Kánon és filológia

Arany János: A magyar irodalom története rövid kivonatban

Arany János A magyar irodalom története rövid kivonatban megszületése kapcsán kétszeresen is kényszer alatt állt. Egyrészt nem benső indíttatásból, hanem a külső viszonyok kedvezőtlen alakulása miatt lépett arra a középiskolai tanári pályára, melynek tanterve éppen ez idő tájt szerveződött újjá – osztrák mintára (Entwurf). Másrészt pedig muszáj volt megfelelnie az új követelményrendszernek is, mely elsőként vezette be a magyar irodalomtörténet oktatását. Arany ekkor, az 1850-es években készítette el ilyen tárgyú jegyzeteit, amelyeket maga diktált le diákjainak, és az így születő vázlatok jelenhettek meg a későbbiekben összegyűjtve, önálló könyv alakjában.[1] Arany munkája bevezetőjében (Értelmezés, felosztás) kísérletet tesz egy rövid fogalmi tisztázásra (irodalom, irodalomtörténet, korszakhatárok), valamint elhelyezi saját művét az irodalomtörténetek sorában. Jómagam pedig igyekszem – ezen írás keretében – megvizsgálni, hogy Arany milyen mértékben marad hű és következetes a bevezetőben foglaltakhoz, különös tekintettel az abban körvonalazódó szerkezeti felépítésre.

Arany már könyve elején meghatározza az irodalom fogalmát (e szerint ide tartozik minden, ami az „emberi szellem” működése által, a nyelv segítségével, írásban [könyvekben] megnyilatkozik), az irodalomtörténet feladatát (a „literatúra eredetét, fokonkénti fejlődését, külső és belső viszonyait adja elő”) és kereteit, mely vizsgálódási határokat kiterjeszti a nyelv történetére is. A nyelvhez kapcsolódóan a szerző két csoportra bontja a nemzetek irodalomtörténetét: az egyetemes minden szellemi munkát befogad, melyet egyazon nemzet tagjai különféle nyelveken írnak; a nemzeti pedig csak és kizárólag a nemzet nyelvén születő művekre korlátozódik. Arany ez utóbbi (nemzeti)felosztásnak és szemléletnek kíván megfelelni, s ennek nyomán határozza meg az irodalomtörténet feladatát is („ez tükrözi vissza századokon keresztül a nemzet szellemi életét, ébreszti a hazafiságot”).

Hans-Robert Jauβ idevágó tanulmányának[2] egyik fontos kritikai megállapítása, hogy az irodalomtörténet csak látszólagosan sorolható a történetírás műfajához, hiszen a „történelem dimenzióin kívül mozog”,[3] az irodalom felől közelítve pedig adós marad az „esztétikai ítélet megalapozásával”.[4] E rövid megidézésben is tetten érhető az irodalomtörténet különös kettőssége: egyszerre hordozza magában a történelmit és az irodalmit. (Jauβ ítélete szerint pedig egyiknek sem tud kielégítően megfelelni.) Arany munkája szerkezetében jól láthatóan megpróbálja kettéválasztani a történelmet és az irodalmat, ezért bevezeti – Toldy Ferenc sorvezetőjét követve - a külső viszonyok (A) és a benső viszonyok (B) fogalomkettősét,[5] amely „páros” vizsgálata a dolgozat egyik fókuszát fogja képezni.

Az irodalomtörténet másik kritikus és sarkalatos kérdését jelenti a korszakhatárok meghúzásának módszertana. Arany ezt az érzékeny pontot egy könnyed mozdulattal szintén megkerüli, amikor is teljes egészében átveszi Toldy Ferenc Költészettörténetének felosztását. A Toldy – Arany páros korszakolásában – a kisebb-nagyobb korszakok megkülönböztetésének figyelmen kívül hagyásával – kilenc időpont jelenik meg (1000, 1301, XV. század közepe, 1526, 1606, 1711, 1772, 1811, 1848),[6] melyek közül csak kettő tekinthető tisztán irodalmi határkőnek (1772, 1811).[7] Az évszámokból kiindulva tehát kijelenthető, hogy a korszakolásban erősen a történelmi megközelítés jut érvényre.

