Az Ember apoteózisa

Az Olasz–Magyar Kulturális Évad záróeseménye a Caravaggiótól Canalettóig – Az itáliai barokk és rokokó festészet remekműveicímű kiállítás, amely az itáliai festészetet bemutató sorozat második tárlata a budapesti Szépművészeti Múzeumban. Maga a koncepció önmagában nagy kihívás, hiszen a 15. századtól egészen a 18. századig terjedő itáliai festészet bemutatását célozták meg a múzeumi szakemberek, s mindezt két kiállításra bontva. Az első felvonásban a látogatók Botticellitől Tizianóig – Az itáliai festészet két évszázadának remekműveivelkerülhettek közelebb „az olasz csizma” művészeinek munkásságához. A folytatás egészen négy évet váratott magára, így izgatottan léptem be a kiállítótérbe, hogy láthassam a Gyíktól megmart fiút, Keresztelő Szent Jánost és a többi emblematikus műalkotást.

A Hősök tere sosem alszik. Mind nappal, mind éjjel emberek tömege hömpölyög a téren, illetve az azt keretező két múzeum előtt. Választásom egy szombat délelőttre esett, gondoltam, nyitáskor talán kevesebb még a látogatók száma. Feltételezésemet már a megérkezés pillanata megcáfolta, hiszen a múzeum fogadótere tele volt kíváncsi érdeklődőkkel. Társaimhoz csatlakozva, lassan elindultunk a kiállító tér felé, amelyben profanizált szentek, a képeken megjelenő, transzcendens szerepet magukra öltő hétköznapi alakok és tökéletesen megfestett férfi ideálok vezettek festészeti kalandom során.

A kurátoroknak, Dobos Zsuzsannának és Tátrai Vilmosnak, valamint munkatársaiknak nem volt könnyű feladata, hiszen céljuk az itáliai festészet folyamatos alakulásának bemutatása volt. Nyolc teremben követhetjük figyelemmel a kiemelkedő alkotókat, jellemző műfajokat, témákat, technikákat és a művészeti központok egymással való rivalizálását, átfogó képet kapva a barokk festészetről, annak továbbfejlődéséről egészen a klasszicizmus kialakulásáig. A bemutatott anyag húzóneve Michelangelo Merisi, ismertebb nevén Caravaggio, akinek kilenc műve látható az időszaki kiállításon. A koncepció lényege abban áll, hogy a „barokk festészet megteremtőjének” művei köré csoportosul a többi festő munkája. A témák összecsengnek, azonban Caravaggio művészete, egyedi stílusa kiemelkedik a többi mester közül. Már életében hatott festőtársainak ízlésére, követői a caravaggisták voltak. A múzeum hetven gyűjteményből kölcsönzött alkotásokat, emellett a Szépművészeti Múzeum saját anyagából, a Régi Képtár képeiből harmincnégy festmény látható a válogatásban.

A gazdag képanyaggal rendelkező, tudományosan körbejárt és előkészített tárlat rögtön két Caravaggio-képpel fogadja a látogatót: a Gyíktól megmart fiú és a Fiú gyümölcskosárral című alkotásokkal. Bár az előbbin alig észrevehető a támadó hüllő, az alak néma sikolya szinte hallható, így az ábrázolt pillanat elevenné válik a néző számára. Mindkét kép esetében észrevehetjük a hasonlóságot az arcok között, a tendencia a további, többek között a tárlaton látható más Caravaggio-képek esetében is megjelenik. A művész saját portréja elevenedik meg így, különböző témákba foglalva. A Salome átveszi Keresztelő Szent János fejét című festmény esetében a szent arca, illetve halálának módja is magára az alkotóra reflektál. Az életének utolsó éveit menekülésben töltő festő lelkét egy római utcán elkövetett gyilkosság emléke gyötörte. Művein a bűnös szerepét osztotta magára, illetve a lefejezés aktusa a rá váró büntetésre utal, így a Salome-képen saját halálának prefigurációja jelenik meg.

Vallásos témájú képei formabontóak, a kialakult szigorú ikonográfiát felváltotta egy pátoszmentes megfogalmazás, modelljeit az utca emberei közül választotta ki. Az Ecce Homo Krisztusa is, aki előttünk áll, valódi ember, elmélyült gondolatában, beletörődik sorsába. Mellette Pilátus, aki a kornak megfelelően polgári külsővel jelenik meg, mellőzve a klasszikus hagyományokat. Ezzel szemben a párhuzamba állított képek, mint Giulio Cesare Procaccini festménye a bibliai témáról, szenvedéssel teli módon ábrázolja a Megváltó alakját. Caravaggio képein a szentek mindennapi emberekké válnak, ahogy a kiállítás egyik legismertebb képén is megfigyelhetjük: Keresztelő Szent János alakját új ábrázolásmódban állítja elénk a művész. A festmény tematikája és ikonográfiája így ellentétben áll. Főhősünk egy mezítelen gyermekként tűnik elénk, azonban ez az ábrázolás nem egyezik meg a szent alakjának hagyományos megjelenítésével. Ezt fokozza a kos jelenléte, hiszen báránynak kellene kísérnie az alakot. Nem csak a festő élete, művei is fordulatokban bővelkednek tehát.

