Utódja, őse, rokona, ismerőse

Nyerges Gábor Ádám: Számvetésforgó című verseskötetéről

Keresem a jelzőket… talán jobb lesz kölcsönözni: „dzsungeles”. Tarján Tamás jellemzi így Nyerges Gábor Ádám második kötetét, melynek formai, versnyelvi, stilisztikai, szójátékokban való gazdagságát, és mennyiségileg is jelentős korpuszát (180 oldal!) látva, most nem találok jobbat.

A Számvetésforgó költője vallomásos hangon szól, a lírai én (ki)létét folyamatosan problémává téve, főként a versírás, az irodalom, a szerelem, és a csal(ód)ás témáit töri verslábba, szavakba, sorokba. Invokációként az Énvokációban visszaidézi O.O.-t, azaz Orbán Ottót, aki ezentúl kifeszített szárnyakkal őrangyalként védi, beszélgetőpartnerként társa lesz (Rég odaadott kézirata után érdeklődik), inti, provokálja (Emberáldozat); szóval szelleme végig belengi a kötetet. Nyerges „jó tanítvány”, de mégsem lesz epigon: inkább magára igazítja Orbán Ottó verselését, ahogy írja „költői attitűdjéhez igazítja magát”: „a lényegről inkább hallgatok / minden egyébre ott a líra mi volna még” (Költői attitűdjéhez igazítja magát).

Humoros, frappáns, önironikus nyelvjátékokkal hallgat a lényegről, illetve kerülgeti; s ez nem elég: kihagy, elhallgat, sejtet, vagy az utolsó sorral az egész verset „érvényteleníti”, relativizálja. Keresztül-kasul jár nyelven és érzéseken, és erre folyamatosan reflektál is. Nála egy „Ó” ugyanolyan jelentőséggel bír, mint egy O.O., vagy Minden Egyéb Dolog. Még a legapróbb nyelvi elemeket is megbecsüli: játszik vele, visszadobja. Ready made-ként kezeli, foglal versbe konvencionalizálódott metaforát, szólás-mondást, híres költők híres sorát, és új kontextusba helyezve értelmezi őket, ezáltal új jelentést is adva nekik. E gesztus mintha a mai irodalom egyik kérdésére is válaszolna: lehet-e újat írni? vagy csak új kontextusokat lehet teremteni? Nagy magyar költők arcképcsarnoka idéződik meg egy-egy jellegzetes, ismert soron, de akár egy egy szón keresztül is: pl. Balassi („erős váram a végeken”; Zok-szavak), Petőfi (Egy gondolat bánt engemet. / Hogy túlélve vadvirág lelkemet, / majd írhatnék ilyen verseket; Petőfi váteszként a jövőbe tekint), Arany („az életet már megjártam, / már amennyit tőle vártam, / bár ha tudom, / hogy csak ennyi, inkább futom”; Nem bukott föl/le), Juhász Gyula („én nem tudom milyenek a mezők / mert a belvárosban / születtem és nőttem fel / én csak őt tudom a / szőkeséget belőle ismerem”; Tenger) .

Mottót pedig nemcsak Orbán Ottótól választ, Szabó Lőrinctől, Illyéstől, Esterházytól és egyet a Széchenyiektől is találunk. Szinte a kánonba írja bele magát, ugyanakkor egyfajta távolságot is felvesz vele szemben, melynek legfőbb eszköze az irónia. Például a hagyományos műfajok esetében: a himnuszok ciklus mellé zárójelben fűzi hozzá (10 db, bontatlan csomagban).  Emellett az utcáról gyűjtött dallamok (pl. Jimmytől a Mint plüssállatban: „szeress úgy is ha rossz vagyok / mert sokkal jobb már nem leszek”) és a mai szóhasználat „best of-jai” is elengedhetetlen hozzávalók. A trágár kifejezéseket, obszcén megjegyzéseket sem kerüli; többnyire stiláris értékkel is bírnak, például az Amit mondani nem szabad című, „lovagi-i költeményben”, ahol ezek a kifejezések a vágy bárdolatlan, de annál őszintébb kifejezését szolgálják, hiszen a „lovag” egy szakközepet sem végzett, testépítő nevében írja szerelmes levelét bölcsész szerelméhez.