A felosztás következetességének nyomában

Korántsem lehet Arany irodalomtörténeti munkájának sajátosságaként kezelni a történelmi és irodalmi vonatkozások elkülönítését, a csoportosító szándék gyakorlatba történő átültetése viszont már rejtegethet érdekességeket. A felosztás külső viszonyok elnevezése hívatott magában foglalni a történelmi keretet (politikai, művelődési és művészettörténeti jellemzők), a szorosabb értelemben vett irodalom pedig a benső viszonyok fogalomban jelenik meg. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Arany az irodalom-történelem kettős felosztásába beemeli a nyelvet is („a nyelv oly eszköze az irodalomnak, hogy ez ama nélkül nem is létezhetnék, az irodalom története a nyelv történetére is kiterjed”).

A nyelv kérdésköre az első szakaszban (ókor) mindjárt két pontban is tárgyalásra kerül (5. § A nyelv eredete, rokonsága, ősi állapotja; 6. § A magyar nyelvjárások), s ekkor Arany a benső viszonyok (B) keretében vizsgálja a magyar nyelv rokoni kapcsolatait. A második szakasz (középkor) fejezetcímeiben öt ízben bukkan fel a nyelv szó, háromszor a külső viszonyokhoz (14. § A magyar nyelv a polgári életben és az egyházban; 19. § A magyar nyelv a nyilvános életben; 25. § A magyar nyelv a nyilvános életben), kétszer pedig a benső viszonyokhoz sorolva (16. § A nyelv írott emlékei; 21. § A nyelv írott emlékei). A harmadik szakasztól kezdődően (újkor) megszűnik a külső- és benső viszonyok A és B jelekkel való elkülönítése, de e kor mindhárom időszaka még a külső viszonyok fejezettel kezdődik (2.§, 14.§, 25.§), a negyedik szakaszra (legújabb kor) azonban már teljesen eltűnik a külső(-és benső)viszonyok meghatározás.[8] E helyeken tehát már nem vehető alapul a szerzői besorolás nyílt és egyértelmű szándéka, s külön, önálló pontokba szedve jelennek meg a nyelv helyzetét, szerepét tárgyaló fejezetek.

Összegzésképpen megállapítható, hogy a magyar nyelv ügyével kapcsolatos szöveghelyek besorolása ingadozó, e változás magyarázata pedig a nyelv szerepének és használatának mikéntjében található meg. Hiszen ha az a nyelvemlékekben, mint a magyar irodalmiság kezdeteiben vagy a nép önálló életének megszületésében játszik szerepet, akkor a benső viszonyokhoz sorolódik. Abban az esetben azonban, ahol a magyar nyelv nem az irodalom vonatkozásában kerül elő, hanem a mindennapi használatban, a hittérítésben vagy a nem-irodalmi szövegekben (pl. jogi iratok, oklevelek) kezd el működni, ott a külső viszonyokban helyezi el Arany.

