A király beszéde
Elég volt, katarzist akarok!
Az igazán nagy filmek katarzissal zárulnak. A Nagy film lényege nem az, hogy sok ezer statiszta mozog benne, vagy sosem látott anyagi és technikai ráfordítással készült. A Nagy film igazából tágas, mélysége van, és magasan a talajszint fölött lebeg. A Nagy film mesél, karakterekkel és jól megírt dialógusokkal. Nem művészi mozi, de rendelkezhet erős szerzői vonásokkal. Végül a Nagy film az esetek többségében a sokszoros Oscar-díjas alkotásokra érthető. Ettől még nem értékesebb a többinél, de nem is azt jelenti, hogy lelketlen lenne. Most sorolhatjuk a filmtörténet nagy díjnyerteseit, és láthatjuk: a Nagy nem a fizikai méretekre vonatkozik. Katartikus alkotás a csendes Tűzszekerek, az Esőember, ahogy a monumentális Keresztapa, A muzsika hangjai, A rettenthetetlen… Az évente öt alkotás, amely esélyes a világ talán legfontosabb filmes díjára, ebbe a sorba fog belépni. Ezért ilyenkor, az Oscar-szezonban nincs olyan, hogy „csak” film. Nincs, mert valahol egy Oscar-díj több, mint csupán egy jól sikerült termék hátba veregetése. Oscar-film egyenlő Nagy film, legalábbis így volt ez az előző században. Mára fokozatosan szétvált egymástól a két fogalom, illetve eltűntek a Nagy (történelmi) filmek. Sok jó film van, sok bólogatás meg kifejezésekkel dobálózás. Nagy? Nem, dehogy, az régen volt. A Király beszéde is egy jó történelmi film, de nem Nagy. Tizenkét Oscar-jelöléssel…
Történelmi filmet látunk, melynek karakterei egytől egyig léteztek. A történet főszerepében Albert áll, aki Anglia uralkodójának, V. Györgynek fiatalabb fia. Jól nevelt úriember, tisztelettudó, ám szörnyen dadog, képtelen közönség előtt beszélni. Felesége hosszas próbálkozás után talál egy rendkívüli doktort, aki elvállalja Albert, York hercegének a kezelését. Az orvos tisztességes, ám karakán figura, aki saját szabályai szerint játszik. Albert pedig elvárja a megszokott tiszteletet, ráadásul erősen gátlásos egyéniség. Így a herceg eleinte vonakodik alávetni magát a furcsa módszereknek, ám a doktor nem adja meg magát. Mikor 1936-ban bátyja lemond a trónról, Albert fejére száll a korona. Az újdonsült királynak (akit a történelem VI. Györgyként, II. Erzsébet apjaként ismer) egyszerre kell megküzdenie beszédhibájával és az egyre közelgő háború terhével. De felesége és doktora támogatása fokozatosan előhívja az esendő emberből a királyt…

Mintha egy igazi brit tévéfilmet látnánk. Nincsenek nagy külsőségek, finom ecsetvonásokkal rajzolódnak ki a jellemek. Elmarad a szokásos pompa meg érzelemáradat. Maradnak a jellemek, a történelem mögötti emberek, egy személyes betegség probléma. Háború, izgalmak, tömegek nélkül. A film története kissé érdektelen is egyben, hiszen egy király dadogása nem feltétlenül kívánkozik a közönség elé. Nem is beszélhetünk rendkívüli cselekményről, épp ellenkezőleg. Hiányzik a tágasság, a történetszövés egyszerű, meglepetések nélküli, és nem ez az első próbálkozás, hogy egy uralkodó emberi oldalát megmutassák. Ilyen szempontból sokban rokon a 2006-os Királynővel, gyakorlatilag annak receptjét követi: uralkodó a „hálószobában”. A film lényegében a dialógusokon alapul, melyek ügyesen peregnek, és életszagú helyzetek kerültek ki David Seidler forgatókönyvéből, de egy színházi darabnak szinte erősebb alapanyag ez, mint filmnek. A filmszerűség egy „beszélgetős” forgatókönyv esetében, mint most is, a rendezőn múlik.
Tom Hooper rendező inkább csak hagyományos módszerekkel élt, művészi téren semmi különöset nem adott a forgatókönyvhöz. Ahhoz nyúlt, amihez a legjobban értett: forgatott egy tévéfilmet, kevés kameramozgással, kevés egyedi vonással. Munkája gyümölcse leginkább a rendkívül hitelesen és finoman ábrázolt érzelemvilág lett, a színészeit nagyszerűen vezette. Illetve nyilatkozataiból kiderül, komolyan figyelt arra, hogy történelmileg hű legyen munkája. A képek terén Danny Cohen operatőr megtette, amit lehetett: erős beállításokkal, olykor egész formabontó komponálással, kreatívan váltogatva a széleslátószöget a teleobjektívvel. De ez szinte lényegtelen marad a szereplők teljesítményéhez képest.

