Hóbortos beszéd a technikáról

Mármint a költészet technikájáról. Ami ugye van, és nagyon is illik ismernie annak, aki – a korszerűtlenségről éjjel-nappal fuvolázó s mennydörgő csoportok, tendenciák, illetve tendenciózus csoportok hangzavarában – versírásra, sőt, versben-létezésre vetemedik. Bár lehet, hogy épp ő az, aki sejti: ezt a technikát nyugodtan elfeledheti, s talán el is kell felednie ahhoz, hogy jó vers szülessék a keze alatt. Azért olykor ezt mormogja maga elé: ez hiedelem. Mert mi is az a technika? Nem mellőzhetetlen poétikai dogmák lajstroma. Amit ha nem tart be, kritikai irgum-burgum következik. (Na és.) Ez a nagyon fémesen csengő szó nem ultramodern, netán digitális találmány, hanem a legelső emberi cselekvés külső-belső mozzanatainak következetességét jelenti, tehát ősidős. Ma sincs tett valami nagyon pontosan, egyszersmind szabadon értelmezett, mi több: átélt technika nélkül. Át lehet élni a technikát?... De még mennyire! – kiált föl lelkesen Dilettáns Pali bátyám, az a lelke a versnek!... Elég talán, ha egyszer nagyon megtanuljuk, s meg is emésztjük. Technikának lennie kell, s van is. A kérdés az, milyen, hogyan s hol legyen? Különben nem a vers lelke, s nem is akar az lenni. Akkor mi a helyzet?

Szívesen válaszolom a magam kérdésére: nem tudom. Vagy az sem volna elég, ha tudnám. De itt most nem egy „nagy lyuk” van, hanem hogy az igazi technika nem úgy az, ami, hanem furmányosan, táncosan, ugrabugrálva, itt a piros - hol a piros módján. Mivel csak azután engedi fölismerni magát, ha már létre segítette az emberi szellem legújabb tettét, mondjuk egy verset. A folyamat alatt önként elrejtőzött. Nem parancsol, nem erőszakoskodik, inkább sugalmaz, változtatást, tónust, a véletlennek adott esélyt villantja föl, kevésnek ítél egy címet, s ezzel magát a művet állítathatja át a szerzővel egy másik vágányra. Az igazi technika tiszteletreméltó, tapintható, de láthatatlan rend, szerkezet, viharjelző talán a „tó” körül, nem böki át a mű bőrét, mint a csont… Névtelen. Önálló. Szeret eltűnni egy váratlanság kedvéért. Szerény, de állhatatos. Terelő juhászkutya. Lökésgátló. Baráti, de kíméletlen.

Lehet az első szikra a kiszáradt sztyeppén. Egy szűnni nem akaró ti-ti-tá a tegnap esti Ph. Collins szeánszból. S csak egy Beethoven zongoraszonáta képes kioltani. De akkor fölbukkan egy szó: „tenyerén” vagy „kanalas”(gém). Hogy jön ez ide?, stb. Odamegy, ahova akar. Ez a „ki-tudja” az én igazi főnököm. Nem kergetőzünk. Nem akarunk egymás fölébe kerekedni, de résen vagyunk. Nem leskelődünk, nem tartjuk sakkban egymást titokban. Cinkosan szabadok vagyunk, sőt határozottan, de nem félreérthetetlenül ez az egyféle szabadság tart meg, s mozgat minket. Bajainkat kiheverjük, vagy idő múltán „beszólunk” egymásnak: Látod? Mondtam, hogy nem jó. Nem hitted… Vagy: Most vedd elő és olvasd. Hitted volna? Hogy te ezt? Így kellett…

Az egység skizofréniája. Az ürességet kifejezetten szeretjük. Nincs terv, se cél, hogy na, most egy ilyen ciklust; mindketten irtózunk ettől… Te megőrültél? Miért-ne?... Nem neked való… Ez biztos? (Nem is válaszol.) Azt sem tudom, hova lett. Nem baj. Nem hiányzik. Egyszer csak odalök egy szót, amely mintha zsákot cipelne, de azért bírja. Érzem, az a szó ezentúl nem hagy békén, s olyan izgalom kerít hatalmába, s olyan kifejezhetetlen éleslátás, hogy a testét súlyozom, mint egy mérleg. Ez a szó: Filozófia… Elvont? Igen. De gyümölcsfa is, tele terméssel. Egy elvont gyümölcsfa. Ezen jót nevetünk. Mégis, másnap húzom magam, mint egy beteg macska. Két hét múlva is. Mert mi az, hogy…? Aztán késő este kitűnő könyvet olvasva a Hubble csillagvizsgálóról, amelyet a 90 méter átmérőjű kereső óriástükre összerogyasztott, s maga alá temetett, abbahagyva az olvasást asztalhoz ülök, s leírom. „Csak ne fönségesen.” Jönnek, tolakodnak a sorok, teleírok két lapot… Vihog a beste lélek. Mindegy, hogy beste vagy sem, de lélek… Nem akarok semmit. A semmit akarom, azaz a határtalan lét alig észrevehető jöttét várom s remélem. Elég az.

Figyelek, de nem szúrósan, csak mindig. Ez az egy az, amit kisgyerek korom óta művelek. Csönd és tekintet. Tudom, hogy ezek a puhaléptű, érzékeny vadak azt szeretik, ahhoz lopakodnak, akiből simogatást szimatolnak… Technikát? Igen. A formateremtőt.