A nyelvi összefüggéseknél maradva a következő nehézséget a nem magyar nyelvű szövegek tárgyalása jelenti. Mint arról már korábban szó volt, Arany az egyetemes felfogással szemben a magyar nemzeti irodalomba kizárólagosan a magyar nyelvű szövegeket kívánja beleilleszteni. Ezen egyértelműnek tűnő képet azonban jelentősen árnyalják a latin (!) nyelvű krónikák ismételt előfordulásai. Az önellentmondásosnak látszó helyzetben pedig kitüntetett szerepet kap Thuróczy János XV. századbeli krónikája, mely először a középkor első szakaszának benső viszonyok részében (Szent Istvántól az Árpád-ház kihaltáig) kerül elő – felborítva ezzel a kronologikus elhatárolást. Az időbeli besorolás elhibázottságánál azonban még érdekesebbé teszi e részt az a megjegyzés, mely szerint e mű egyes szöveghelyei megelevenednek, költőivé lesznek, Arany szavai alapján gyaníthatóan azért, mert „ezek a nép énekeiből mentek át a krónikába”.[9] A kérdés csak az: hogyan? Az 1301 előtti magyar nyelvű népénekek vajon miként tudnak beszivárogni, és miként tudják költőivé tenni a majd’ másfél évszázaddal később keletkező latin nyelvű munkát? A kérdést – sajnos – nemcsak hogy nem válaszolja meg Arany, de a megértést csak még nehezebbé teszi, amikor is a Thuróczy-krónikát másodszorra is megemlíti – Bonfini históriája mellett –, ekkor azonban már a külső viszonyokban.[10] A külső- és benső viszonyok ingadozásán túl a valódi érdekességet a megokolás azon része jelenti, mely szerint „nem hagyhatjuk említetlenül”[11] e latin nyelvű történeti írásokat. Miközben a „híres latin költő” Janus Pannonius költészete éppen annak latin nyelvűsége miatt nem kaphat helyet Arany irodalomtörténetében.

Thuróczy krónikája a nyelv mellett a történetírás besorolásának nehézségeire is felhívja a figyelmet, hiszen e latin nyelvű munka a külső- és benső viszonyokban egyaránt megtalálható. A harmadik szakaszra ugyan már felszámolódik e kettős osztás, de az elhelyezkedés környezetéből könnyen megállapítható, hogy a történetírást Arany itt a korábbi benső viszonyok kategóriájába illesztené, hiszen teljes mértékben irodalmi pontok között kap helyet (5. § Világi irodalom; 6. § Tudományos és történeti irodalom; 7. § Költészet. Az eposz). Ugyanez a kijelentés igaz a Történeti énekekre (Újkor, első időszak, 9.§) is, amelyek között – Arany szerint – azok a legértékesebbek, „melyekben a szerző egykorú eseményeket ír le”.[12] Itt lehet visszautalni arra a korábbi megfigyelésre, hogy a történelmi kereteket magában foglaló külső viszonyok éppen a legújabb korra tűnik el, amely pedig nagyjából Arany jelenidejét fedné le, s az egykorúságból fakadóan – a saját értelmezése szerint – itt tehetné a legfontosabb megállapításokat. Mégsem teszi, és beszédes ez a hallgatás. Merthogy irodalomtörténeti munkájának születése éppen azzal a Bach-korszakkal esett egybe, mely méltán vált híressé cenzúrájáról.

Arany munkájának egy érdekes vetülete a mai kánon szemszögén át

A Bach-korszak elnyomása kétségtelenül nem kedvezett a hazafiság felébredésének, amely éledést pedig – Arany szerint – az irodalomtörténet hívatott lenne szolgálni. A közelmúlt és a jelen értelmezését a cenzúra nem tette lehetővé, a korszak eseményei így nem képezhették a nemzeteszme megteremtésének eszközeit. A figyelem ekképpen fordulhatott a régmúlt felé, és a nemzeti öntudatnak emiatt vált fontossá és szükségessé egy naiv eposz megléte, felmutatása.

