Folyóiratszemle - Műhely

E havi barangolásaim során  is sikerült értékes írásokra találnom a magyar folyóiratok világában. Elsőként a győri Műhely dupla száma keltette fel érdeklődésemet, amely az álomról szól. Nagyon érdekesnek találtam a témaválasztást, hiszen az álmok jelentősége évszázadok óta vitatottak.  A Műhely közölte Ivo Andric 1937-ben írt munkáját Álmatlanul címmel, melynek irodalmi és lélektani zsenialitása vitathatatlan .

Andric ezen művében az élet egy olyan szerves részével foglalkozik, ami általábán sokak figyelmét elkerüli: az álmatlanság kínzó állapota. Akik minden éjjel egészséges, mély álomba szenderülnek, azoknak fogalmuk sincs, milyen az a fájdalmas, gyötrelmes, elviselhetetlen csend, amit álmatlanságnak nevezünk. Ez egy másik világ, amit nem rejt el a nappal fénye, csak az éjszaka sötétje világít meg. Amíg az általunk felfogott világ elhomályosodik, a sötétben fekszünk várva a megváltó álmokat,  látomások kezdenek gyötörni. Nem ér fel semmilyen cirkusz ezekkel a képekkel: az emlékek kavalkádja a lelkiismeret fényében. Elfeledett gonoszságok, mulasztások és bűnök elevenednek meg, emberi arcok siklanak el előttünk . A szégyen órái ezek, melyek a legmélyebb kétségbeesésbe taszítanak, mindegyik állapot egy-egy  bugyor a Pokolban. Az álmatlanság megfékez minden szellemi erőt, bénítóan hat, szinte követeli az alvást. Bizonyos lelkek erre lettek ítélve: megfejteni azt, ami ott van az „éjszaka mélyén” . Céline regényét (Utazás az éjszaka mélyére) a következő mondattal vezeti  be: „Ez az utazás, amely az életből a halálba vezet.” Ezt az álmatlansághoz tudnám hasonlítani, amely félúton van az élők és holtak világa között. Nem tartozunk egyik oldalhoz sem, az élők világa közeli, mégis túl távoli, míg a másik, túl távoli mégis velünk van. Szemfedél nélkül nyúlik el a testünk. Andric számára  ez a szenvedés legátkozottabb fajtája, ám számomra van egy másik oldala is. Ebben az álom nélküli  életben megvilágosodik valami előttem, amit nappal nem látok, amit minden hajnalban megszakít az álom. Az emberek, cselekedetek és gondolatok szellemjárása megment a felejtéstől és segít a megértésben. Talán az éjszaka konok hallgatása beszédesebb, mint ezer szó a fényben.  Súgja a válaszokat, a titok nyitját mégsem hallom tisztán. Ezért tartottam nehéz feladatnak azt, amit Andric megvalósított, mert lehetetlen megértetni az álmatlanság ezen fajtáját egy olyan olvasóval, aki sosem tapasztalta. Ivo Andric írói nagysága  ezáltal vitathatatlanná vált számomra, és művét kiemelkedőnek tartom a világirodalomban.

Ha tovább utazunk ebből a világból, előbb-utóbb megtapasztaljuk az álmot magát - engem különösen az érdekel, hogy milyen hatással van egy-egy íróra vagy költőre, és milyen szerepet tölt be az irodalomban. Szintén a Műhelyben olvastam Takács Zsuzsa Szóra bírni az álmot című esszéjét, amely az álom és a látomás irodalmi alkotásokra gyakorolt hatását vizsgálja. Erről való elmélkedésem során az első képem  Coleridge Kubla Kán című költeménye volt. Coleridge számára az ötletet a mű megírásához egyik álma adta,  amelyet ópium hatása alatt látott. Természetesnek éreztem, hogy Takács Zsuzsa is ezt hozza fel példaként, ha az irodalom és az álom kapcsolatáról kell írnia. A szerző csalhatatlan ízléssel emeli ki a világirodalom legnagyobbjait az álmok szempontjából: Dante, Thomas Mann, Goethe, Milton, Dosztojevszkij, Bulgakov, Madách és még sorolhatnám. E jelentős filológiai munka közelebb visz minket megértésükhöz, ám én mégis találtam az irodalomban egy olyan pontot, amit szerintem nehéz  józan ésszel felfogni vagy megmagyarázni. Azokra a látomásokra gondolok, amelyek az ópiumszívó költőket kerítették hatalmukba és hatásukra zseniális verseket írtak. Például a szer hatása alatt álló Baudelaire-nek  a világ egy új arca mutatkozik meg, legcsodásabb vagy legrútabb valójában jelenik meg számára, amit mi csak sejthetünk, de nem láthatunk - talán a költő az ópium hatása alatt látta meg a Szépséget?! Úgy gondolom, hogy képzeteiben egyetemes igazságokat sejtett meg. De nem kell feltétlenül a Pimodan sötét szobáiba utaznunk, elég, ha Kosztolányira gondolunk. Hajnali részegség című verse, ami a magyar irodalom egyik legszebb alkotása, feltehetőleg titokban fogyasztott kábítószer mámorában született. A műben a költő maga teremti meg vízióját: feltárul a mennyei kastély kapuja, véget ér a farsangi bál és mesebeli lények népesítik be az eget. Ahogy Takács Zsuzsa írja, a költő megkísérli „interpretálni” álmát, azaz tolmácsolni  és nem megmagyarázni. Szerintem ez visz a legközelebb az effajta költészet  igazságához: látomásaik önmagukban bírnak jelentéssel, ezért  magyarázatok helyett a szemünk elé tárják őket, megértésük már csak rajtunk múlik.

Az álmok kusza világa után szinte élvezettel merültem bele egy  országszerte népszerű képzőművészeti és kritikai folyóiratba, a miskolci Műút-ba, amely 2007 óta az Új Holnap utódja. Az utód egy teljesen  új arculattal indult “műútjára”. A cél egy  markáns kulturális lap megvalósítása volt, amelyben a kortárs művészet és irodalom dominál a közélettel szemben. Születése mindenképp fontos eseményként tartható számon, hisz az irodalmi élet egy új színfoltjává vált ilyen rövid idő alatt is. Miskolc után szinte az egész országban hírnevet szerzett. Felépítése tulajdonképpen hasonló a többi kulturális folyóiratéhoz: szépirodalmi művek mellett közöl interjúkat, esszéket és kritikákat. Mindenképp  meg kell említenem  a Kikötői hírek címen futó állandó rovatot, amely az idegen kultúrák iránti nyitottságról tanúskodik, hisz különböző külföldi irodalmi eseményekről tudósít. A Műút erényei közé sorolom nyitottságát a kortárs művészetek iránt:  különös újdonságnak számít a képregények közlése, így nem csak színvonalas szövegvilágot kapunk, hanem szórakoztató képi világot is. Ami leginkább tetszett a folyóiratban, hogy a szövegek párbeszédben állnak a többi kulturális folyóirat szövegével, ami manapság igen nehezen megvalósítható. Mindig öröm számomra egy ilyen színes, nyitott és értékes folyóiratot felfedezni, hisz ez is mutatja, hogy a valóban színvonalas írott sajtó még él és terjed.

Facebook-hozzászólások