Kalapács és üvegszilánk

Sirokai Mátyás: Pohárutca

2005-től 2009-ig működött a kétes hírű Telep versesblog, ami egyben volt online verses műhely és feltehetőleg éjszakákba nyúló beszélgetésekre alkalmat adó baráti társaság. Költői társulások mindig is voltak, ez nem új keletű, de az annál inkább, hogy az eddig háttérben dolgozó folyamatok nyilvánosság elé kerültek, hogy nyilvánvalóvá vált szélesebb körben egyes alkotók sógorsága. Ez a fajta kitárulkozás sok vitára adott alkalmat, egyesek azzal vádolták meg a Telep tagjait, hogy szándékosan egymás utcájába terelik az olvasói forgalmat.

No, de ezek a viták nem is annyira a versekre vonatkoznak, mint inkább a köréjük szerveződő irodalmi viszonyokra. A blog megszűntével egy időben megjelent a Telep-antológia (Scolar), és a blogosoknak az utóbbi években önálló kötetei is a közönség keze ügyébe kerülhettek. Közéjük tartozik Sirokai Mátyás, akinek 2008-ban látott napvilágot a mindössze kétszer tizennyolc verset számláló Pohárutca című kötete a PRAE.HU és a JAK közreműködésével. Nézzünk hát bele ebbe a soványka kis füzetbe, milyennek mutatkozik be a Telep egyik költője.

Ha valaki a cím alapján próbálná nagyjából belőni, hogy mégis milyen költészetre számíthat a kötetben, arra gondolna, hogy valahogy kötődni fog az utcához, a térhez, a városihoz, és ebben csöppet sem tévedne. Sirokai a mai kor költője, úgy értve, hogy a ma élő ember benyomásait írja meg verseiben, jellemző helyeket, szituációkat és érzéseket boncolgat, legyen az egy séta a budapesti forgalomban, csöndes együttlét valakivel egy bérházban, vagy a modern ember állandó kielégületlensége, hogy nincs lehetősége megélni az életet. Az egész kötetből sugárzik valami melankolikus lemondás, vágy az önkifejezésre, az égire; és az állandó kudarc, mert a „lázas szerelem – na, az sem égi”.

 

 

A kötet két ciklusának címe Képkalapács és Ablakonálló. A kalapálás, mint egy egységes egész széttörése, deformálása mindenféle szinten jelen van a kötetben. Akár eszünkbe juthat maga a gamelán zene (Fémnövény), amivel Sirokai ütőhangszeresként is foglalkozik. A gamelán zene az európai fülnek elég furcsa, olyan, mintha csak úgy össze-vissza kalapálnának, alig érezzük zenének, és itt érdekes viszonyba kerül a zenei hang és a kalapálás, ami bizonyos keretek között képes maga is zenévé válni.

A versekben az utca két értelemben jelenik meg, egyfelől, mint valóságos tér, másfelől mint tudattérkép. Az utca valóságába mintha belekerülnének gondolatok, talányos képek, légies, álomszerű alakok, a városnak körme nő, a házban már szavak laknak, megszólal egy kürt, s már úgy tűnik, hogy álmodunk, mikor hirtelen mégis a valóságban leljük magunkat. Felbomlik tehát a verseknek az egységes értelmezhetősége, hiszen általában együtt van jelen valóság és fikció. Az utcás versek nagy része érdekes és újszerű, mint a Fémnövény, vagy akár A város körmei, de sorolhatnánk. Ezekben a valós térbe gamelán zeneként hallatszik át egy tudat állandó, lefékezhetetlen működése.

Az első ciklus versei tehát kalapált versek, főleg, ha a ritmust vesszük figyelembe. Sirokai az első részében a kötetnek nem sokat ad a verszenére, általában a szabadvers formát választja, de azt is megbontja. A versszerűség jobbára csak a tördelésben nyilvánul meg, néhol szándékosan bont szét szókapcsolatokat, akár összetett szavakat, úgy, hogy külön sorba írja a második tagot, úgyhogy az olvasó elég kényelmetlenül érzi magát olvasás közben, főleg, mert e verselési megoldások rendszerint nem adnak hozzá semmit a vers értelméhez. A hasznát ennek legfeljebb abban látom, hogy az olvasónak meg kell feszítenie a figyelmét, hogy végig tudja olvasni a verset elkalandozás nélkül, de ez nem túl sok, úgyhogy ezeket a soráthajlásokat inkább „elkalapáltnak” érzem. Azt persze ne gondolja senki, hogy a szabadvers forma alibi lenne Sirokainál, hiszen a kötet második ciklusában nem átallja felhasználni a verszenét, egészen kötött formákat is kipróbál, és gyakran rímel is.

