Ariadné vonalán a labirintusba

Ahogy a kiállítás címe is jelzi, ötödik alkalommal került sor Berhidi Mária és Szíj Kamilla munkáinak közös kiállításon való bemutatására, ezúttal a Vasarely Múzeum időszaki kiállítótermében. A két képzőművész barátsága adott alapot ahhoz, hogy megrendezzék első közös kiállításukat 1992-ben, majd a későbbiekben kiállításaik sajátos aurával gazdagodtak azáltal, hogy a művésznők az alkotásaikon keresztül párbeszédbe léptek egymással.

Legutóbb újabb réteggel gyarapították munkájukat egy konceptuális felület körüljárására hívva a befogadót: a tű fogalmi és képi értelmezésében mélyedtek el. Ez utóbbi, valamint az aktuális kiállítás között asszociációs folytonosság látható. A kifejezés alapszókincsének legősibb kijelentő erejű eszköze a pont, amellyel képi és fogalmi analógiában áll a tű, amelynek a lényege, hogy pontban végződik. Ezúttal ez a tovább nem redukálható primér kifejezés, a tű működésében összpontosuló energia jele, a pont kibővül egy dimenzióval és irányt kapva vektorrá válik. A koordinátageometriából vett hasonlat jól illik Szíj Kamilla redukált geometrizált poétikájához, Berhidi Mária művészetéhez egy képi asszociáció formájában szervesíthető ez a konceptuális folytonosság: most a becsapódásban energiáját összpontosító tű, mint szerszám, rendeltetéséhez hozzátartozó fonál kerül tekintetünk elé, amelynek a kalandozó vonal az analógiája. Az ötödik közös kiállítás konceptuális alapja tehát a vonal. A vonal, amely vezet: a vonal, amelyet a művészek szervező szimbólumként követnek, a vonal, amely a befogadót vezeti egyikük munkájának mélyére, és onnan át a másikéba.

A művésznők egymástól szögesen különböző médiumokat használnak, és eltérő temperamentummal alkotnak, ezért munkáik izgalmakat tartogatnak. Berhidi Mária szobrász, térplasztikákon, installációkon dolgozik, a nyelve materiális, hangvétele egészen karakán, plasztikáin nem idegen egymástól a kellem és a provokatívan nyers gesztus. Szíj Kamilla ezzel ellentétben síkfelületen alkot, fegyelmezett monoton aprólékossággal. Engedi, hogy a redukált grafikai motívumok mintegy sarjadzással éljék végig rendeződésük lehetőségeinek sokaságát. Szíj odaadja magát az éber figyelemnek, amely így ebben az aszkézisben megvalósított kreatív mintaismétléssel a grafika sejt szintjét adó alapmotívumát változatos szerveződéssé terjeszti ki a hordozó felületen.

A kiállítás személyes gesztussal maga lépne a befogadó elé. Szomorú az, ahogy kudarcba fulladt a terv, hogy Berhidi neon installációja a bejárattól a kiállítási térbe vezessen.  A múzeum belső udvarának ösvényén a neon vezérfonal elvezet a kiállító térnek helyet adó szárny bejáratáig, azonban ez a finom felvezető egyrészt sérülékenysége okán felügyeletet kapott, csak külön tekinthető meg, így nem töltheti be funkcióját. Ez a kivitelezési hiba csomót okoz a kiállítás folytonosságán, megszűnik szerves része lenni a neon installáció, amely így „vakbélként fityeg” a kiállítás többi eleméhez képest. Másrészt a neon izzása napfénynél alig látható, inkább tűnik szerencsétlen installációs kísérletnek, semmint frivol, ironikus kiállásnak, ahogy a civilizáció kultikus technológiai-fogyasztói aspektusainak ünnepélyes és praktikus nászával, a neonnal vezet be a vonal konceptuális narratíváinak labirintusába. Berhidi installációi – ellentétben Szíj letisztult geometrizált grafikusságával – nagyon erős narratív töltést kapnak. A folyóírást megjelenítő térinstallációk két hordózóban alkotnak keretet. Az egyik a pink neoncső-folyóírásban banálisan zúgó örökség felirat, a másik a neon írás előtt a tér hosszán végigfutó mennyezetre erősített huzalokkal rögzített szó: hagyaték.

Öregesen csengő és a neon felírás kontrasztjában atavisztikus tartalomtól súlyos szó, amit Berhidi valami futóbokor kiszáradt, szívós rostos ágaiból hajlított ki. Csábított, hogy tapogassam, megszagoljam azt a saját súlyát láttató, valaha élő hálózatot, amely elszáradt szőlőtövek módjára kapaszkodott a dróthuzalokon. A hagyaték szóvégi k-jának szára és ennek rezignálódó zöngéje kis kígyózó végződéssel elnyúlt a földön, hidat képezve Berhidinek a kiállítási térbe szabott másik installációjához: a terem két oldalán végigfutó öntöttvas rácsozat hézagaiba géz gombócokat tömött, így Ady Endre Éles szemmel című, nagy erejű versének első versszakát tette kiolvashatóvá, kétsoronként tördelve. A Berhidi-féle vonal-koncepció megjelenített regiszterének szempontjából tragikus, ahogy ennek működése ellehetetlenül: elveszítjük azt a fehéren világló felvezető szálat, amely túlvilági útjelzőként egy kontemplatív tudatállapotba való átlépésre szólítana bennünket, és elvezetne a kiállítástérig, ahol a neonszál folyóírásként fogalmi kapcsolódással minőségi oppozícióba kerül a fával. Ennek a feszültségnek morális-spirituális kifejezését fedezhetjük fel az Ady-versrészletben:

