Csönd és hallgatás között
A kötetet egyetlen szóval összefoglalható: között. A kötetet ez az ellentétet, szembeállítást, és összehasonlítást kifejező filozofikus gondolatkör mozgatja. Kérdések merülnek fel általa, mert a hasonlítás minden esetben elválasztás, a kiemelés, egyben elzárás is. A költői feladat pedig az, hogy egy köztes, képi nyelven bemutassa a világ rejtett működését, azt, hogy mennyire felfoghatatlanok a világ jelenségei, Isten, az emberi kapcsolatok. Ezek a problémák sűrűsödnek a között fogalmában és a kötetben található versekben. Mint a költőnő is vallja, a világ a tükörjelenségekben ismerhető meg, vagy inkább csak általuk, és a köztesség az emberi tapasztalás alapja, a között jelenségét Isten bizonyítékának tekinthetjük.
Az Összegyűjtött versek, az életműsorozat két másik kötete között megjelent gyűjtemény címe Csönd és hallgatás között hét verset tartalmaz (ugyan Pór Péter előszavában prózaszövegnek nevezi ezeket). Beney Zsuzsa szerette ezeket az alkotásait, amelyeket nem volt képes befejezni, csak abbahagyni. A Vers és próza között az első írás ebben a kötetben, amely bevezeti, jellemzi, és összegzi ezt a gyűjteményt. Már címével is mutatja, mennyire nehéz a művek műfaji besorolása. Vers és próza között, strófák nélkül, költői nyelven, képekkel fogalmaz meg gondolatokat, él újra problémákat. Szavak és jelentések között bolyongunk. Beney Zsuzsa költészete küzdelem, hogy megnevezze a megnevezhetetlent, „a képes beszéd egyre határozottabb redukciójának kell az elmondhatatlant mondania” (7.), hogy utat találjon a válaszokra. A próza „áradása”, hullámzása pedig rögzíti az eseményeket.
A hét mű hét külön kérdéskörre épül, melyek felölelik az élet, a költészet, a természet, a szerelem, a születés, a halál és Isten mibenlétét, jelentését, a bennük rejlő örömöket, fájdalmakat, megmutatják, hogyan lehet felfedezni szépségeiket. De nem választhatóak el élesen, mindben benne van mind, nincsenek éles kontúrok a műben és annak témái között, észrevétlenül áramlanak egymásba, íródik tovább egy-egy gondolat. A szöveg is megállíthatatlanul, központozás nélkül vezet oldalról oldalra, zártság, a vég érzése nem elvárható. Időskori, meditatív művészet ez. Kitartás és elmélyülés kell hozzá. Megfejtésre váró alkotás. Ugyan látta-e már valaki a tarajos lila felhő színét? Amint fehér, szürke, vagy talán sárga? Képesek vagyunk valóban „porladó emlékezetünk” által átmenteni „a kép anyagtalanságát az öröklétbe”? Elgondolkodtunk-e már valaha, hol van a határ jelen és múlt között? És vajon mi is a szerelem?
„Mert mindig ebbe: mindig Istenbe és Isten hi-
ányába vagyunk szerelmesek: a másik teste
fátyol csupán, melynek csipkézetén áttetszik
a megvilágított anyag, Isten létének fényessé-
gében a föld göröngyei…”(138.)
Ezekből az alkotásokból azonban egy dolog hiányzik, az ellentét, a jelenségek, a világ dolgai nem zárják ki egymást, hanem a tükröződés, a felidézés által megmagyarázzák, a nagy egészévé avatják az éppen felmerülő témát. Nem elválaszthatóak, átalakulnak, egyik a másiknak köszönheti létét, és sokszor értelmét is. Sajátos, egyedi lírai nyelvvel találkozunk itt, és a képek is folyton új értelmet nyernek, klisékkel nem találkozunk. Az ősz sem az elmúlás jelképe ebben a lírában, hanem az utolsó állomás, az út természetes velejárója. Találkozás. Ősz és tél között. A jelen lelassul, a jövőbe, az öröklétbe való ugrás pillanata, amely olyan, mint a fáról lehulló levél esése. Minden jelenség valamire válaszként szolgálhat, tükrei, értelmezői egymásnak, a között ezt a tükröződést jelenti. A szó és a jelentés között ellentét feszül, a szó nem tükre a valóságnak, amely vajon „milyen összefüggésben (van, lehet) emberi érzékelésünk csalóka szintjeivel?” (23.)