Arany pedig nemcsak a külső- és benső viszonyok címkézést, a korszakolást, de a hun-magyar azonosság tudatát is átvette Toldytól. Erre a hun-magyar viszonyra két pont címe már önmagában utal (7. § A hun-magyar írásmesterségről; 8. § A hun-magyar költészet), további három (3.§,4.§ és 5.§) pedig a tartalmában. E kapcsolat megokolására Arany egy érdekes kísérletet tesz, méghozzá a szkíta szál szövegbe történő beemelésével. Első ízben a népek eredetekor a „közép-ázsiai” néptörzset érti a szkíta szó alatt, s ide sorolja a következő népeket: magyar, hun (vagy kun), pártus, kazár, besenyő, székely, palóc, jász avar. Majd pedig a szkíta fogalmába foglalja az Urál-altáji nyelvcsaládot is – a maga népeivel (mandzsu, mongol, török, tatár, szamojéd, finn és magyar). Nem nehéz észrevenni, hogy a két szkíta felsorolásban a magyaron kívül nincsen közös metszet, így kétségessé válik, hogy ebből bármiféle következtetést le lehetne vonni a rokoni kapcsolatokra nézve. És a bizonyítékokat nem is innen meríti Arany, hanem a hun nyelv szókészletéből. E helyütt két példát hoz (vadon, Hunnivár), „melyek kétségtelen magyar szavak s a hun-magyar nyelv azonosságát bizonyítják”.[13] Aki azonban nem hagyja magát a tények által befolyásolni, annak további két elnevezéssel (Utrugúr, Kutrugúr) teszi kétségtelenné a szöveg a nyilvánvaló egyezést, s fekteti immáron két vállra a kétkedőket. Ám még ezen a ponton sem áll meg Arany, és kitér a székelyek írására is, melyet „hihetően még Ázsiából hoztak, s az volt a hunok és magyarok közös írása”.[14] Majd ekképpen folytatja: „[s]ajnálni lehet, hogy e székely írásnak semmi bizonyítható maradványa korunkig el nem jutott”.[15]

Arany a bevezetőben ígértekhez – hűen és következetesen – kísérletet tesz a hazafiság ébresztésére, e feladat azonban minden nemességén túlmenően kétessé válik, amikor is a hun-magyar azonosságra értékes oldalakat pazarol, miközben példának okáért Balassi költészetét „elintézi” fél oldalon. Ugyanilyen megróható irodalomtörténészi magatartás az is, amikor a nemzeti öntudat szent céljait szolgáló, de latin nyelvű históriák és krónikák bekerülhetnek a szövegbe, Janus Pannonius versei pedig ugyanezen idegen nyelvűségre hivatkozva maradnak ki onnan. A múlttal párbeszédbe lépő olvasóban pedig joggal merülhet fel az a jelenvaló kérdés, hogy a közös magyar történelemnek vajon milyen elemei képezhetik egy előremutató nemzeti identitás osztályrészét.

[1] Arany János, A magyar irodalom története rövid kivonatban, Magyar Helikon – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977.

[2] Jauβ, Hans-Robert, Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja  = Bevezetés az irodalomelméletbe: szöveggyűjtemény, szerk. Dobos István, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1995, 163-190.

[3] I.m., 163.

[4] Uo.

[5] Arany nem titkoltan Toldy irodalomtörténeti munkáit használta vázlatai elkészítéséhez, sőt, egy Gyulainak írt levelében saját munkáját „Toldy extractusának” nevezte.

[6] Arany korszakolása csupán az 1772 utáni dátumokban tér el Toldyétól, hiszen utóbbi a jelzett időpontot követően a következő határokat húzza meg: 1772-1807, 1807-1830, 1831-1849.

[7] E megállapítás nyilvánvalóan önkényes, s különös nehézség nélkül lehetne amellett érvelni, hogy a kereszténység felvétel, Mátyás uralkodása vagy 1848 milyen nagyon is valós hatást gyakorolt a magyar irodalmi életre, de e vitától itt és most eltekintenék.

[8] Ezen eltűnés okára a későbbiekben próbálok magyarázatot találni.

[9] Arany János, A magyar irodalom története rövid kivonatban,i.m., 25.

[10] A besorolás megváltozására magyarázatként szolgálhat, hogy Thuróczy krónikájának másodszori előfordulása Mátyás udvarának művelődési viszonyainál, tehát történelmi kontextusban kerül elő.

[11] I.m., 33.

[12] I.m., 45.

[13] I.m., 13.

[14] I.m., 15.

[15]Uo.

Facebook-hozzászólások