Geometrizáló egyensúly

Az EGY/KOR | Különutak és kivonulás a konszolidáció idején című kiállítás során öt, egymáshoz szorosan kapcsolódó tárlatot tekinthet meg a néző, melyek célja, hogy a Rákosi, Kádár, illetve Ceaușescu által vezetett korszakokban alkotó, perifériára szorult művészek helyzetét világítsák meg. Ennek keretében tekinthető meg a Törekvés az egyensúlyra című tárlat, mely Blaskó János életművét mutatja be. A kiállítás mindenekelőtt a festőművész hatvanas-hetvenes években készült alkotásaira fókuszál, és célja, hogy az ebben az időszakban létrehozott konstruktív jellegű, kontemplatív hangulatú műveket tárja elénk.

Blaskó János festőművész és pedagógus a magyar művészettörténet kevésbé ismert alakja, aki a képzőművészeti tanulmányait még a második világháború előtt kezdte meg és 1942-ben fejezte be, ám a háború alatti kötelező katonai szolgálat következtében nem tudta elkezdeni művészi pályáját. A háborút követően, 1945 után legfőképpen pedagógiai tevékenysége hozta meg számára a szélesebb körű elismertséget, és mondhatjuk, hogy a tanári hivatásban teljesedett ki. Az Egri Pedagógiai Főiskola Rajz Tanszékének vezetőjeként a szocialista eszmékkel átitatott atmoszférával szemben egy sokkal szabadabb alkotói légkört teremtett növendékei számára. Tanítványai közül néhányan elismert alkotók lettek, többek között Csáji Attila, Földi Péter és Finta József, akik sokat köszönhetnek a mester mellett eltöltött időszaknak.

Blaskó egy olyan politikai rendszer idején alkotott, amelyben az alkotói szabadságot erősen korlátozták, és nem volt könnyű feladat a politika által diktált előírások és a személyes, egyéni útkeresések közötti ellentmondásban megtalálni az egyensúlyt.

A kiállítás érzékelteti, hogy Blaskónak nem volt célja a nyílt ellenállás, azonban a rezignáltság kifejezése sem juthat eszünkbe képei láttán: inkább egyfajta elfogadó hangnem jellemzi művészetét. Olyan, mintha nem állna szándékában feszegetni a határokat. Festményei úgy érzékeltetik benyomásait és elképzeléseit a világról, hogy közben az adott politikai rendszer által diktált kereteken belül marad.

A kiállítótérbe lépve a legelső Blaskó-mű, amellyel tekintetünk találkozik, a művész önarcképe (Önarckép, 1956), amely azonnal intim légkört teremt. Merengő alkata jól tükröződik festményein, amelyek 1967-től fogva merev, konstruktív képszerkesztést mutatnak. Ez a tendencia a hatvanas és hetvenes években készült festményeire jellemző, azonban fontos kiemelni, hogy a geometrikus formákban gondolkodás és az ilyen jellegű kifejezésmód egyáltalán nem a személytelen, világgal szembeni távolságtartásból adódik.

Műveinél elidőzve az ember felfigyel egy mindenütt felbukkanó elemre: egy vagy több, színes, hol sötétebb, hol világosabb árnyalatú négyzetes forma, mint ahogyan Az iskolára emlékezve (1969), vagy a Falu és város (1973) című alkotásainál tapasztalható. Ez a forma a kép bármely pontján, bármely szegletében felbukkanhat, így a négyzetnek sosincs biztos pontja a képi struktúrában. Megfigyelhető, hogy az összes festményén jelen van ez a komponens, alkotói korszaktól függetlenül. Blaskó a négyzetes formát nagyon emberinek tartotta, mivel véleménye szerint a természet nem tud ilyet produkálni, ezzel szemben az ember szakadatlanul ebbe a formába erőlteti bele a világot és egész létét. Négyzetei a festményeken úgy tűnnek fel, akár az emberi alakok.

Érdekes kettősség, hogy bár határozott, geometrikus formákból építkezik, festményei mély érzékenységről tanúskodnak. Arányérzéke nem csupán a formák kiegyensúlyozott alkalmazásán érzékelhető, hanem a színárnyalatok megválasztásán is: a lágyabb árnyalatok és mély kékek mellett néhol égő narancssárgák megjelenése hozza egyensúlyba a kompozíciót.

A művész a hetvenes, de főként életének utolsó évtizedében, a nyolcvanas években, még melankolikusabb képeket festett; az elmúlás, a halál kérdésköre foglalkoztatta. Ilyen erősen kontemplatív, meditatív hangvételű kép a Fénybe lépő asszonyok (1974), vagy a Tisztelet az őrzőknek (1984) című, amelyen két, sír fölött álló ember kővé dermedt, magányába forduló alakját láthatjuk.

A kiállított művekből kitűnik, hogy művészetét egységes stílus jellemzi, és a festett felületek melegséget sugároznak, távol állnak a rideg és steril hangvételtől. Festményeinek felülete sík, azonban enyhén nyers ecsetkezelése sajátos textúrát ad képeinek.

Blaskóra nem volt jellemző a politikai témák feszegetése, mivel elsősorban saját, belső világának kiegyensúlyozottságára törekedett. Művészetének lényege a folyamatos, fáradhatatlan és átszellemült alkotásban, az önmagában mélyen lévő meditatív csend felszínre hozatalában rejlik. Analizáló és töprengő szemléletmódja jól tükröződik a kiállított képeken.

Harmóniára törekvő személyiségének, és az ebből fakadó alkotói tevékenységének bemutatása jelentős aktualitással is bír, mivel napjainkban egyre szélesebb körben erősödik az igény, hogy megálljunk, és a minket körülvevő világra és önmagunkba tekintsünk ugyanúgy, ahogyan Blaskó is tette, amikor festett.

Törekvés az egyensúlyra | Blaskó János művei

Műcsarnok

2017. december 6. - 2018. január 28.

Kurátor: Kopócsy Anna 

Képek forrása:

Ágyam lámpával (Szobarészlet lámpával), 1965. Olaj, vászon. http://mucsarnok.hu//res/blaskoj_agyam_lampaval.jpg

Folyosó ritmusok, 1967. Olaj, farost. Saját felvétel