A finn minimalizmus Le Havre-ban járt…

Kikötői történet

Le Havre különleges „óváros” negyedét, ahol a Kikötői történet főhősei élnek, mostanra talán már el is tűntették a buldózerek. „A buldózerek ott várakoztak, mi vásároltunk a terület életének egy extra hetet”. Kaurismäkinek ennyi idő is elég volt, hogy Le Havre városát egy örökké-való, humanista értékekkel rendelkező menedékhellyé varázsolja. A valóság ilyen fokú tündérmeseivé stilizálása, a negativizmus vagy pesszimizmus szokatlan módon való teljes mellőzése egy egyedülálló, teljes szívből komolyan vett mesét eredményezett. A finn filmrendezőnek sikerült a meghatározó Kaurismäki-formavilágot Franciaországban játszódó filmjében is felépíteni és családias, „finnes” városkává stilizálni Le Havre városát. Ezúttal azonban lágyít radikális stílusjegyein, így Kaurismäki legújabb mozija már korántsem annyira minimalista, mint az olyan Bressont idéző korábbi filmjei, mint a Vigyázz a kendődre, Tatyána! vagy a Gyufagyári lány. A rendező eddig mindent átfogó minimalizmusa – a cselekmény leépítésével, a színészi játék, a dialógusok és az érzelmek minimálisra szorításával – finn-trilógiájának (Gomolygó felhők; A múlt nélküli ember; Külvárosi fények) még jellemző formavilága volt.

A jellegzetes stíluseszközök tompítása lehet az oka, hogy a Kikötői történet sokkal inkább közönségbarát és közkedvelt film lett, mint az ezt megelőző kicsit „nehezebb” alkotásai. Az abszurd tisztelete azonban változatlan, hisz most is valamiféle abszurd optimizmussal nyúl a bevándorlók és menekültek aggasztó problémájához. Ahogy azt már megszokhattuk a Kaurismäki-filmektől, ezúttal is a társadalom lecsúszott, a mindennapi megélhetéssel küszködő, kiszolgáltatott, az élet szomorú arcú veszteseire koncentrál. Megőrizve sajátos világszemléletét, iróniával és szeretettel fordul figuráihoz, akiktől nem sajnálja, hogy olykor mesébe illő fordulatokkal tegye jobbá sorsukat. Kaurismäki mindig is vonzódott a hangsúlyos mindennapisághoz, a monotóniához és a „deadpan” humorhoz. Izgalmas filmélmény, mikor egy ennyire erős formanyelvet képviselő rendező egy olyan szerteágazó és nehéz témához nyúl, mint a menekültügy, amit jellemzően nem a drámaiatlan mindennapiság fokozott megjelenítésével szoktak megfilmesíteni.

 

 

A Kikötői történetben apró utalásokból következtethetünk arra, hogy Kaurismäki 1992-ben készült Bohéméletéből ismert lecsúszott írót, Marcel Marxot (André Wilms) látjuk viszont a filmben immár cipőpucolóként, aki egy hozzá keveredett Idrissa nevű menekült fiút (Blondin Miguel) bújtat. Bár Marcel feje fölé az élet sötét felhői gyülekeznek – tartozásait folyamatosan növeli, felesége pedig korházba kerül –, ő mégis kitartó magabiztossággal segíti a kamasz fiút, vállalva akár a több napi utazást is, hogy felkutassa Idrissa rokonait. Meleg színek erősítik a mesei stilizációt és a főhősnek csodás segítői akadnak szomszédságában. Az amúgy is nehéz helyzetben lévők összefogása egy még elesettebbért, szimbolikus társadalmi léptékű összefogássá fokozódik, mikor már a hatalmat képviselő rendőrnyomozó is az ügy mellé áll, és segít a menekültfiú megszöktetésében. Abszurd és varázslatos fordulatok követik egymást, és alig hiszünk a szemünknek, hogy Kaurismäki világában ezúttal nincs velejéig rosszakaratú ember. Talán egyet kivéve, akit a Négyszáz csapás (1959) kezdő színésze, Jean-Pierre Léaud testesít meg. Az inkább csak gesztusértékű mellékszerepben kifejeződik Kaurismäki szerelme a francia film iránt, vonzódása a modernizmushoz, a francia új hullámhoz, és fekete-humorú kifordítása a híres, alapvetően szelíd karakterű Antoine Doinel-nek. A Marcel Marx és felesége (Kati Outinen) közötti gyengéd törődés gesztusai a melodráma műfaját idézik, míg a fekete ruhás nyomozó (Jean-Pierre Darroussin) a Film noir-ra tett ironikus utalás.  

 

 

A Kaurismäki-filmek képi világa ad keretet annak a tipikus atmoszférának, melyben természetes módon része a hétköznapi a groteszknek, vagy a múlt a jelennek. Mindezt a világítás, a színek használata (meleg és hideg kontrasztok), a statikus beállítások és a tipikus minimalista díszlet teremti meg. A Le Havre operatőre ismét Timo Salminen, aki állandó alkotótársa a rendezőnek. A díszletről (mint a tipikus Kaurismäki-világ egy jellegzetes részéről) bővebben szólva, most is megfigyelhető az 50-es/60-as éveket idéző különböző tárgyak, kocsik, buszok, bútorok, ruhák szerepeltetése. Ez a stilizációs gesztus nem múltidézésről, nosztalgiázásról szól, hanem a múlt és a jelen közötti határ groteszk elmosásáról. A rendezőt trilógiája készítésekor érték is hazájában olyan támadások, hogy nagyon fals képet mutat a Nokia szülőföldjéről, a modern csúcstechnológia északi otthonáról, a 2000-es évek gazdag Finnországáról. Nem kevésbé fontos az a tény, hogy Franciaországban is található a Leningrad Cowboys-hoz hasonló jelenség, Little Bob személyében. A kultikus rock ’n’ roll életérzés kifigurázása szintén vissza-visszatérő motívum, mely mindig erősíti Kaurismäki túlstilizált világát, nem beszélve arról, hogy a Le Havre-ban az öreg rocker segíti elő a happy end-et. A rendező mindig két forgatókönyvet lapozgat a fejében: az egyik jól végződik, a másik rosszul. Az is előfordul, hogy mindkét verziót leforgatja. A Kikötői történetben végül dupla csodával oldotta meg hősei sorsát, ami abszurdsága miatt az életnek egy másfajta, kritikus olvasatát is sugallja egyben. Menyire optimizmus az abszurd optimizmus? Remélhetőleg az életmű következő darabjából majd kiderül.

Kaurismäki kikötővárosi meséjét - ami a hírek szerint egy újabb trilógia kezdete - a 2011-es Cannes-i Filmfesztiválon nagy közönségsiker közepette FIPRESCI díjban részesítették.

Kikötői történet (Le Havre)
színes, feliratos, finn-francia-német vígjáték, 103 perc, 2011

rendező: Aki Kaurismäki
forgatókönyvíró: Aki Kaurismäki
operatőr: Timo Salminen 
producer: Aki Kaurismäki
vágó: Timo Linnasalo

szereplők: 
André Wilms (Marcel Marx)
Kati Outinen (Arletty)
Jean-Pierre Darroussin (Monet)
Blodin Miguel (Idrissa)
Elina Salo (Claire)
Evelyne Didi (Yvette)
Qouc Dung Nguyen (Chang)
Laika (Laika - kutya)

video
See video

Facebook-hozzászólások