Csodák, napfény

Miklya Anna: Eső

Még rengeteg írnivalóm van – nyilatkozta két évvel ezelőtt Miklya Anna a Literának. Harmadik regénye, az Eső az idei nyári, Ünnepi Könyvhéten, a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg.

Az előzetes nyilatkozatok, szövegrészletek tükrében nagy volt a várakozás: most vajon milyen kötet jut az olvasóközönség elé? Szokatlannak tűnt az alapszituáció, melyben a harmincas építésznő, Csillag Diána hét hónapos kismamaként hazamegy a szülőfalujába, D-be, hogy jelentést készítsen a hetek óta tartó esőzések nyomán megroggyant majorok állapotáról. Ezek nem akármilyen műemlék-épületek, ahogyan D sem egy hétköznapi falu a Viharsarokban. Miklya Anna tollából varázslatos hely tárul elénk, egy valóságos élőlény; aki ott él, akarva, akaratlanul a hatása alatt áll. Az elzártság ellenére D nem vonhatja ki magát a “globalizációs hatások” alól sem; amióta kitört a kimondhatatlan nevű izlandi vulkán, tart az esőzés. Ez a finom erő az apropó, amely megállás nélkül zuhog, szitál, szemerkél, szembesíti sorsával a nyughatatlan Diánát, s ha végül nem is oldódik meg minden régi és új probléma, legalább megtalálja a fonalat, mely kivezeti őt és családját fullasztó érzelmeik labirintusából. Ha az írónő első könyve (Eloldozás) a halállal és az elmúlással való szembesülés története, a második (A hivatásos) a szeretetről szóló megrázó vallomás, akkor most az Esőben egy újabb nagy irodalmi témát, az életet, s azzal együtt a családot, a gyökereket veszi nagyító alá. Mindent elmond róluk, kendőzetlenül.

Van-e igazi élet azon az életen túl, amit szülei szántak neki? Csillag Diána küzd a kérdéssel, keresi rá az egyetlen, számára elfogadható választ. Bár a hetedik hónapban jár, terhességét még nem regisztrálta orvos, nem él együtt gyermeke apjával sem, s mintha egész élete csupa „nem” lenne; merő szembeszegülés a tradíciókkal. Ideig-óráig úgy tűnik, erre egzisztenciát, életformát lehet építeni. Azonban elég egyetlen pillanat, a visszatérés D-be, hogy a talaj   kicsússzon a lába alól.

Csillag Diána elképesztő hobbit űz: bagatellizál. Ezzel fedi el folyton feltörő kétségeit, például azt, lesz-e valaha ismét szép és kívánatos; vajon megcsalja-e őt Gergő, s előjön-e a tükörből a rég halott nagymama.  A kérdésektől jobban tart, mint a válaszoktól. Diana mintha megrekedt volna a személyiségfejlődésben; jobban lázad, mint egy kamasz, és borzasztó erővel nyomja el ösztöneit – az érzéseket is -; egyes szám első személyben előadott monológja, a szöveg  így nyomasztóbbá válik, mint egy kőkemény thriller; pedig alig történik benne valami.

Diána nem akar áldozatot vállalni, kötelességet teljesíteni, szót fogadni; csak úgy lenni akar, lézengeni. Élni a minglik mindennapjait; járni valakivel együttélés, felelősségvállalás nélkül. Ám a szeretet és a szerelem elvárásokhoz van igazítva; legalábbis mindenkor a kölcsönösségen alapul. A legszebb adok-kapok játék lehet, ha a felek jól csinálják. Szeretve lenni azt jelenti, hogy az ember akkor is megtesz valamit a másik kedvéért, ha nincsen kedve hozzá. Mert a másiknak éppen akkor lehet szüksége rá: a segítségre, odafigyelésre, törődésre. A szeretet nem a semmiből fakad; szigorú emberi relációk határozzák meg, és akit nem szeretnek, nem tud szeretni sem: az piszkosul szenved, végül tönkremegy.

Diána megáll a szakadék szélén; Miklya, ha pokolra veti a hőseit, az utolsó pillanatban utánuk dobja a kötelet, hogy visszamásszanak. Egyébként Diána nem hibás, egyszerűen rossz példa van előtte: anyja úgy él a faluban, mint a polgármester jobb keze, akár egy arisztokrata; akkurátusan vigyáz a vonalaira, szinte senkivel sem áll szóba, egy különc, aki minden este sajtot, friss gyümölcsöt és kenyeret vacsorázik. Apja még gyermekkorában elhagyta a családot. Az anya viselkedése páncélzat, mely megvédi a külvilág támadásaitól; de Diána ki sem bontakozott még. Így azt sem tudja végül, mi ellen, kik ellen harcol. Mit ér a küzdelem egyedül, mikor jóformán ellenség sincsen?

A férfiak az Esőben is erőtlenek, sablonosak. Laci, a polgármester, Gergő, a leendő apa csak néhány bekezdésben fölskiccelt, vázlatos figura. Diána apjáról az eltűnésén kívül semmit nem tudunk.

Teljes mértékben hiányzik a két nem közötti egyensúly, a harmónia. Bár az  anyja és Diána egyforma utat választottak, a következményeket merőben másképpen viselik. Az anya alakja nem csupán lánya szemében mitikus, mások is tartanak tőle. (Például Böbe, a nőrokon, a helyi Afrodité, egyenesen őt hibáztatja gyermektelenségéért.) Elkülönülése összefüggésben van a majorokkal, valamint egy romantikus felmenő históriájával. Ahhoz, hogy anya és lánya – s immár unokája - ismét közel kerüljenek egymáshoz, kell a rengeteg eső, az érzelmek áradása; a várandósság s egy olyan új élet, ami a leomlott régi megmaradt anyagából épül fel.

A regény jelenében vajmi kevés dolog történik, mert ami fontos, a múltban már megtörtént. A jelen ennek csak folytatása. Nincs katarzis, de van feloldozás; nincsen mélység, magasság, mert a szereplők sokkal inkább szilárd talajra áhítoznak. Az utolsó képekben Csillag Diána az ölelést tanulja; az én, te, ő most már a mi-ben folytatódik, s ez az a bizonyos kötél, kapaszkodó, amivel lehetőség nyilik a szakadékból – mindenkinek a sajátjából – a kikapaszkodásra.

Miklya Anna, Eső, Jelenkor Kiadó, 2012.

Facebook-hozzászólások