Feltűnő rejtettség
Látható és láthatatlan: a mélyben felsejlő architektúra, a felfedésre váró alkotás − a Museum Liaunig épülete e kettősséget tárja a befogadó elé, mely egyszerre ragadja meg a szemet a felszín felett és az intellektust a felszín alatt.
Ez az épület a múzeum jó irányba haladó kortárs újraértelmezésének kiemelkedő példája. Szoros egységről van szó múzeumkoncepció és architektúra között, mely nyílegyenesen átszelve az osztrák vidéket, építészeti jelként üzeni: felszín és mélység egyazon érem két oldala. A műalkotás recepciója egy lépésről lépésre haladó narratívára épül, míg végül annak jelentéstartalma láthatóvá válik. E feltárulás analógiájaként működik a múzeum struktúrája, rávezet látható és láthatatlan kettősségére.
A bécsi Querkraft iroda által tervezett, főként osztrák kortárs művészekre fókuszáló magángyűjteményi intézmény kevés építészeti eszközzel éri el rendkívül összetett hatását. A látható szerkezet letisztult megjelenése ellenére is szoborként működik, szigorú, egyenes vonalvezetése a völgyek, dombok, a folyó fluid formái között vállalja fel a tájjal való vizuális konfliktust. A látogatókat a domboldalakból hosszan kinyúló konzolos architektúra látványa fogadja, ez nyújtja karakterének lebegő megjelenését, talajtalanságát. Zárt felületét mindössze két hatalmas teraszos panorámaablak nyitja meg. A Metz Pompidou hosszanti tereinek nyílásai reprezentáltak párhuzamos ötletet. Az ablakok jelen esetben is a környezet nevezetességeit, egyik oldalról az otthont adó település, Neuhaus városát, másfelől a történelmi kastély látképét emelik ki. Olyan gesztus ez, mely a kezdetben versenyre hívott tájnak adja később vissza méltóságteljes szerepét.
A múzeum felszín alatt lévő épületrésze aztán tovább folytatja a láthatóban megkezdett narratívát, melyet a folytonos átalakulás jellemez. Ezt testesíti meg a terek és tömegek játéka a föld alatt. Előterében teljes egészében újra megjelenik a kint látott konzolos szerkezet, mely újabb szintek sokaságát tárja a szem elé. Hol mélybe nyúló, hol felszínre bukkanó szintjeinek impulzív váltakozása a dán Louisiana Museum of Modern Art nem sokkal korábban modernizált belső szerkezetét idézi. E termek között szokatlan és kifordított jelenség a műtárgyraktár kiállítás részeként való bemutatása. A kiszolgáló helyiségek egyikének előtérbe helyezése − azon túl, hogy a nézők elől való rejtettsége révén, afféle titokzatosságot fed most fel − mozgatható falainak köszönhetően időszaki kiállításoknak is színhelye, vállalva részét a dinamikus narratívában.
A felsejlő, máshol megbúvó kiállítóterek végül mind az épület gerincét alkotó, hangárméretű központi kiállítótérbe vezetnek. A lendületet itt a mozgatható falak Denver Art Museum - Frederic C. Hamilton Building híres tereihez hasonló kaotikus elrendezésben tapasztaljuk. Mondani se kell, mindez egészen más, mint a white cube termek monoton egymásutánisága. Egyetlen hatalmas helyiségben vagyunk, mégis mindig egy önálló teret tudunk elhatárolni a panelek erdejében, ahol minden egyes műalkotás ki tudja vívni magának a figyelmet, végre ezúttal meghagyva nekik az életet, azaz nem nyilvánítva kizárólagos helyeikké a múzeumot.
Renzo Piano szavait idézve „a művészetnek szentelt épület nem lehet visszahúzódó vagy semleges”. A merész múzeumépítészetnek azonban meg van a veszélye, hogy a befogadó nem a gyűjteményre, hanem az önmagát önálló műalkotássá nyilvánító épületre emlékszik. A Museum Liaunig szép példája annak, hogyan lehetséges megtalálni az egyensúlyt és egy feltűnő épülettel mégis a műtárgyak mögé rejtőzni.
Építés éve: 2008
Tervező: querkraft – architekten zt gmbh, Bécs
Kivitelezés: Strabag, Karintia
Blogajánló
Rovatok
Keresés
Facebook-hozzászólások