„Csak más vagy – nem jobb, nem erősebb”

Szálinger Balázs: M1/M7

“Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém.” ─ de most Dante helyett Szálinger, és Itália helyett az M1/ M7 útvesztői. Az idő múlásával a naiv ember tapasztalt lesz, aki ironikus mosollyal a szája sarkában próbál előre nézni, de csak-csak visszahúzzák az emlékek. Szálinger verseiben ennek a tapasztalata rajzolódik ki. A 2003-2009 között született versek már arról a sötét erdőről tanúskodnak, amibe (kora szerint) most lép majd csak be a költő, de valójában már rég ott bolyong…

A kötet nem légüres térbe érkezik, a Kievezni a vajból és az Első Pesti Vérkabaré című versesköteteket, majd a Zalai Passió és A sík című eposzokat, és A százegyedik évet követi. Súlyát az irodalmi nagykorúság mérlegén mérik. A kötetben vallomásos versekkel találkozunk – többnyire keletkezési dátum nélkül. A vallomásosság itt nem a romantika vagy a klasszikus modern líra közvetlen önazonosságot kifejező hangjaként jelenik meg; inkább posztmodern módon maszkok (mögül) szólnak hozzánk, melyek a hagyománnyal folytatnak párbeszédet, így formálódik a megszólaló maga is. Érdekes kontraszt ennek a felszabdalt lírai énnek a versekben való testet öltése: sokszor időmértékes, klasszicista a verselésmód, mely így (is) párbeszédet folytat a hagyománnyal. A versek formailag változatosak, a rímekkel és a versszakokba tagolással játszik a költő.

 

 

 

A szokatlan cím kijelöli a lírai én helyét: ahol az utak összeérnek, szétválnak. A nyitóvers „színpadra állítja” a költőt: már-már látjuk Budaörs alatt a kígyózó autósorok között a benzinkutakig tévelygő alakját. Szétváló és egybefutó utak, a legkisebb és legnagyobb számozásúak vidéke, kelet és nyugat, otthonos és idegen, kezdet és vég határán járunk. „A bécsi büszkeség s az önként vállalt alávetettek / Kényelmessége itt szálazódik eggyé / Budaörs alatt, s nekem ez az öt kilométer / A hazám.”

 

A tér feszültsége jól tükröződik az idősíkban is: múlt és jelen korspecifikus kifejezéseinek leleményes keverése révén: „ez a száguldás / Korszerű palástom; a benzinkutak / Hálás lóváltói a kornak, és a benzinkutas / Egy senki.” Ez az ellentétekben otthont találó beállítódás lesz a kötet szervezőelve, ezzel a fájdalmas lemondással, (ön)ironikus felhanggal kezdünk el haladni a kötet sztrádáin.

Három ciklusba osztva kapjuk a költeményeket. Az első, Sport című nagyjából a férfivá érés és a hazához való viszony verseit fogja össze. A költő helyét a közéletben, múltban és jelenben, saját valóságában kereső líra az, melyből Bedecs László az aktuálpolitikától ihletett hangot hall ki: „szokatlan hangvételű, néhol kifejezetten indulatos közéleti versek, köztük a napi politikára utaló szövegek” (ÉS, 2010/3.) Nem vitás, megidéződik egy nem akármilyen aranycsapat (a múlt politikai nagyjaival: Széchenyi, Kossuth, Deák, Petőfi stb.), – soha be nem váltható ígérettel – mely egyszerre jelenti a reményt és az örök legyőzöttséget, s ami a versek összegzése szerint mégis csak jobb, mint a jelen. „Politikai hősök” valóban előkerülnek e versekben, de semmiképpen sem propagandisztikus üzenetként, úgyhogy Bedecs értelmezése a versbe ráncigált „Felcsút büszkeségével” mégiscsak erősen kapufának tűnik (persze ilyenkor mindig csak pár milliméteren múlik). A „politikai” versek a haza, szülőföld kérdésébe olvadnak bele, mely a fiú felnövésével kezd problémaként jelentkezni: így lesz a ciklus kényszerű, sorsvállaló vallomás. A Turizmus és a Város a mólótájon a szülőföldhöz fűződő ambivalens viszony lenyomata. A Turizmus Ady Nekünk Mohács kell ostorozó hangnemét gyúrja át a 21. század szája íze szerint. Saját korának egyik jellemző dilemmája van soron: „Mert ha elhagynám ezt a medencét, / Könnyen lehet, hogy vissza se néznék”, mely mintha Vörösmarty soraival feleselne: „Itt élned, halnod kell”.

