Brutális tündérmese

Drive – Gázt!

„Már azt hittem, hogy egy +%=/@&{˝¥ művészmoziban vagyok!” – szólt valaki mögöttem a vége főcím alatt. Hát igen, a közönség nagy része, amely jó kis autós üldözésekre és akciókra vágyik, csalódottan fog távozni. Ha ez érdem – ez esetben annak nevezem –, akkor az Nicolas Winding Refn rendezőnek köszönhető, aki első hollywoodi munkájában párját ritkító sikerrel juttatta érvényre alkotói kézjegyét. A rendezőt a kocsik nem nagyon érdeklik (jogosítványa sincs!), a hangsúlyt egy bűntörténetre, megváltástörténetre helyezi át, melynek közepén egy elfojtott szerelem lüktet.

 

 

Pedig a forgatókönyv, amely a erőszakfetisiszta dánt a tengeren túlra csábította, lerágott csont. Az enigmatikus sofőr (Ryan Gosling) éjszakánként rablóknak segít meglépni a tett színhelyéről. A zárkózott férfi megismerkedik a szomszédban lakó fiatal nővel (Carey Mulligan) és kisfiával, akiket bajba sodor a börtönből váratlanul szabaduló férj tartozása – a rosszarcú, piti bűnöző férj igazi Refn-karakter. A sofőr megpróbálja kisegíteni a bajból a családot, miközben gyengéd szálak fűzik az asszonyhoz, de ahogy az lenni szokott, ha egyszer egy hozzá hasonló profi (lásd még westernhős, erkölcsi kódexéhez ragaszkodó bérgyilkos, szamuráj, magánnyomozó és a többi) beenged valakit az életébe, akkor maga keveredik bajba. A dramaturgiai váz a megszokott módon épül fel. Egy bemutatkozó balhé, hogy meggyőződjünk a sofőr páratlan képességeiről, majd az érzelmi tét kialakítása, melyre a rosszul elsülő akció következik. A többi puszta levezetés, menekülni kell a csapdából, és az út a bűnözői hierarchián lépcsőzetesen felfelé vezető gyilkosságokon keresztül vezet. Végül a megszabadulás, így vagy úgy, de a feszültség java sajnos elpárolog addigra.

A sofőrnek nem ismerjük meg a múltját, de azért sejthetjük, hogy nem éppen hófehér, és azt sem tudni, miért szállít bűnözőket, mikor a pénz láthatólag nem érdekli. Soha nem szólal meg, ha nem feltétlenül szükséges. A részletek ellentmondásokkal teli személyiségről árulkodnak. Fehér dzsekije vértként feszül rajta, kifürkészhetetlen arcán halvány derű. Előzékeny, nemes, önfeláldozó, akár egy modern lovag. Páncélján még címerállat, egy skorpió is virít, hogy erősítse az analógiát. Szerelme sem anyukának, inkább gyereklánynak tűnik, kapcsolatuk pedig feltűnően aszexuális. Amikor a sofőr együtt nézi a nő kisfiával a tévét, mintha csak egy játékkuckóban csücsülnének. A naiv történetet a nyolcvanas éveket idéző, szándékoltan giccses zene (A Real Hero) kíséri – mesét látunk.

 

 

Ám a hősnek van egy sötét oldala is. A lovagon átok ül, vagy hogy még stílszerűbbek legyünk, a sofőrnek nincs ki a négy kereke. Mert a szégyenlős mosoly mögött időzített bomba ketyeg, a hős megdöbbentő hatékonysággal aprítja az útjába állókat. Jusson eszünkbe Cronenbergtől az Erőszakos múlt, ahol ezt a témát artikuláltabban körbejárják. Avagy hogy lehet valaki olyan rendes fickó, ha egyszer annyira tehetséges a gyilkolásban. A mód, ahogy a skorpió totem hangsúlyossá válik, arra enged következtetni, hogy az éjszakai fusizások alkalmával ez az elfojtott oldal táplálkozik adrenalinnal és agresszióval. Később is a „skorpiót” szabadítja el a hős, amikor kelepcébe kerül, mert csak így menekülhet. Azonban minél inkább előbújik a skorpió, annál távolabb kerül a sofőr attól az élettől, amire vágyik, a megváltásától a nő mellett. A sofőr és a már említett Cronenberg-film Tom Stall-jának valódi arcát vérrel borítva, a gyilkosságtól még mámorosan pillantjuk meg. Mindkét mozi csúcspontja, amikor ezzel az arccal szembesülnek a szeretteik is.