A világ az izmos butáké, / Kik hangulatban, hitben élnek, / A magamfajta nyomorékok / Csak vizsgálódnak és henyélnek, / Annyi édes, szines hazugság / Környékezi szegény szivünket, / Mért nem vagyunk hivő buták mind, / Éles szemmel vajon ki büntet, / Nyomorékokat, bennünket?

Berhidinél a vonal egyaránt értelmezhető folytonosságként és választóvonalként. Szűkebb értelemben a látogató felvezetésével a személyes idő, valamint egyúttal a történelmi léptékű idő megjelenítése. A történelmi idő a kultúra folytonosságában jelenik meg, amely a szöveg természetszerű folytonosságával egészül ki. A folyóírás-installációk vizuális folytonosságot jelenítenek meg, az örökség-hagyaték installáció időbeli folytonosságot alkot, miközben a fragmentált versrészlet a kulturális hagyaték távlatát nyitja meg. Választóvonalként értelmezve, ennek a távlatnak a beszűkültségét problematizálja az örökség-hagyaték szavak minőségi oppozícióba állításával, valamint a töredezett Ady-részlet iróniájával.

Szíj Kamilla munkái kontrasztot képeznek Berhidi narratív, kritikai-emotív hangjával, amely a vonal formai, tartalmi, minőségi váltásaival masszív linearitásban marad. Szíj feladja a narratívákat, a minimalizmus és konceptualizmus határán bolyong, rendkívül finom gesztusok képezik munkáinak alapját. Nála a vonal alapegység, amely kibontakoztatásra váró lehetőségeket rejt. Az egymáshoz illesztett konzervdoboz minta „sarjasztásával” megannyi variációban konstelláló struktúrákat hoz létre, aprólékos gonddal adva oda magát minden megismételt apró grafikus mozdulatnak. Geometrizáltabb munkáinál az alapmotívum szimmetrikus rendeződése és annak önszerveződő elszabadulása adja a koncepció magját. A minták káoszba hullása, néhol a káosz esztétizálódása, vagy alkalomszerűen újrarendezett formációkba állása adja a grafikák vezérelvét. Érezhető az alapokat adó dekoratőr iskolája, amelynek javaiból monomániás metafizikus iparművész poétikával, aszketikus odaadással egyensúlyoz az objektivitás, a redukált alapminta önkibontakozásának való teret nyújtás, és a személyes finom, érzéki alkotói jelenlét között. Két nagyméretű grafikája Berhidi ág-felirat installációjának helyiségében van. Ezek aprólékos rajztechnikája az ágak felületének faktúráját ismétli, a rajz plasztikus hatást keltő belső anomáliái pedig növényi részek, illetve hússzövetek domborulatait idézik, noha itt is megtöri ezt a rendszert az ismétlődő, szabályos geometriai forma rendeződése. Szíj munkáinak nagyon érzékeny éteri képviselői az ablaküvegek elé helyezett áttetsző műanyag fóliára felvitt karcok, amelyeket a rajtuk átsütő napfény tesz láthatóvá. Pókháló finomságú, alig észrevehető minták, melyek a széles gesztussal felvitt rengeteg karc által vesznek fel örvénylő karaktert. Egyszerre szolidan megbújó, leheletfinom, és tragikus. A tű határozott és agresszív belépése az anyagba még drámaiabb lesz azáltal, hogy a mű csupa kellem, nem tolakodó, szinte észre sem lehet venni.

Kellem és elegancia foglalatában drámaiság, morális tartalom, intellektualitás és lelemény, a női művészet lényegi sajátosságai kaptak méltó formát Szíj Kamilla és Berhidi Mária kiállításában. A mitológiai Ariadné fonala, a női minőség gondviselő jelenléte, ajándéka teszi lehetővé Thészeusznak, hogy a knósszoszi labirintus egy bejárható út legyen, és ne halálos csapda. Berhidi Mária és Szíj Kamilla Ariadné módjára adnak fonalat a befogadónak, és vezetik végig a vonal konceptuális értelmezési lehetőségein, monoton vonalakon, szinte láthatatlan érzéki barázdákon át a hagyomány és érték folytonosságába. Csak remélhetem, hogy közös munkájukból termékeny hagyomány lesz.

ÖTÖDSZÖR - Berhidi Mária és Szíj Kamilla kiállítása.
Vasarely Múzeum
2013. szeptember 27. - november 24.