A második ciklus a Szőlőszínház nevet viseli. Címadó verse a maga mögött hagyott múlt jegyében íródott, a családi háttér elhalványodása, melyből mára csupán egy talpalatnyi maradt. A költő, ahogy tovább kószál az élet erdejében, egyre homályosabb terekbe jut. „…A sorsom csillagképeit bejárom, / Találgatom még, odakint kié lett / A rácson túlra vedlett civil élet, / Melyből mint vessző, úgy eredt az Isten / Nyomába néhány titkos észlelésem…” (Mint börtönkonyha képzett csillagásza) Az Istent sejtő, de tőle elzárt én sorsának kiszámíthatósága lesz hangsúlyos, melyhez a páros rímek jól passzolnak. A keserű lemondás ironikus beszédmódba, olykor játékos mondókázásba csap át.

Az előbb említett versek azonban mintegy mellékszálak csupán e ciklusban, hiszen a férfi-nő kapcsolat a fő szervezőelv. A megszokott beszédmódok helyett új perspektívából tárul elénk férfi és nő kibogozhatatlan kapcsolódási hálója. A Könnyű klarisszában a női lényt járja körül: ellentéteiben feltárva az erőt, keménységet, alázatot, megadást, irgalmat, gyöngédséget jelentő lelket. Az utolsó versszakra e jellemzők másodlagossá válnak, hisz a lírai én a nőtől várja a megváltást, Isten helyére a nő lép. A vers férfi-nő viszonyába kevert Isten-ember kapcsolat a középkori nászmisztika felidézése. Egyszerű, vallásra utaló kifejezésekkel sejteti ezt: „Ahhoz a szenthez, akit lábadra képzeltem”, „egyszerű isten a hűség”. A ciklus és talán az egész kötet legkiemelkedőbb verse, a Két katolikus is a hit kérdéseit feszegeti. Egy házasságtörés történetét írja le, mely az emberi lélek legmélyebb bugyraiba vezet. Istent szólítja meg, aki nem véletlenül egyszerre „derűs Uram”, „bíró”, „nagynevű Vétlen”, akit egyszerre keresnek és félnek – „egymásban a testek.”

A harmadik ciklus a Nemo plus iuris a régmúlt jegyében született: egy „Korán lehullott jurátus-poéta –” (Téglási Gábor) és a római jogkönyv volt fő múzsája. A ciklus nagy részét kitevő Album I – XII. versei mintha variációk lennének a latin címekre: az általános jelentés egyéni szinten. A lap alján a latin kifejezések jelentése is ott van, bővítve ezzel az értelmezés lehetőségeit. Ahogy a lírai ént követve végigbolyongunk a szavak mögötti ösvényeken, a kötet végén Intróra bukkanunk, mely az „újépítésű” emberhez szól, de a megszólítás alanya bizonytalan: én, te, ő, vagy mi? Az utolsó oldalon álló külön versszak ténymegállapítása már egy új kezdetbe ível: a felnőttkort vetíti előre. „Csak más vagy – nem jobb, nem erősebb…”

Intró ez a javából: kulcs a kezünkben tartott könyvhöz, és talán a majd megszülető versekhez is. Az utolsó sor összegzi azt a hangulatot, amit Szálinger lírája áraszt: az elrendeltség kifürkészhetetlen, a dolgok egyszerűségükben kibogozhatatlanok: nagyszerű a homály. A szavak jelentése egyszerűen más jelentést kap, a nézőpontok elcsúsznak, az én fanyar, ironikus mosollyal tekint körbe. Játszik velünk, s persze magával is: „életesdit”.

A nyitóvers autópályákon megtalált otthonából az Intró valós lakásába érkezünk, melybe nem fér régi lom. Már tudjuk: „Csak más vagy – nem jobb, nem erősebb”, felnőtt!

Szálinger Balázs, M1/M7, Bp., Magvető, 2009.

Facebook-hozzászólások