A versek egyfelől nagyon személyesek (melyet az E/1-ben való beszédmód erősít), másfelől az önirónia, a szarkazmus állandó megléte révén kellő távolságban tudunk maradni. Ez a kettősség megfigyelhető a nyelvvel való játékban is: ugyan az összecsengő szavak, a szavakkal való játszadozás könnyeddé teszi a versnyelvet, közben komoly fájdalmakról ír:„…bár így talán csak nehéz tél / mit egykor nyárnak neveztél / pedig úgy volt lesz minek / …. és matrjoska babákként / válik el a talált lét / hogy veled is csak nélküled / de nélküled is csak veled”  (Éjjelente unottan). Nyerges kihasználja az olvasás „időbevetettségét”, a szóról szóra való haladást : „és megtelnek színekkel a képek / rügyeket bont aki elhunyt / sőt újra leírhatnánk hogy lélek / a szemnek is mindent de a kéznek / is szabad most mindent kérek / kár hogy mire…, már mindez elmúlt” (Tavaszváró). Költészetében nyilvánvalóan fontos a rímelés, a hangzásra való építkezés, a ritmus, mely ugyanakkor a jelen problémáit feszegeti egyéni, irodalmi, sőt társadalmi vonatkozásában is. Utóbbinak talán legizgalmasabb verse a Triptichon, melyet így indít: „a magyar krisztuson nincsenek sebek / a magyar kereszten meg nincs krisztus / ennyi mindenre nem telik”.

Mind a kánon, a köznyelv, a szleng, mind a verselési módok alapos ismerete és dekonstruktív felhasználása arról tanúskodik, mennyire otthon van „a magyarban”, s így lesz nagy jelentősége egy megbiccenő sornak, rontott szótagszámnak – melyre olykor maga hívja fel a figyelmet (Emberáldozat). Ugyanakkor azt sem szabad elfeledni, hogy a mai tárgyi környezet, a giccs (különös tekintettel a plüssállatokra) jelentősége is felértékelődik, ironikusan tálalt szimbólumokká válik, például a Visszavenni a nevet: magányos állat // női gén címűben. A versciklus egyébként „(                )nak, utoljára” van ajánlva; a sajátos szómágiát, a szavak teremtőerejében való hitből eredeztethetjük: amit nem ír le, az nincs is?

Nyerges sajátos nyelvjátékában szinte sosem tudni, mit kellene komolyan venni, mit nem, hiszen folyton nyafog, de mindezt olyan szórakoztatóan, olyan könnyedséggel, olyan önironikusan teszi, hogy sajnálni sem lehet. Olvasás közben egyik szemünk sír, a másik nevet; ahogy ő, egyik lábával szilárdan a hagyományban áll, a másikkal pedig a „mában”, a „holnap hőseként”. A nyelvi, stílusbeli sokféleség mellé ráadás a formai sokszínűség, melyet cifráz, hogy írójuk szemlátomást jó barátságban van a klaviatúrával is pl. ilyen megoldásokkal: „Vörösnek”, vagy a dőlttel szedett Jelen, melyben ezzel „idézőjelbe tételt” sugall, nem csak formai értelemben. Azonban ez a kétségtelenül bravúros, játékos költészet azt a veszélyt rejti magában, hogy néha öncélúvá, túlhajtottá lesz (pl. a Senkiföldelés darabjai).

Mindez a dzsungel egy sokfelé ágazó, 10 ciklusba osztott kötetben burjánzik, melybe ha belemélyed valaki, nem egyhamar verekszi ki magát. Pedig az értelmezéshez segítség van bőven: olyan finom részletekben, mint például a cím tekintetében is (mely egy fiatal költő esetében talán kissé meghökkentő), hiszen csillagozva három vers mellett is megtaláljuk a „hívószavakat”: Himnusz a 21-hez - szám, Nem baj - vetés, Filozófiai értelem – forgó, melyek nemcsak filozófiai, hanem lírai értelemben is pozícionálják az „ént”. S ha ez nem lenne elég, utolsó előtti versként: „reprise”, a lajstromállapotban összegez:

„árnyéka mögé bújva számvetekszik most takarásban
halasztva minduntalan a tiszta beszédet
 szavakat spórol szellemeset szépet
 s tudja bár nem gondol vele mint nőtte be e sok-sok részlet
 s hogy nem lesz már mód elkezdeni mind amit bevégzett”

Nyerges Gábor Ádám: Számvetésforgó, Parnasszus, 2012.

Facebook-hozzászólások