A japán varázs

Kobayashi Ken-Ichiro neve nem ismeretlen a magyar közönségnek. Pontosan 40 éve, hogy Magyarországon kezdődött a japán karmester világhírű karrierje: 1974-ben nyerte meg – Medveczky Ádám előtt – a Magyar Televízió I. Nemzetközi Karmesterversenyét.
A kerek évforduló alkalmával Kobayashi március és április hónapban több alkalommal dirigál hazai zenekarokat és kórusokat. Ennek első állomásán, 2014. március 19-én a Művészetek Palotájában a japán mester az MR Szimfonikusokat és az MR Énekkart, valamint az MR Gyermekkórusát vezényelte. A koncerten fellépett Perényi Miklós – ugyancsak világhírű – gordonkaművész is, aki nem kevésbé emelte az est színvonalát.

Az est első részében Kodály Zoltán magyar népzenére épülő Galántai táncok és Csajkovszkij csellóra és zenekarra komponált Változatok egy rokokó témára című művei hangzottak el. Az első darabot Kobayashi kotta nélkül dirigálta. Kiemelném a zenekar fafúvós szólamának hangzását. A rövid szólószakaszaik alatt egyik hangszer szinte láthatatlanul adta át a másiknak a stafétabotot, ezzel is érzékeltetve az együttes precízségét és összehangoltságát.
Perényi Miklós Csajkovszkij-interpretációja egy rendkívül lírai, melankolikus világba kalauzolta a közönséget. Nagyszerű kontraszt volt ez a Galántai táncok után. A gordonkaművész az orosz zeneszerző egy variációkból álló versenyművét adta elő, amely mind technikailag, mind az egy-egy közjátékban megjelenő különböző karakterű szakaszok miatt jelent nehézséget az előadónak. Perényi Miklós azonban különösen a lírai szakaszoknál csillogtatta meg tudását. Ennek volt köszönhető a mű elhangzása utáni szűnni nem akaró taps, így a darabot még egyszer eljátszották a kadenciától, tehát a zenekar nélkül, a szólista szabadságát, valamint technikai virtuozitását megjelenítő szakasztól. Az első elhangzáskor is lenyűgözte a közönséget a gordonkaművész játéka, de az ismétlés még ennél is kifejezőbb, bravúrosabb lett.

A koncert második felében egyetlen mű hangzott el: Carl Orff darabja, amelynek librettója a középkori vágánsok versgyűjteményéből összeállított Carmina Burana volt. Fülbemászó dallamait, különösen az első tételt (O Fortuna) több filmes alkotás kísérőzenéjeként is ismerhetjük. Figyelemre méltó, hogy Kobayashi a huszonnyolc részletből álló ciklust szintén kívülről dirigálta. Több interpretációját hallottam már a darabnak, de amiért kiemelkedő és feledhetetlen lett, az a játékosság, amivel a japán karmester összefogta az együtteseket. A darab nagy előadói apparátust igényel: a zenekar (kiegészülve két zongorával) mellett vegyeskar és gyermekkórus, valamint három szólista (szoprán, tenor, bariton) működik közre. A vegyeskar (MR Énekkar) kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott az énektechnikailag rendkívül nehéz, és zenileg összetett tételekben. Egyetlen dolgot hiányoltam a részükről: a játékosságot. Szólamarányban és intonációban is megfelelő, kielégítő hangzást nyújtottak, de miközben Kobayashi egy-egy pillanatban szinte „letáncolt” a dobogóról, mert annyira hatott rá a zene, a kórus mereven állt és – igaz, tökéletesen tisztán – énekelt. Egyedül a férfikar azIn Tabernarészben, azaz a Kocsma-jelenetben énekelt és játszott a karakternek megfelelően. A legegységesebb és legkiemelkedőbb az a capella Si puer cum puellula tétel volt, amelyben a bariton szólistát a teljes zenekar helyett a férfikar kíséri.
A már említett játékosságban a zenekar részéről nem volt hiány. Mindvégig a karmesterrel együtt „táncolt”. Különösen a 6. tételben, amely egy önálló zenekari részlet. Látszott minden egyes tagon, mennyire élvezi a játékot és együtt él a zene népies karakterével.

A három szólista közül a darab során a legtöbb feladata a bariton énekesnek volt. Orendt Gyula remekül helytállt. A hangi és színészi adottságait maximálisan kihasználva, hitelesen adta elő mind a recitativókat, mind az áriákat. A szöveg érthetősége tekintetében mindhárom énekes remek volt. Orff a szoprán szólistának nem adott a baritonhoz hasonló mennyiségű feladatot, de nem kevésbé nehéz a rendkívül nagy hangterjedelmű, azaz ambitusú tételeket tökéletesen interpretálni, éppen ezért legtöbbször drámai szoprán énekesek adják elő a darab női szólóját. Ezen az estén azonban egy koloratúrszoprán, az Operaház szólistája, Rácz Rita énekelt. A hangja a koloratúrát igénylő szakaszokban rendkívül hajlékony volt, a mélyebb regiszterekben sem volt az embernek hiányérzete. Így az eddigiektől szokatlan hangzású, kevésbé sötét hangszínű, de meggyőző interpretációt hallhattunk. Horváth István (tenor) énekelte a mű talán leggroteszkebb szólótételét. A szerep szerint a kocsma jelenetben elcsukló hangon, egy libát megszemélyesítve kell énekelni. Ezen az előadáson azonban a tenor szólistával egy probléma volt: túl szépen énekelt. Horváth István lírai tenorja kristálytisztán csengett, így azonban nem adta vissza a tételnek megfelelő karaktert.

Az utolsó tétel, amely keretbe foglalja a darabot (O Fortuna) olyan éteri magasságokba emelte az előadást, hogy a közönség nem egy tagja felállva tapsolt az előadóknak. Kobayashi a zenén keresztül olyan atmoszférát teremtett, amelyre kevesen képesek. Ismét lenyűgözött.

Kobayashi Ken-Ichiro és az MR Szimfonikusok koncertje
Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Előadás időpontja: 2014. március 19.

Közreműködtek:
MR Énekkar (megbízott karigazgató: Oláh Gábor)
MR Gyermekkórusa (vezető karnagy: Dr. Matos László, társkarnagy: Kabdebó Sándor)
Perényi Miklós – gordonka
Rácz Rita – szoprán
Horváth István – tenor
Orendt Gyula – bariton