Glik

Várakozással és izgatottan lépek be. Egy régvolt mozdonygyár épületének egyik, tágas és világos csarnokában ad koncertet a bázeli ensemble liberté zenekar és kórus. Nem tudok róluk szinte semmit, csak annyit, hogy ma este jiddis, héber, perzsa, arab, török, kurd és roma dalokat fognak énekelni. Mindezt a béke és a kultúrák közötti párbeszéd jegyében. A gyéren megvilágított csarnokban nincsenek sokan: az előadás kezdete előtt még jócskán vannak üres helyek az amúgy nem sok, a terem szögletében kialakított „pódiummal” szemben elhelyezett székeken. A széles ablakokkal kialakított terem nagysága ellenére otthonos: a fények meghitt hangulatot kölcsönöznek a fapadlós helyiségnek.

Barátságos, a legkülönfélébb korosztályú emberek érkeznek az előadásra, a zenészek és kórustagok pedig közvetlenül szólítják meg a közönséget, segítve az ülőhely megtalálását. Kicsivel később, a várakozás izgalommal átitatott perceiben lágy hangok csendülnek fel egy szomszédos teremből, még nem lehet tudni, hogy ez már az előadás része. Pár másodperc múlva azonban énekelve lépnek a terembe a kórus fiatal tagjai: utcai ruhában, alapvetően a szürke, fekete és fehér árnyalataiba öltözve jelennek meg. Egyszerűen és keresetlenül.

Az est folyamán különböző kultúrák dalait éneklik, keresve a zenei párbeszéd, illetve az egyes darabok továbbgondolásának lehetőségét. Az arab, dobbal kísért énekhez így a koncert előrehaladtával hegedűszó kapcsolódik, amelynek köszönhetően a zsidó és az arab dallamvilág összefonódásának lehetünk tanúi. A kórusból egyszer-egyszer kiválnak énekesek, és zenei kísérettel énekelnek szólót, vagy duettet. Máskor a közönség mögé „bújva”, hangorkánt idézve elő teremtik meg a különös zenei anyagban való elmerülés közegét.

Ámulatba ejt, ami történik velem és körülöttem: a darabok közötti tapsok sokszor bizonytalanok, én magam sem érzem szükségét annak, hogy megszakítsam a zenei „performanszt”. Nincs éles határ az elhangzó művek között, mintha egyetlen darab lenne a zeneileg pontosan felépített és megszerkesztett előadás, mintha egy szakrális esemény, egy imádság része lennék, amelyben megindul a lélek, mosolyog, nevet és sír egyszerre.

A szolid, pontosan átgondolt mozgások sajátos hullámzást adnak az estének, nemcsak az éppen a kórust vezénylő szerepének cserélődésével, hanem a különböző felállások és alakzatok váltakozásával. A koncert egy adott pontján a kórus női tagjai állnak körben. Énekük a békéért hangzik el; azokat az asszonyokat, anyákat idézik fel, akik a háború miatti félelemtől és bizonytalanságban szenvednek (Yael Deckelbaum: Nők éneke – Woman Wage Peace-Mozgalom). A megindító, súlyos darabokat felváltják a könnyedebb hangvételű énekek, amelyek során az egész kórus egyszerre mosolyog, ringatózik, és külön bájjal tölti meg az előadást a spontán reakciók szabadsága. S ez valahogyan sugárzik, teret ad a közönség  megnyilvánulásainak, és ezáltal, valójában a tapsok sem okoznak már zavart. Mindennek helye van. Egy tér, egy közösség, egy koncert – mindenkinek szabad jelen lennie, éppen úgy, ahogyan van, ahogyan és amiből érkezett: álmosan, fáradtan, kíváncsian, derűvel vagy szomorúan, szorongásokkal. Ez a szabadság érződik a kórustagokon, akik nincsenek feszélyezve akkor sem, ha éppen valaki ásít közülük, és át merik adni magukat annak, amiben jelen vannak.

Sokféle tematika köré lehet sorolni az elhangzó énekeket: a szerelemről és elhagyatottságról szóló, a békéért esdeklő, a teremtőt dicsőítő és az egyes ünnepekhez és vallási tradíciókhoz kötődő, olykor azokat humorral fűszerező szövegek, de az altatódalok is mind egy egységes emberi tapasztalatra világítanak rá, s a kórus előadásában egyazon hang-szőttessé válnak a kultúrák által meghatározott dallamok. Olyan „imaszőnyeggé”, amelyre mindannyian meghívást kaptunk, hogy rálépve, rátérdelve belesimuljunk annak színárnyalataiba, elfogadva a körülöttünk ülők lélegzetét.

Az imádság közegében lenni talán éppen azt jelenti, hogy belefeledkezünk a jelenbe: ezzel a koncentrált, átélt jelenléttel, annak sokféle arcával és lejtésével, mozgásával és változásával ajándékozta meg a közönséget az ensemble liberté. S hogy mi a „glik”? Az élet mindig forgandó szerencséje (s talán innen nézve nem véletlen az előadás koreográfiája sem), amelyről a címadó zsidó énekben hallunk: „az utolsó táncot veled lejtem én.”

ensemble liberté: A blissele Glik– turné

2017.október 9-10. Bécs (Theater am Spittelberg, WUK); október 12. München (Einsten Kultur – Theater Musik Wort Bild), október 14. Welzheim (Kaspar-Hauser-Saal)

Fotó: https://www.facebook.com/ensemble.liberte

Videó: https://www.youtube.com/watch?v=NJG5fouXpHA&t=3s

video
See video

Facebook-hozzászólások