Munkásságának kiemelkedő jelenségei a „nocturne” jelenetek, az éjfestészet megjelenése. A sajátos fénykezelés egyéni drámaiságot ad képeinek, karaktereinek emberi mivoltja, az ábrázolásban megragadott pillanatnyiság, a valós érzelmek jelenléte emeli Caravaggiót a legnagyobb művészek közé; így nem csoda, hogy már életében követőkre talált. A kiállítás anyagában természetesen helyet kaptak ezek a festők is: Orazio Riminaldi, Nicolas Tournier, Nicolas Regnier – csak néhány név a követői közül. És bár sikeresen alkalmazták műveiken a mestertől ellesett beállításokat, témákat, karaktereket, még sem sikerült elérniük ugyanazt a hatást. Caravaggio képein nemcsak egy téma vagy bibliai jelenet variánsa jelenik meg, hanem saját tragédiáját mondja el a festészet nyelvén. Egyszerre tart tükröt korának művészete elé és ösztönzi nem csupán követőit, de festő riválisait is alkotásra.

Míg tehát a már említett Procanni-festményen jól érzékelhető a barokk művészetre jellemző színpadiasság, a karakterek mesterkéltsége, addig Caravaggio figurái természetesek, segítenek a nézőnek osztozni a csöndes drámában, melyben Krisztus elmerül. Giovanni Baglione nyíltan rivalizált Caravaggioval, mégis a Győzedelmes Amor hatása jelenik meg Az isteni szeretet diadala című festményén. A két alkotó szárnyas alakja mégis élesen eltér. Caravaggio angyala bájosan uralkodik a rendezetlen háttérelemek felett, míg Baglione arkangyala szinte a kép egész felületét kitölti, határozott, mellőzi az előző figura báját.

A tárlat jeligéje az összehasonlítás is lehetne: Caravaggio és követőinek művei erre ösztönzik a nézőt. A kiállítás további termeiben színre lép a bolognai iskola, a Carracci fivérek által alapított Accademia degli Incamminati. Az előzőekben látott naturalizmus helyét átveszi egy eszményített művészetre való törekvés. A ”caravaggizmus antitézise” jelenik meg: Annibale Carracci, Pietro da Cortona, Bernardo Strozzi képei magával ragadnak, harmóniát teremtenek a bonyolult dinamikájú képeken belül. Caravaggio visszafogott színei, sötét háttere teljesen ellentétben áll Cortona művészetével. Utóbbi a barokk művészet dicsőítése, vibráló színek és mozdulatok, csillogás. Caracci művein több történet is megjelenik, a kép felületét figurákkal tölti ki, mégis uralkodik mindezek felett a harmonikus jelenet, ahogyan ez a Jézus és a szamáriai asszony című festmény esetében is megjelenik.

Az érett barokk művészet különböző iskolái képviselik magukat a kiállító termekben. Guido Reni több képpel is jelen van a tárlaton, azonban nem csak méretével, de alakjainak belső harmóniájával is kiemelkedik Attalanta és Hippomenes története. Szoborszerű alakok, akiket mozgásban tartanak a kecsesen ívelő drapériák. A festészet itt visszatér egy klasszikusabb vonulathoz, megeleveníti a nagy mesterek munkásságát, Tiziano, Correggio, Michelangelo hatása van jelen.

A tárlaton belül különleges egységet képez a „Natura Morta-Natura Viva”elnevezésű együttes. Csendéletek, portrék, zsánerek és tájképek kaptak itt helyet. A műfajokat tekintve elsőre a németalföldi mesterek jutnak eszembe, azonban a kiállítás rámutat arra, hogy az itáliai művészek is kiemelkedőt alkottak ezeken a műfajokon belül is.

A kiállítás utolsó fejezete a velencei művészetbe, a városképi ábrázolásokba nyújt betekintést. Ahogyan a cím is reflektál rá: Caravaggiótól Canalettóig – zárásként Bernardo Bellotto firenzei jeleneteivel, Canaletto csodálatos, aprólékosan kidolgozott vedutáival búcsúzom az olasz mesterektől.

A Szépművészeti Múzeumban létrehozott tárlat világszínvonalú, példaként kell, hogy álljon mind az európai, mind a világ múzeumai előtt. Davide Dotti olasz művészettörténész szavaival élve, “példa, hogy az olasz múzeumoknak hátat kell fordítania a provincializmusnak”, azaz a budapesti kiállítás példáját követve, összességében kellene szemlélni a műalkotásokat, nem külön városokra, tájegységekre szűkítve a bemutatást.

Kilépve a kiállítótérből ismét a múzeumi előtér forgatagába csöppenek, lelki szemeim előtt azonban még az itáliai festészet remekművei és emblematikus alkotásai lebegnek. Lassan vonulva-haladva a Szépművészeti lépcsőjén egy gondolat cikázik át bennem: vajon maga Caravaggio is így szemlélte az utca forgatagát és kutatta modelljeit? Mi volt az, amit keresett? Festőtársaival ellentétben másképp értelmezte a művészetet, hiszen míg más alkotók arra törekedtek, hogy festményeik szereplői túlmutassanak a hétköznapi embereken és valóságon, addig ő az utca embere felé fordult: festészeti látásmódjának fénykörében így életünk tragédiáinak mélyén megcsillanhat az öröklét, a megváltás reménye.

Caravaggiótól Canalettóig – Az itáliai barokk és rokokó festészet remekművei
Szépművészeti Múzeum
2013. október 26. – 2014. február 16.
Kurátorok: Dobos Zsuzsanna, Tátrai Vilmos