Ez a színészek mozija. Colin Firthé, Geoffrey Rushé, Helena Bonham Carteré, de főleg a két férfié. A film igazából arra épül, hogyan kerül közel egymáshoz két különbözően szocializált, különböző közegben élő ember, hogyan hat egyik a másikra. Ezen a szinten hibátlan az alkotás, a szereplők csodálatos játékkal veszik le a nézőt a lábáról. Colin Firth rendkívüli alakítást nyújt, finoman és nagyon átélhetően formálja meg a királyt, szemében és gesztusaiban nem csak egy álarcot látunk, hanem egy férfit a múltjával és félelmeivel együtt. Ezért, amikor kínos helyzetbe kerül, mi nézők is feszengünk, mert szinte a saját bőrünkön érezzük a megaláztatást. A doktor szerepében Geoffrey Rush abszolút partnere Firthnek. Egy igazán élő és szuggesztív egyéniségként jelenik meg. Teljesen hiteles átlagemberként, miközben van a szemeiben valami, amitől izgalmassá és egyénivé válik. Mellékszereplőnek nem is nevezném, de végig csodálatos alázattal játszik, és nem lopja el a show-t Firth elől. A feleség szerepében kissé háttérben marad Helena Bonham Carter, de van akkora kisugárzása, hogy a rövid jeleneteit is karakteressé formálja.

Ha egy film zeneszerzőjét úgy hívják, hogy Alexandre Desplat, akkor mindenképp minőségi teljesítményre és erős atmoszférára készülhetünk, és ez most sincs másképp. A Harry Potter legutóbbi részében nyomasztó hangulatot és izgalmakat teremtett, itt meg halk és csilingelő dallamokkal csupán lágyítja a filmet. Vagyis könnyedebbé, oldottabbá teszi a szikár képeket, megtámogatja a cselekményt, de nem válik központi szervezővé.
Nem egy gigászi darab A király beszéde, de nem is akar ez lenni. Anélkül, hogy tolakodó lenne, feleleveníti, milyen nyomasztó hangulat uralkodott a második világháború előtt, és ezzel önkéntelenül is félelemmel gondolunk a későbbi eseményekre. Mert látjuk az embereket, akik tehetetlenül ülnek otthonaikban és szoronganak. Mintha felhívná a figyelmet: ne felejtsünk, ne tegyünk úgy, mintha elavult lenne a kérdés. Ezért a film utolsó jelenete, maga a király beszéde, Beethoven zenéjével kisérve torokszorító és elgondolkoztató. Emiatt lesz a minőségi szórakozásból egy komoly alkotás. Ennek ellenére az Oscar-jelölések meg díjak nem igazán indokoltak. Colin Firth minden elismerést megérdemel, és a lehető legjobb helyen lenne kezében az Oscar, de hogy ilyen lenne a legjobb film? Ilyen egy legjobb rendezés? Se eredetiség, se személyesség, se igazi ünnepélyesség nincs benne. A britek viszont méltán lehetnek büszkék, hiszen ízlésesen mesél a film egy korról és egy fényképeken látható uralkodóról, ráadásul abszolút közönségbarát módon. Tom Hooper is elmondta, ő csupán egy olcsó brit független filmet készített a nézőknek. Így javaslom, ennek tudatában nézzük meg, és akkor nem fogunk csalódni. Hiába követelőztem, a katarzis elmaradt, de jól sikerült darab, és megéri az árát.
A király beszéde (The King’s Speech)
színes, feliratos, angol filmdráma, 118 perc, 2010
rendező: Tom Hooper
forgatókönyvíró: David Seidler
zeneszerző: Alexandre Desplat
operatőr: Danny Cohen
jelmeztervező: Jenny Beavan
producer: Iain Canning, Emile Sherman, Gareth Unwin
vágó: Tariq Anwar
szereplő(k):
Colin Firth (VI. György király)
Helena Bonham Carter (Elizabeth királynő)
Geoffrey Rush (Lionel Logue)
Guy Pearce (VIII. Edward király)
Derek Jacobi (Cosmo Lang érsek)
Robert Portal (kamarás)
Andrew Havill (Robert Wood)
Calum Gittins (Laurie Logue)
Jennifer Ehle (Myrtle Logue)
Dominic Applewhite (Valentine Logue)
Ben Wimsett (Anthony Logue)
Blogajánló
Rovatok
Keresés
Facebook-hozzászólások