Szabadság

Mi, magyarok, azt mondjuk: „szabadságra menni”, aminek nyilván rossz fordítása volna olaszul – az „andare in vacanza” helyett – az „andare in libertá”. Idén mégis úgy éreztem, ebben az értelemben kell szabadságra mennem: nem „vakációznom” kell, hanem „szabadnak” kell lennem egy kicsit, mindenféle céltól talán; Itáliába indultam bóklászni, beszélgetni, nézelődni, és elhatároztam, hogy könyvek, múzeumok, kiállítások, egyáltalán mindenféle „kultúra” nélkül fogom eltölteni ezt a pár napot. Az első napi időjárás gyorsan keresztülhúzta a tervemet: alig érkeztem meg Padovába, máris szakadni kezdett az eső, egész álló nap úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Az árkádok alatt csak annyira futotta, hogy elmenjek egy könyvesboltig, és keressek valami olvasnivalót, amivel beülhetek a legközelebbi kávézóba. A Feltrinelli könyvesbolt csinos pénztáros kisasszonya nagyon szívélyes volt, rögtön Fabio Volo könyveit ajánlotta, amikor megkérdeztem, mit lenne érdemes megismernem, mit olvasnak most az itáliai fiatalok. Előbb meglepő pontossággal elmagyarázta, hogy a könyvesbolt melyik részén és melyik szekrény melyik sorában fogom megtalálni a keresett műveket, majd rögtönzött kiselőadást tartott Volo könyveiről, melyek, mint mesélte, a szerelemről, a kapcsolatokról szólnak, és arról, hogyan tanuljunk meg egyedül lenni. Kíváncsi lettem: néhány perc múlva már az È una vita che ti aspetto boldog tulajdonosaként távoztam, kerestem egy csöndes kávézót és belemerültem az olvasásba.

 

 

 

Lektűrnek mondjuk az ilyen könyveket, bár azt is mondhatnánk: „legenda”, hiszen mindkettő azt jelenti: olvasmány, olvasnivaló, vagyis könyv, írás, elbeszélés, mely kifejezetten a szélesebb olvasóközönségnek szól; de ezen a nyári napon jól esett e szélesebb olvasóközönség részének tudni magamat. Nem mondom, az is érdekes, mikor egy művészregényben ötven oldalon keresztül annak a leírását olvasom, hogy csörög a telefon vagy hogy begördül egy teherautó a kisváros terére, de azért olykor nagyon jól megvagyok azzal a virtuóz leírások nélküli közvetlen stílussal is, mely Fabio Volo regényeit jellemzi. Nem nehéz megérteni, miért olvassa ma sok fiatal ezeket az írásokat. A humora egészen lefegyverző: egy-egy mondatán a könnyem folyt a nevetéstől. A stílusa magával ragadóan könnyű, olykor túlságosan is bőbeszédű és szertelen; ugyanakkor minden fejezetben található egy-egy, akár filozófiainak is nevezhető fejtegetés, a lehető legegyszerűbb nyelven, az élet legalapvetőbb kérdéseiről, a saját szüleinkről, akiket nem is ismerünk, vagy akár az unalomról, a barátságról és a hűségről. A regény egy Francesco nevű fiatalember egyes szám első személyű elbeszélése, valójában azonban Volo sok tekintetben hű képét adja a húszas-harmincas éveikben járó mai európai fiatalok életének és életérzésének, akiket akár „kissé elveszett nemzedéknek” is nevezhetünk; állandóan úton levőknek, térkép (ami még nem volna nagy baj), saját álmok és valódi útravaló nélkül.

Francesco alapélménye az élet habzsolása közepette az élet teljes hiánya, sőt, az igazi élettől, az igazi élet megélésétől való alapvető félelem; a félelmek nyomán a nagy többség jól kiismerhető, biztonságos világához való feltétlen alkalmazkodás és a saját, legbelsőbb vágyak elhallgattatása; az önhazugságok áradata, mely végül depresszióvá, bénultsággá vagy örökös panaszáradattá érik benne; és végül az igazi én és vele együtt az igazi boldogság keresése. „Mintha az igazi én be lett volna zárva egy szarkofágba. Az volt az érzésem, hogy nem kapok levegőt, és hogy le akarom kaparni magamról a bőrt. Lelkem mélyén le voltam láncolva, meg voltam bénítva, csapdába estem.” Máshol egyrészt újonnan felfedezett önmaga gyönyörű végtelenségéről, másrészt arról a távolságról beszél, mely hosszú éveken át igazi énjétől választotta el: „Jól éreztem magam a magam társaságában. Az utazás, melynek során felfedeztem önmagam, kitűnő játékká vált: első ízben találkoztam igazán önmagammal. Hallgattam magamat és beszédbe elegyedtem magammal. Minél inkább elmerültem ebben a játékban, annál inkább úgy éreztem, hogy ezt a játékot a végtelenségig lehet játszani. Végtelennek éreztem magam: egy külön világ. Az egyedüllét is egyszerre más alakot öltött. Nem féltem többé tőle. És az egyedülléttől való félelem megszűnése alapvetően megváltoztatta az életemet. Életemben először rádöbbentem arra a távolságra, amit a körülöttem élő emberek hoztak létre magam és igazi énem között. Nyilván én is a cinkosuk voltam ebben. De ezen a területen, ebben a távolságban jöttek világra a félelmeim.”