Refn-t Gosling kérte fel a rendezésre. A dán cserébe olyan munkát tett le az asztalra, ami Cannes-ban rendezői díjat kapott, és Goslingot sztárrá tette. Fel se merül, hogy bármelyik más színész átvehetné a helyét a volán mögött. Refn mindent megtesz, hogy a sofőrt ikonná tegye. Figyeljük csak a stílust, a kiegészítőket! A beszédmodor, amit kitaláltak annyit ad a karakternek, amire legutóbb Ledger Joker-alakításánál volt példa, és ezentúl senki nem rágcsálhat fogpiszkálót, húzhat autós kesztyűt anélkül, hogy ne egyből a sofőrre asszociálna. Már-már sok is a jóból. Még szerencse, hogy a cigarettázó hős toposza kap egy kis fricskát.

Amint azt már említettem, a nagyobb fricskát a rendező a megszokott akciócsörtékre vágyó közönség számára tartogatja. És bár akad autós üldözés (az első különösen emlékezetes) és akció is a moziban, a trailer nem hazudik ordast, de az erőszak-szekvenciákon nem lehet kólát szürcsölve, önfeledt izgalommal átlépni. Refn-nél az erőszak sohasem vonzó, ez esetben is kegyetlen, mellbevágó naturalizmussal tálalja. Meglepőek a lassításokkal és beszédes pillantásokkal tűzdelt jelenetek, melyek a sikerültebb pillanatokban lebegően szépek (kedvencem a kisfiú lefektetése, ahol a zárókép egy Refn-re jellemző fogással vörösben és feketében úszik). Akciófilmhez képest szokatlanok a hosszú várakozások is, melyek alatt szívdobogásszerű hangeffektusokkal, a felhangosított stopperszerkezet ketyegésével, az ökölbe szoruló kézen megreccsenő bőr hangjával pumpálják fel a feszültséget. Hiába, a hitchcock-i iskola. Az elkoptatott sztori mellett Refn tudja, hogy a stíluson, az atmoszférán áll vagy bukik minden. Nem beszélhetünk róla olyan értelemben, hogy eluralkodik a tartalom felett, hiszen itt a stílus maga a tartalom, mely egyben kommunikál a gazdag westernes és noir-os hagyománnyal is.

 

 

De vigyázat, mert a hatáskeltés érdekében minden borzasztó erősen, a lehető legnagyobb kontrasztban jelenik meg. Túláradó érzelmesség a könyörtelen brutalitás mellett. A markáns stílusbravúrokat, színparádét hirtelen felváltja az acél- és üveg Los Angeles látképe, amely akár egy Michael Mann-filmből is származhatna. A történetet, a szereplők érzelmeit gyakorlatilag narráló, de számomra időnként már tolakodóvá váló popzene ütközik a nagy csöndekkel és a remek ambient-es aláfestésekkel. Majdhogynem primitív utalások keverednek találékony rendezői megoldásokkal. Ez a koktél olyan émelyítő érzést hagyhat maga után, mint a túlzott mértékben fogyasztott, a főcím rózsaszínében pompázó vattacukor. De a szerencsésebbeket akár – és azért erre is akad példa szép számmal – a történet romantikus bája és a főszereplő karizmája is magával ragadhatja, és ők olyan érzéssel hagyják el a mozit, amelyet csak olyasmi idézhet elő, ami legalábbis távolról hasonlít a filmes varázslatra.

Drive - Gázt!
(Drive)
színes, feliratos, amerikai akciófilm, 100 perc, 2011 (BA)

rendező: Nicolas Winding Refn
forgatókönyvíró: Hossein Amini
zeneszerző: Cliff Martinez
operatőr: Newton Thomas Sigel
producer: Michel Litvak, John Palermo, Marc Platt, Gigi Pritzker, Adam Siegel
vágó: Matthew Newman

szereplő(k):
Ryan Gosling (Driver)
Bryan Cranston (Shannon)
Albert Brooks (Bernie Rose)
Ron Perlman (Nino)
Carey Mulligan (Irene)
Christina Hendricks (Blanche)
Oscar Isaac (Standard Gabriel)
Cesar Garcia (Jose)

video
See video

Facebook-hozzászólások