„… a tapéták vérezni kezdenek.”

Szeptember 25-26. között lehetett megtekinteni a Trafóban a Societas Raffaello Sanzio olasz avantgárd színházi társulat 2010-ben bemutatott darabját. Az arc fogalma Isten Fiában -t (Sul concetto di volto nel Figlio di Dio) a Théâtre de la Ville-i (Párizs) premieren, 2011. október 20-án felháborodással fogadták, és keresztény csoportok tüntetések közepette blaszfémiával vádolták a rendezőt, Romeo Castelluccit. A heves vitát kiváltó, és sokakat felkavaró előadás „mibenlétére” keresve a választ, az olasz la Repubblica internetes oldalán a szerző felteszi a kérdést: miért találják támadónak a művet és hol lehet felfedezni benne a Krisztusra vonatkozó sértést?[1] Ugyanakkor a the Guardian blogján szereplő írás meglehetős unalommal számol be az előadásról, érintetlenül hagyva a mélyben meghúzódó történéseket.²

A darabbal kapcsolatos megszólalási mód tehát nagyon szélsőséges: vagy teljesen elutasító, vagy remekműként köszöntő, vagy pedig különösebb érdeklődést mellőző. Az általam olvasott itthoni kritikák nem vállalkoztak az előadás értő bemutatására, legfeljebb elismerték annak megdöbbentő, gondolatébresztő, zsigereinkig kellemetlenül ható voltát.[2] Nyulassy Attila azonban rátapintott valami igazán lényeges kérdésre a darabot illetően: a saját magunk számára megfogalmazható hitre irányítja figyelmünket, amely az egész előadás lényegét alkotja számára. A befogadóra szegeződő kérdés (kérdések) tekintetében azonban ő sem megy tovább, nem részletezi és árnyalja a személyes hit problematikáját, vagy adott esetben, misztériumát. Azt mindenki saját magában „elintézi”. A személyes élmény és érintettség mellett azonban fontosnak tartom megvilágítani az előadás azon rezdüléseit, amelyek a személyeset egyetemessé formálhatják, amelyek emberségünkben szólítanak meg bennünket.

Fehér bútorokkal berendezett tér, mögötte kifeszített Krisztus-arc (Antonello da Messina festménye) látszik. A lakásbelső egy, a fekete színpadon végighúzódó fehér sávon helyezkedik el. Az egymás mellett jelzésértékűen, egy-egy helyiségre utaló bútorok a darab folyamán kijelölik a cselekvés irányát, amely a TV előtti kanapétól vezet el a középen álló asztal érintésével az ágyig. A térnek ezek a kijelölt pontjai azonban a történet, vagy az ismétlődő cselekvéssor szempontjából nem játszanak fontos szerepet; mintha időn és téren kívül kerülnénk, illetve mintha az időnek és a térnek másfajta meghatározottsága válna az előadás szervezőelvévé.

Apa és fia közötti jelenetnek lehetünk tanúi, amelyben a szó a mozgássort követi, jelentéktelenné válik a maga keresetlenségében, mégis fölértékelődik sűrűségében. Az Apa megszólításának sokszínűsége (a nagyon kedvestől az igazán együtt érző hangon át az ingerült felkiáltásig) egy közvetlen, személyes kapcsolatot tár a befogadó elé. A beteg, egyre magatehetetlenebbé váló apát a fiú háromszor teszi tisztába a darab folyamán, kifordítva, vagy élére állítva Jézus utolsó vacsorán tett gesztusát, amellyel tanítványai lábát mosta meg. Az apáról való gondoskodásban apa és fia egyaránt a testi lét korlátait tapasztalja meg, a végesség tudatával vannak jelen egy mindkettejük számára lealacsonyító, nyomorúságos helyzetben. Ebben a kilátástalanságban azonban összetartoznak, a fiú óvón, gyengéden, apja szenvedésével közösséget vállalva mossa le őt újra és újra. A két test egymáshoz való közelségében, bár ismét átírva, átfogalmazva, de a tékozló fiú képi megjelenítésének hagyományát idézi meg.

A tisztába tevés cselekvéssorozata addig a pontig ismétlődik, amíg a fiú el nem veszíti önuralmát, amíg a helyzettől kétségbeesve ki nem kel magából. Apja szemére veti, hogy mért nem tud uralkodni önmagán. De ekkor már az apa is belső küzdelmének, saját testének elviselhetetlenségétől érzett szenvedésének tetőfokára ér. Ekkor történik meg a darab fordulata, és válik központivá a teret hátul határoló Krisztus-arc, amely eddig csendes jelenlétben, mint szemtanú követte az apa és fia közötti történéseket; jelenetük az Isten-arc előtt, annak tekintetében játszódik. A fiú szembenéz az arccal, mintegy önmagát szemléli, mégis első találkozás ez a Másikkal, a bennünk rejlő Istennel. Odahajló mozdulatában benne van az árulás és a meghitt szeretet csókja is egyben.