De ha már képkalapácsról van szó, akkor essen szó Sirokai képeiről is. Azt hiszem, hogy a kötet ebben a legerősebb. Mindkét ciklusra jellemző, tehát a második Ablakonállóra is a képalkotásban a montázs technika. Sokszor összecseréli a rész-egész viszonyokat, egymásba játszatja egy jelenet egyes elemeit, komplex, már-már a képzavart súroló metaforákkal dolgozik, mint például az Ezt hoztában: „Gyomrod a lombik, a légút a cső, »lepedő, paplan a hónalj«. Fekszünk: betekert hőmérők.”, vagy: „a múlt harisnyáján szem – egy lánycsapat a múzeum lépcsőjén felszaladt.” (A város körmei). Sok az ilyen jellegű kép, ahol egymásba áthallatszanak, átvibrálnak a jelenet egyes elemei (Narratív, Átlagos bőr). Ezeket nem is kell magyarázni, mindenki ízlelgesse maga őket.

 

 

Sirokaival állandóan utazunk. Villamoson, vonaton, gyalog, a természetből a városba, a városiból a természetesbe, az emberiből az embertelenbe, és nem csak a tér tekintetében, hanem a képalkotásokban. A várost sokszor „erdőbőrbe öltözteti” - írja Pollágh Péter, egy másik telepes a kötet fülszövegében. Ez több versben is visszatérő problematika (Átlagos bőr), de a legreprezentatívabban a Sztalkerben foglalkozik ezzel, ami a kötet egyik legerősebb alkotása. Ebben elemezgeti az emberi lét elvárosiasodását, a természeti létből való kiszakítottságát, és az egész kötetben azt érzékelteti, hogy a „domesztikált” civilizált élet mégis embertelen, az egyénnek kalitka Felülről állandóan nyomja valami lefele a verseket, így meg kell maradnunk az utca miliőjében.

Jellemző a kötetre egy erős impresszionista vonulat, erős vizualitás, hangulatiság, ami leginkább a Juditos versekben mutatkozik meg. Judit megfesti a szürkét, a pirosat és a kéket a versek által, úgy, hogy a felidézett képi- és hangulati elemek a versekben mind kötődnek az adott színekhez. Érezhető a kötetben egyfajta avantgarde-os, engem Kassákra emlékeztető gondolatfolyam-szerű alkotási módszer, de a szürrealizmusra hajazó darab is: A napút állatai, ami látomásosságával, titokzatosságával elég megkapó. Ezenkívül nehéz nem észrevenni az elődre való utalást, a Kosztolányi Ezt hozta az ősz-ére emlékeztető Ezt hozta a tél-ben, s ne hallgassuk el, hogy Az Altorjai-dűlő eléggé emlékeztet Pilinszky Trapéz és korlátjára.

Egészében véve a kötet nagyon sokrétű, érdekes kísérletező líra, visszatérő motívumai egységben tartják a kompozíciót, modern létproblémákat boncolgat egykor, máskor meg finom hangulatokba ringat, nem tagadja meg a hagyományt, de folyton átalakítja, újrakalapálja. A kötet írója sokféle alkotási technikát ismer és használ, ami nem mindig válik a versek javára, egy-két megoldása mögött inkább a hideg megfontolás érződik, mint az elemi késztetés az önkifejezésre. Joggal és némi kritikai éllel tehetjük fel azt a kérdést a kötet kapcsán, hogy meddig húzható a macska-egér játék az olvasóval, meddig hajlamos elmenni az olvasó a kétértelműségek bogarászása közben, főleg, ha nem lehet biztos benne, hogy valamit tényleg talál? Ennek ellenére kifejezetten magas színvonalú Sirokai első kötete, kíváncsian várjuk a következőt, és, ki tudja, talán Judit majd megfest egy méltóbb borítót hozzá, mert a régi narancsos színével nem túl jól illeszkedik a kötet borongós, hűvös, üveges világához.

Sirokai Mátyás, Pohárutca, Bp., JAK + PRAE.HU, 2008.

Facebook-hozzászólások