Egyfajta búcsúzás vezet végig a könyvön. Megjelennek az élet csodái, de a vég, a kedves halála is. A halál elválaszt, de ami fontosabb, újrarendezi az addigi érzéseket, tapasztalatokat: „…és vajon nem ő az, a magunktól idegen és mégis lényünk lényegével azonos halál, mely lépteinket irányítja, a magunkra ébredés mondatait…”(91.), illetve „…nem Istent értjük-e, ha azt mondjuk: halál – de elmúló életünkbe zártan nem halálnak nevezzük-e Istentől megfosztott létezésünk?”(99.) De a halál rádöbbent a szeretet mélységeire is:
„…egyedül a
szeretet magyarázhatatlan állapota, ez a nö-
vény, a folyondár, mely beszövi az egymás-
nak szánt lelkeket és rejtélyes módon igazán
csak a halál közelében virágzik, úgy gyöke-
rezik a halál vizében, mint tavirózsa, végte-
lenül törékeny sziromcsésze…” (86.)
De mennyiben csupán a halál tanít meg szeretni? A két következő vers az élet másik két csodáját gondolja újra. Teremtés és születés között, Szerelem és őrület között.
„…a szerelmes nem tudja
megkülönböztetni saját lelkét a világminden-
ségtől, és így, gőgjében, szentségtörővé válik,
hiszen érzelmeinek izzása már-már az isteni
teremtőerő tüzében olvad, de a szerelmes alá-
zatosabb is bárki másnál, mert az isteni te-
remtés áramát úgy engedi átfolyni magán,
hogy a magát-átengedésben nemcsak önma-
gáról, hanem életéről és haláláról is megfe-
ledkezik…”(139.)
A szerelem az ősállapot, a teljesség kifejezője, amelyben az ember Isten befogadására képes. Minden közel van és mégis távol ebben az emberi világban, és a szerelem az egyetlen lehetőség, hogy magányunk pillanatokig megszüntethetőnek tűnjön.
„…a szerelem arra az időre emlékeztet, amikor
még nem volt szerelem és nem volt halál s
ezért vágyakozás sem, még senki sem vágyott
vissza abba a kertbe, a teljességbe, mely ma
már csak úgy található meg, ha felismerjük a
szerelem szenvedését, mely minden kőben,
páfrányban, a susogó vízparti növényekben
csakúgy, mint a hegycsúcsok tölgykoronái-
ban otthagyta nyomait, a kettéosztottság fáj-
dalmát és az újraegyesülés sóvárgását, mely
minden lélegzetvételünket irányítja – hiszen
mi a világ, ha nem sóvárgás az újraegyesü-
lésre…”(140.)
A záró írás a Tükör és tükörkép között c., amely összegzi a megkezdett munkát (mert lezárni nem lehet), ars poéticaként is olvasható. Beney Zsuzsa teremt, s ez a létrehozás hasonlatos Isten tevékenységéhez, „…mely az ember számára csak sejtelemként, csak tükör által, homályosan látható, befejezhetetlen, örökre szóló folyamat, a teremtő és a teremtett örökös uniója, melynek csak kezdete van és vége sohasem: átmenet az idő és az időtlenség dimenziója között.”(226.) A tükör és a tükröződés nála a megértés alapja, úgy ismerünk meg, mint a szerelmesek, akik egymás arcából ismerik meg önnön arcukat.
Hosszú az út ég és föld között, színes, fájdalmas, de a mélység és magasság megtalálása örömteli. Ugyanígy kell végigjárni az utat, amelyre a költőnő hív minket. Jelenségek és jelentések között a tükör, amelyet mi magunk állítunk elé, hogy általa jobban lássunk, segít megtalálni az értelmeket. Lássunk, még a láthatatlant is, hogy minden értelemmel bíró legyen. Vers és próza között visszavezet a teremtőhöz a művészi teremtés által.
„Lehet-e, valószínű-e, hogy mindaz, amit látunk,
csak tükörkép, s az anyag sem más, mint a
láthatatlannak szemünkben tükröződő lát-
hatósága. Isten saját képmására teremtette
az embert, de az, amit az emberből, az em-
berről látunk, nem képmás, hanem tükör-
kép. És így Isten egyszerre lenne a láthatat-
lan és kiterjedés nélküli teremtő, s önmaga
tükörképe is, tükör, melyben megelevene-
dik, láthatóvá és térbelivé lesz a teremtett.” (229.)
Beney Zsuzsa, Összegyűjtött versek II., Csönd és hallgatás között, Gondolat, Budapest, 2008.
Blogajánló
Rovatok
Keresés
Facebook-hozzászólások