Erénydetektívek tankönyve

Alasdair MacIntyre: Az etika rövid története

A XXI. században erkölcsről és erényről beszélni nem könnyű feladat, szélesebb olvasóközösséget megszólítani ezzel a témával pedig különösképpen nehéz. Morálról és értékekről értelmes beszélgetést kezdeményezni kis túlzással olyan, mint hullahopp karikával megpróbálni játékra csábítani a számítógépen nevelkedett gyerekeket. A bábeli zűrzavar talán a legjobb kifejezés, amely leírja azt a (különösen a „fejlett” országokra jellemző) relativista és emotivista erkölcsi kontextust, amelyben az emberek célokat és értékeket próbálnak követni (már ha…). Az összképet pedig csak tovább bonyolítja az eltérő normákkal bíró kultúrák és vallások állandó érintkezése és konfliktusa, amely csak puskaporosabbá teszi a témát a vizsgálódó számára.

 

 

Alasdair MacIntyre skót filozófus azon elmék egyike, akik nem riadtak vissza ettől a kihívástól: tartalmas pályafutásának jelentős részét a zűrzavarban való kiigazodásnak szentelte. Munkáiban az egyik nagy és kétségkívül össztársadalmi problémára kívánt orvosságot találni, amennyiben megkísérelt pontos diagnózist adni arra a kérdésre, hogy miért nem tudjuk ma eldönteni az erkölcsileg vitás kérdéseket. A kortárs etikával foglalkozók számára már-már sorvezetőnek tekinthető a 80-as években napvilágot látott Az erény nyomában (After Virtue) című műve, amelyben elismerést kiváltó módon közelítette meg az etika tárgyát. E magyarul is elérhető művét jó húsz évvel megelőzte Az etika rövid története című munka, amelynek gondolatait – a szerző saját bevallása szerint – későbbi műveiben, így Az erény nyomában című könyvébenis tovább finomítgatta.

A könyv címe akár félrevezető is lehet, hiszen nem csupán történeti áttekintésről van szó, avagy puszta deskriptív elbeszélésről, hanem kőkemény, divatos szóval metaetikainak is nevezhető, kritikai művel találkozhat az olvasó. MacIntyre vállalkozása a modern erkölcsi fogalmak és erkölcsi viták megértését célozza, mégpedig úgy, hogy szakít a puszta nyelvi analízis angolszász hagyományával és felhívja a figyelmet a történeti és társadalmi kontextusra, amelyben e fogalmak és viták kialakultak. Ezt fontos megemlíteni, hiszen az analitikus hagyományt gyakran illeti az a kritika, hogy kevés figyelmet fordít a régebbi korok szerzőire. Szerzőnk azonban legfőképpen arra kíván rámutatni, hogy morált érintő fogalmaink egyáltalán nem függetleníthetőek a közegtől, amelyben megjelentek, és ez mindenképpen szükségessé tesz egy filozófiatörténeti elemzést is. Sőt, mi több: a történelmi és társadalmi összefüggések nélkül lehetetlen a jelen etikai fogalomtárának adekvát megértése. Ebből következően, mint ahogy a szerző későbbi munkáiban is gyakran hangsúlyozza, a napjainkban rivalizáló etikai teóriák csakis azok tartalmát képező értékkészletek kialakulásának megismerése révén válnak vizsgálhatóvá. Nézzük meg közelebbről MacIntyre kísérletét ennek alátámasztására!

A könyv elsőként gyorsan tisztázza, hogy miként váltak szükségszerűen a filozófia témájává a „mit kell tennünk”, „hogyan kell élnünk” kérdések. Röviden vázolja tehát az erkölcs és filozófia kapcsolatát, illetve ennek a kapcsolatnak kialakulási okát az ókorban. Mivel ez az összekapcsolódás egyértelművé a görög társadalomban vált, így az értekezés is hamar Szókrátész és a szofisták ismert vitájával folytatódik. Az erkölcsről folytatott filozófiai polémiák felmerülése szorosan összefonódik a görög poliszok szokásainak, eltérő szervezeti formáinak kialakulásával. MacIntyre rámutat, hogy a különböző államok hagyományai és a jó állam/jó polgár értelmezési különbségei biztosították a keretet egy értékekről szóló vitának. Bemutatja a szofisták relativizmusának alapjait, amelyek pontosan ezekből a különbözőségekből születtek, amennyiben úgy tartották, hogy az erény fogalmai a különböző államok konvencióin alapulnak, a jó polgár ideálja pedig a polisz társadalmi meggyőződésének függvénye. Szókratész nonkonformista hozzáállása ezt a relativizmust kezdi ki az ismert módon: rávilágít az erény fogalmainak rögzítetlen voltából eredő visszásságokra. Az athéni bölcs sikeres romboló munkáját Platón próbálta kiegészíteni pozitív tanaival és ezen a ponton MacIntyre rámutat a kísérlet tipikus hibáira, bemutatja a benne feszülő ellentmondásokat. Az objektív jó meghatározásában számos ellentmondás található, és végső soron kudarcra ítéli a vállalkozást. Ennek okát abban látja, hogy Platón képtelen volt kilépni a polisz falai közül, azok értékeitől-fogalomtárától függetleníteni magát, tehát képtelen volt kilépni abból a kontextusból, amely az általa elérni kívánt objektív megalapozást lehetővé tehetné a szerző szerint. Ugyanezt rója fel Arisztotelésznek is, amellett, hogy elismeri érdemeit az etika „világiasabb” megközelítésében. A görög erkölcs óhatatlanul foglya volt a polisznak, a társadalmi elvárásoknak, amelyeket a filozófiával szemben állítottak. Mélyreható és alapos kritikáját kaphatjuk az első fejezetekben a sztoikus és epikureus filozófiáknak, kitérve azok sikerének okaira és kudarcainak szükségszerűségére is.