A megszabadulásról és az igazi én megtalálásáról mesél tehát Volo: az È una vita che ti aspetto a szabadság, a felszabadulás regénye. A folyamat a betegségtől való félelemmel veszi kezdetét: rossz közérzete miatt Francesco halálos betegnek képzeli magát, és orvoshoz fordul, aki rádöbbenti: testi értelemben kutya baja, de vigyázhatna önmagára, mert lelki értelemben talán valóban beteg; ám ennek az oka éppen az, hogy – Oscar Wilde mondását idézve, aki szerint az élet a kevesek kiváltsága, alig van az életnél ritkább dolog – létezik ugyan, de nem él, ami azt is jelenti: képtelen a szeretetre. Azt várja az orvostól, hogy bejelenti: készüljön a halálra, de ennek épp az ellenkezőjét hallja: készüljön az életre, kezdjen el végre élni. Százféleképpen elképzelte már, hogyan lehet meghalni, de arról nem szokott álmodozni, hogy élni hogyan lehet. Mi lett az élettel? Hová lett az élet? „Megpróbáltam elképzelni, hol hagytam el az életemet. Talán ott ül valahol egy sarokban és vár rám. Elképzeltem, hogy odalépek hozzá és azt mondom: »Szia, mi a helyzet? Minden rendben? Sokáig távol voltam? Igen, azt hiszem, igazad van, ne haragudj. Na jó, gyere, menjünk.«” A helyzet azonban ennél bonyolultabb: a létezésnek az életre való lecserélése sokba kerül, és Volo aprólékosan bemutatja ennek a folyamatnak a különböző állomásait, a fájdalommal és egyre fokozódó tudatossággal járó döntéseket, melyeket ennek érdekében szükséges és érdemes meghozni.

Olyanokról van szó, mint: a bennünk levő félelmek tudatosítása, és annak a megértése, hogy a boldogság nem a fájdalom hiányából, a világgal szembeni ádáz védekezésből, hanem, épp ellenkezőleg, a félelmek legyőzéséből és a védekező állásból való kilépésből fakad; megtanulni egyedül lenni, vagyis elszakadni nemcsak azoktól az emberektől, akiknek csak azért keressük a társaságát, hogy ne legyünk egyedül, hanem azoktól is, akik a legjobb barátaink, akikkel sülve-főve együtt vagyunk és akikre már úgy rá vagyunk szorulva, hogy képtelenek vagyunk elképzelni nélkülük az életünket (miközben valóságos rabszolgájává válunk a társaságuknak); megtanulni nem menekülni a csöndtől sem, a pillanatnyi ürességtől, mely olykor ránk szakad, kibírni a terhét, saját létünk terhét; szabaddá válni a munka- és programkényszertől, mellyel betáblázzuk az egész napunkat, hogy gyorsan elmenjen az idő – „miközben egy egészséges ember épp azon van, hogy átélje az életét, és a lehető legnagyobb mértékben lelassítsa az idő múlását” –, és persze attól, hogy állandóan annak megfelelően cselekedjünk, hogy mások miként ítélnek meg bennünket, illetve hogy össze-vissza hazudozzunk magunkról, a legegyszerűbb dolgokról is, csak azért, hogy elfogadtassuk magunkat a többiekkel, vagy éppen nőt szerezzünk; megtanulni nem összekeverni a gyönyörűséget a boldogsággal és a testmeleget, az élvezetek keresését a szerelemmel, melyben éppen nem elrejtjük magunkat, hanem végre önmagunk lehetünk. Megérteni, hogy az az élet, amit a legtöbben élünk, inkább csak „az élet paródiája, míg az élet maga mélyebben van. Sokkal közelebb, mint gondoltam volna. Egyetlen lépésre tőlem. De ennek a lépésnek a megtétele nagyon nehéz, össze kell szedni hozzá minden bátorságomat. A bátorságot ahhoz, hogy szabad legyek.”

A történet vége persze happy end, nem is lehetne más: a megtérés a regényben azzal válik teljessé, hogy a főhős megtalálja élete párját. Szegény Ilariáról nem tudunk meg sok mindent, azon kívül, hogy kedvesen mosolyog, odaadóan szeretkezik és hogy virágárusként dolgozik. Az az érzésünk, hogy a regény véget ért ugyan, de a megvált(oz)ástörténet még messze nem zárult le, talán éppen csak elkezdődött. Azzal azonban, hogy a regény hőse megtanulta szeretni és elfogadni magát, kétségkívül történt valami megrendítő, amit mi is átélhetünk, és ami a másik ember iránti szeretetünket is új pályára állíthatja: „Megtanultam szeretni magamat. És mivel ha veled vagyok, megajándékozlak önmagammal, minden napom azzal fog telni, hogy a lehető legszebbé tegyem a neked szánt ajándékomat. Szerelmed rávesz arra, hogy figyeljek magamra, s hogy méltóvá váljak arra a szerelemre, amit irántad érzek.”

Lám, milyen pontos volt a padovai könyvárus kisasszony megállapítása! Az È una vita che ti aspetto elsősorban valóban a magány megtanulásáról szól, a szabaddá válás bátorságáról, és arról, hogy igazán csak ezt tudjuk átadni, csak ezzel tudjuk megajándékozni a másikat: magányunkkal és belső szabadságunkkal. Nyári lektűr, szürke, esős napra, csöndes egyedülléthez; de ha már csak ez a gondolat megmarad belőle, a belátás, hogy a szabadság a szabadság átadásában, vagyis a szabadságról való szabad lemondásban válik teljessé, ahogy a szerelem is csak a megélt magány világából kinőve, majd oda vissza-visszatérve válik életté, hogy éppen a legbensőbb magányunk és a legféltettebb szabadságunk az, amit a szerelemben magunkból igazán odaajándékozhatunk, akkor, azt hiszem, igaztalan volna könnyű, gyorsan felejthető olvasmánynak mondani Fabio Volo első ízben 2003-ban, majd azóta számos újabb kiadásban megjelent bestsellerét.

Volo, Fabio, È una vita che ti aspetto, Mondadori, 2003, 179 p.

irodalom

Facebook-hozzászólások