a tág plánok váltogatásával, azt érezhetnénk, hogy a kamerát csak ottfelejtették a sarokban. Ezáltal a kamerahasználat egyfajta közvetlenséget teremt a szereplők és a nézők között. Így például abban a jelenetben, amikor a főszereplő bátyjával közlik, hogy 5-10 éve van hátra a szívbetegsége miatt. A kamera a kórterem ajtaja mellett van, az orvos az ággyal szemben áll. Az ágyon fekszik a báty, körötte, kamerának háttal a családtagok, akik az orvos által tett bejelentésre különbözőképpen reagálnak. A feleség elmenekül a következmények elől. Az apa nem akarja elfogadni a tényt. A báty nyugodt. Lee összetörik.  Még alig tudunk tehát valamit a karakterekről, mégis, az, ahogyan egymással kapcsolatba lépnek reakcióikon keresztül, különös atmoszférát teremt, valóságközeli élményt ad.

Kenneth Lonergan alapvetően színházi rendező. Ez érződik a színészi játék nagyságán, és a kamerakezelés visszafogottságán. Képes olyan apró árnyalatokat hozzáadni a karakterekhez, hogy azok szinte elemi valósággal jelenjenek meg a vásznon, emellett  finom, óvatos kameramozgással érzékelteti a szereplők belső világának alakulását, a személyek közötti kapcsolatrendszereket. Ezáltal több teret kap a vásznon a színészi játék, és a nézőt egyre jobban bevonja a történet.

Casey Affleck (Lee Chandler) karrierjéből kimagaslik a filmben nyújtott alakítása, jelölését szoborra is válthatta a február végén megrendezett Oscar gálán. Michelle Williams (Randy Chandler, Lee felesége) sem okoz csalódást színészi játékát illetően. A régi város című film tehát a családi tragédiákra helyezi a hangsúlyt. Válaszokat keres, ahogyan a néző. Hogyan lépünk tovább a veszteség után? Amikor az élet darabokra tör, mi tesz bennünket emberré?

Manchester by the Sea - A régi város

Rendező: Kenneth Lonergan

video