Az ezt követő jelenetekben fogalmazódik meg Castellucci darabjának lényege. A Krisztus arcát gránáttal dobáló gyerekek, majd az arc belső átalakulásának momentuma, amely során először a töviskoszorú okozta stigma vérzik át a vásznon (megidézve Veronika kendőjét), majd a vér áztatta arc fokozatos eltorzulása és szétszakadása mind azzal a kérdéssel szembesíti a nézőt, hogy képesek vagyunk-e felismerni a szenvedésben (a szenvedő emberben) az értünk emberré lett és szenvedő Krisztus arcát? Az apa törékenységében, kiszolgáltatottságában, a fizikai lét gyötrelmeiben, amelyek teljesen tehetetlenné teszik, azt az Istenképet testesíti meg, amely nagyon is közeli az emberhez. Az emberi lét minden következményével való azonosulásban, amely a földből való vétetéstől az egészen „zsigeri szenvedésig” kijelöli halandó mivoltunkat, benne foglaltatik az anyagiság: az emberi szenny és fekália éppúgy, mint a tündöklő arc. A Krisztus-arcot elöntő fekete lé egyes kritikákban mint éppen ez az emberi végtermék értelmeződik, amely olvasat talán mégsem zárja ki az előbb megfogalmazott kérdést. Erre pedig éppen a gyermekek háborús hangok övezte gránátdobálása adhatja meg a választ, hiszen a folyamatos megsemmisítő cselekedet során Krisztus arcának képe nem szakad át, hanem egyre fényesebben ragyog fel a sötétben.

A mindenki számára való személyes kérdés ott éleződik ki a darabban, amikor a Messina-kép mögül egyre világosabban és élesebben tűnnek elő a 23. zsoltárt idéző szavak: TE (NEM) VAGY AZ ÉN PÁSZTOROM (YOU ARE (NOT) MY SHEPHERD). A „nem” szócska halványabban, de jelen van a világító szavak között, amely élesen szembesíti a befogadót. A kép szétszakadását éppen ezért rombolásnak, pusztításnak, tagadásnak is lehet tekinteni, ugyanakkor ráirányíthatja figyelmünket saját teremtettségünkre, amely eredendően Isten (Krisztus) képmását hordozza magában. A címben szereplő arc fogalma is ezt a jelentést rejti magában, a fent megfogalmazott kérdés feszültségét hordozza: egy látszólag profán, hétköznapi gesztus vajon hordozhatja-e önmagában a szentséget, még akkor is, ha ez adott esetben az emberi létezés legalacsonyabb dimenziójához vezet? Végeredményben: megszentelődhet-e a test? Ez az a pont, amely visszavezet bennünket Nyulassy Attila kritikájához, hiszen az előadás végső kérdése a hit dimenziójához tartozik, amely azonban összefonódik emberi szabadságunkkal.

Az arc fogalma Isten Fiában azért lehet sokakat megmozgató mű, sőt, a fenségesség esztétikai kategóriájához kapcsolódó félelem kiváltója is egyben, mert éles határt von igen és nem között, döntéshelyzetbe állítva ezzel a befogadót, aki végig Antonello da Messina Krisztus-arcával szemben ül. Ahogy a fehér szobában játszódó jelenet és a kifeszített kép között fekete „szakadék” tátong a színpadon, úgy a nézők is, nem csak e leegyszerűsített jelenetet szemlélik, hanem saját távolságukkal is szembesülnek. Az arcot és az apa-fiú figurát alakító szereplőket elválasztó sötét tér a földi és a transzcendens világ közötti különbség megjelenítésén túl a két dimenziót összekötő területté is válik, amely arra hív, hogy belépjünk ebbe, ahogy a fiú is eltűnik Krisztus „plakátja” mögött. Ez pedig vagy a bennünk lévő Isten-képpel való azonosuláshoz visz közelebb, vagy ennek a képnek a belső lerombolásához. Itt kezdődik saját, személyes történetünk.

Societas Raffaello Sanzio/ Romeo Castellucci: Az arc fogalma Isten fiában
Trafó

Rendező, fény, hang, jelmez: Romeo CASTELLUCCI  
Zene: Scott Gibbons
Szereplők: Gianni Plazzi + Sergio Scarlatella és/and Dario Boldrini + Vito Matera + Silvano Voltolina  
Zene: Scott Gibbons
A rendező munkatársa: Giacomo STRADA
Színpadi tárgyak megalkotása: István ZIMMERMANN, Giovanna AMOROSO  
Hangtechnikus: Matteo BRAGLIA, Marco CANALI
Fénytechnikus: Fabio BERSELLI, Luciano TREBBI
Kellék: Vito MATERA
Menedzsment Gilda BIASINI, Benedetta BRIGLIA, Cosetta NICOLINI, Valentina BERTOLINO

Koproducerek: Theater der Welt 2010 + deSingel international arts campus (Antwerp) + Théâtre National de Bretagne (Rennes) + The National Theatre (Oslo) + Barbican London and SPILL Festival of Performance + Chekhov International Theatre Festival (Moscow)  + Holland Festival (Amsterdam) + Athens Festival + GREC 2011 Festival de Barcelona + Festival d’Avignon + International Theatre Festival DIALOG Wroclav / Poland + Belgrade International Theatre Festival + Foreign Affairs I Berliner Festspiele 2011+ Théâtre de la Ville (Paris) + Romaeuropa Festival + Theatre festival SPIELART München (Spielmotor München e.V.)+ Le-Maillon, Théâtre de Strasbourg / Scène Européenne + TAP Théâtre Auditorium de Poitiers - Scène Nationale + Peak Performances @ Montclair State - USA PRESENTED IN ASSOCIATION WITH Place des Arts In collaboration with Centrale Fies/Dro  

Bemuató: 2012.09.25.