„Szentendre két színben”


100 x 70 cm szerigráfia, 2005

 

Számomra az igazi kaland, elválni az irányított tudatomtól és szinte külső szemlélőként, mintegy várakozva, lesben ülve, ujjakat tördelve koncentrálni, hogy mikor érkezik a jel – és ha jön, kontrollálni, vajon tényleg Ő adta-e, amivel aztán kibonthatom egy soha nem látogatott táj rejtjelekkel írt térképét.

Felkérésre próbálkozok küzdeni a szavakkal, melyek csak maximum üldözőbe vehetnek egy képet, ráadásul egy sajátot még nehezebben kaphatnak el, mivel azt már egyszer megfogalmaztam, igaz nem verbális úton. Egy képről hiteles leírást adni kicsit körülményes, hiszen ebbéli ítélőképességünk még a szakmán belüli táborban is (persze senkit sem szeretnék megbántani) átlagosan az ízlés keretei között mozog. Ugyan a bennünk lapuló őskódok adottak, első látásra minden tiszta, ha szemrevételezünk egy vizuális nyelvre írt objektumot, de utána felülütjük véleményünket a művészettörténészek vagy egyéb közösségek által gyártott, jól bevált panelekkel, és magunkat megnyugtatva ide-oda soroljuk a látványt. Egy szó, mint száz is csak kerülgetheti a forró kását, ez a látás birodalma, és ott egy másik abc az úr. Na, de elég az okosságból, jövök szenvedni.

Végül egy olyan munkát választottam, melyhez erősen a sors keze terelgetett, főleg a dolog technikai oldalát tekintve. Anno (nyolcvanas évek első fele) a főiskolán ugyan sokszorosító grafika szakra jártam, de leginkább egyedi munkákat készítettem, a sokszorosítási eljárásokba csak épphogy belekóstoltam. Fősuli után meghívtak Vácra egy nyomdába, ahol a kiadványok készítése mellett fölvállalták, hogy együttműködve az alkotókkal művészeti lapokat is nyomtatnak a kőnyomat és a szitanyomat technikájával. Már az első alkalommal otthon éreztem magam a műhelyben. Ettől kezdve húsz évig minden évben leutaztam egy pár napra az előkészített terveimmel, és intenzív menetben készítettünk egy-, két- vagy háromlapos szériát. Soha nem gondoltam volna a főiskolán, hogy így meg fogok kedvelni egy – ráadásul számomra ridegnek tűnő – sokszorosító eljárást, és mindez csak egy meghíváson és a szakemberek hozzáállásán, valamint kimagasló, minden apró részletre kiterjedő munkáján múlott.

Az íráshoz kiválasztott szitanyomat gyökereit tekintve magam is érzékelem a Szentendrén eltöltött évtizedeket és alapjaiban a nagy etalonok hatásait: Vajda Lajos, Korniss Dezső, Bálint Endre, Barcsay Jenő…, és nem utolsó sorban a kortársak szellemi kohéziójából fakadó irányokat. A munka felületén úszó motívumok nem akarnak külön-külön egy irányba megfogalmazható jelentéssel bírni, de mindenképp fontos, hogy így együtt egy összefoglaló esszenciát adjanak egy olyan üzenetről, melynek csak egy eredete lehet, ugyanakkor többféle megfejtést hordoz magában. Látszólag ez vagy az, de mégsem. A halott tradíciók módszereit használva temetem őket egy individuális túlélésre kényszerített helyzetben, ahol egyfajta kérődző folyamattal szűröm az elraktározott képi élményeket, melyekből aztán újabb töredékeket próbálok kirakosgatni. A néző az ábrákat, azok érkezési eredetét szeretné behatárolni formájuk, színük, vélt üzenetük alapján, és célozni akar esetleg etnikumokra. Semmiképp nem vagyok navajo, de matyó vagy zulu sem, csak hiányzó identitásomat próbálom foltozgatni a bekebelezett eklektikus információkból, melyekhez természetszerűleg még hozzáadódik sok apró jelenet, motívum a mai környezetből, sőt talán a jövőből is. Ezen a nyomaton az alapot egy kő részletének fotója adja, melyet számítógépen redukáltam, keményítettem és ezzel varrtam össze néhány absztraktnak mondható jelet, amit korábban érlelgettem egy kisebb felületen.

Közel tíz éve költöztem el Szentendréről, ahol mindig nehezemre esett tudomást venni arról a sok negatív átalakulásról, mely a város életét, struktúráját, kultúráját, vizuális képét befolyásolja – persze ebben mindnyájan benne vagyunk máshol is. Ez a munka semmiképp sem akart Szentendréről szólni, aztán a címadás után újra jött a verbális hatalom ereje, és így, hogy ezt a címet adtam, már én sem menekülhetek, már nekem is Szentendréről szól egy kicsit…

Facebook-hozzászólások