 

 

A kereszténység elég rövid részt tudhat magáénak a könyvben. A második kiadáshoz írt előszóban nem mulasztja el megemlíteni a filozófus, hogy hibát vétett e fejezetben nemcsak rövidsége, hanem tartalma tekintetében is. Azt részletesen tárgyalja, hogy a kereszténység kora miként örökölte a görög erényfogalmat és hogyan fuzionálta azt a keleties, tekintélyelvű erkölcsrendszerrel. A kereszténység apokaliptikus tanításából következő erkölcsi nehézségekre helyesen világít rá, azok ellentmondásait viszont megoldatlanként említi. Ez utóbbit rója fel magának a későbbi kiadás elején az egyház szerepéről szóló Szent Páltól származó doktrínára hivatkozva. Ettől eltekintve a fejezetben természetesen a feudalizmus társadalmi rendszere és a keresztény felfogás azonosságai kerülnek középpontba a fent említetteken kívül. Külön kitér arra, hogy miként vált egymás támaszává társadalmi forma és etika a középkorban, bár ez egy kissé félrevezető megfogalmazás, mivel MacIntyre hangsúlyozza, hogy a kettő nem létezik egymástól függetlenül, sokkal inkább ugyanannak a jelenségnek két megnyilvánulása csupán.

A reformáció ideológiája és annak későbbi folyománya, az individualizmus fokozatos beépülése az erkölcsi nyelvbe önmagában kielégítő elemzést kap, bár itt talán kevésbé hangsúlyozza a társadalmi kontextus jelentős befolyását, annál inkább annak későbbi hatását Machiavellire vagy Thomas Hobbes-ra. Részletesen tárgyalja Hobbes kísérletét a természeti állapot leírására, amivel megpróbálta az ember társadalom előtti állapotából kiindulva elemezni annak motívumait. Kudarcát és a vele szemben felhozott jogos-jogtalan kritikákat (amelyeket precízen áttekint) annak tulajdonítja, hogy Hobbes-t elméletének kialakításában pontosan az őt körülvevő viszonyok határozták meg, jelesül az irigy és egymással versengő angol nagybirtokos és polgár portréja határozta meg a természeti emberről kialakított hipotézist. Így nem érhette el elmélete célját, mivel Hobbes érvelésének ereje abból is származott, hogy egy látszólag társadalom előtti ember képéből indult ki. Ez a meglátás nagyszerűen jellemzi MacIntyre kritikai szemléletét és alátámasztani látszik tézisét, miszerint az ilyenfajta kísérlet az objektivitásra az etikában könnyedén vezethet téves gondolatokhoz.

A fentiekhez hasonló kritikai elemzést végez Spinozán keresztül Hegelen és Kierkegaardon át egészen korunk emotivista trendjéig, ezek részletes ismertetése viszont már szétfeszítené eme recenzió kereteit: a könyv jellegéről már a fentiekből képet kaphattunk. Ami általánosságban elmondható, és ami e művet figyelemre méltó olvasmánnyá teszi, az a tömör és kimerítő áttekintés a különböző korok filozófiáiról és erkölcseiről, mindig rámutatva az összefüggésekre a tér- és időbeli keletkezésükre vonatkozóan. Világos leírásai mellé pedig precíz analitikus kritika járul, amelyben MacIntyre érthetőbbé teszi a különböző értékrendszerek értelmét és értelmetlenségét egyaránt, és rámutat az ezek mögött megbúvó motivációs szikrákra, amelyektől az eszmék fellángolhattak. A konklúzió pedig, amely a szerző későbbi munkáinak alapmotívumát adja, hogy az erkölcsi fogalmak időtlen és történetietlen megragadására tett kísérletek számos ponton aláaknázott szellemi harcmezőre terelik az óvatlan moralistát, és számtalan jelenleg is zajló erkölcsi vita megoldatlansága ebből a tévedésből ered. Pozitív hozadéka e műnek, azon felül, hogy kielégítő összefoglalása az etika rövid történetének, hogy a további erkölcstani vizsgálódásokból nem mellőzhető a történeti és aktuális társadalmi összefüggések analízise. A könyv nem tartalmaz ezen felül explicit normatív koncepciót, a szerző ilyen irányú törekvései későbbi műveiben artikulálódnak nagyobb mértékben.

Összegségében Az etika rövid története egy filozófiai alapismereteket feltételező, tankönyvszerű jellegzetességekkel bíró munka, amely nagy segítségére lehet bármely a témát kutató olvasó számára, de elolvasása nagy segítséget nyújthat a kortárás etikai diskurzusba való bekapcsolódáshoz is. Reménykedjünk, hogy a filozófus későbbi művei is elérhetővé válnak magyar nyelven a közeli jövőben!

Alasdair MacIntyre: Az etika rövid története. Az erkölcsfilozófia története a homéroszi kortól a huszadik századig. Budapest, Typotex, 2012. Fordította: Szabó P. Imre.

A könyv tartalomjegyzéke és 1997-es előszava is olvasható a kiadó honlapján.

Ajánlott cikkeink:

Peresztegi Miklós: A kritikai morál kritikája (Pokol Béla: Morálelméleti vizsgálódások)

Borbáth Endre: Világnézeti és morális vitákkal a közjó nyomában (Michael J. Sandel: Mi igazságos?)

Bernáth László: Miért is vagyunk olyan jó emberek? (Bereczkei Tamás: Az erény természete)

Facebook-hozzászólások