Kivonulás létből, szövegből

Olvasói megjegyzések Nemes Nagy Ágnes utolsó verséhez

A távozó

Hogy visszanézett, nem volt arca már.
Hogy visszanézett.
Akikben itt lakott, a maszkok,
földdé mosódtak zöldek és a kékek,
szétkent kupacban arcok, homlokok,
hogy utoljára visszanézett.

S amikor hátat fordított,
két szárnya
röntgennel átvilágított
tüdőszárny, olyan ezüst –
és szét-szétnyílott – centiméteres
kis repülési szándék – s összezárult
kilélegezve.

És láttam én,
láttam akkor, hogy az enyém,
nem másé, sajna, az enyém,
két vállam közül távozott,
akár az átvilágított,
s a maszk nem takarta már, hogy visszanézett.

A fenti vers Nemes Nagy Ágnes utolsó költői megszólalása. Verseinek összkiadása szerint a szerző A távozó címmel látta el 1990 elején írott művét, előrevetítve saját távozását, kivonulását a világból, csak úgy a létből, mint a költészetből.

A szöveg azért is megérdemel néhány mondatnyi elfogulatlan figyelmet, mert korántsem egyszerű halálvers, melyben a költői beszélő számot vet addigi életével, majd önmagát a végre predesztinálja. Már a kötet első strófájában szembetűnő lehet a meghatározatlan alany, akinek nem volt arca már, hogy visszanézett. E körülhatárolhatatlan, távozófélben lévő entitás nem rendelkezik arccal, mikor végre távozik. Földdé mosódott minden arc, akikben a megnevezett létező valaha is lakott – a vonások semmivé foszlanak, de legalábbis homályba vesznek. A távozó még utoljára visszanéz, miként a költő elbeszéli, ám már csak az elmosódott, szétkenődött arcok személytelen, névtelen kupacát láthatja.

A második strófa valamennyire konkretizálja, jobban körülhatárolja a távozóként aposztrofált létezőt. Hátat fordít, majd röntgen világítja át – a tüdőröntgen-felvételen a két tüdőlebeny két szárnyként lebeg a síkban. Majd szétnyílik valamiféle centiméteres kis repülési szándék, majd a röntgennel átvilágított tüdő kilégzéskor összezárul. A távozó talán metonimikus kapcsolatban áll magával a tüdővel, ezáltal pedig magával a lélegzés folyamatával is.

A harmadik, záró strófában a költői beszélő a ráébredés pillanatát örökíti meg. Ami, aki távozott, onnét és akkor, minden kétséget kizáróan az övé volt. Metonimikus kapcsolatban, adott esetben szimbiózisban létezett magával a költővel is. Nemes Nagy beszélője a sajna szót használja a rádöbbenés pillanatának leírásakor, ily módon a távozó entitást negatív konnotációkkal ruházza fel. A beszélő két válla közül, a tüdőből (?) távozik az, amit a költemény nem nevez meg konkrétan; s a távozás e pillanata talán olyan, mintha magának a költői beszélőnek is szárnya kelne. A távozó úgy távozik, akár az átvilágított, tehát a tüdő, s ami fontos, azt nem takarja többé maszk. A maszk hiánya egyfajta kiteljesedésre, megmutatkozásra, autenticitásra utal – a távozó a távozás gesztusa által nyeri el valódi formáját, mutatja meg önmagát immár mindenfajta álca nélkül.

S itt, a vers végén, a szöveg univerzumából kilépve merül fel az olvasóban a végső kérdés: mi is az, ki is az voltaképpen, amit a költő nemes és burkolt egyszerűséggel a távozó megnevezéssel illet? A költemény három strófája úgy viselkedik, mint három stáció – három különböző állapotban jeleníti meg a megnevezett, ugyanakkor meg nem nevezett létezőt, illetve a szimbolikus távozás történetét. Mint minden versszöveg, nyilvánvalóan A távozó sem egyértelműen beszél olvasójához, hiszen éppen a kétértelműségek, a homályban hagyott részletek azok, melyek a vers poétikai erejét kölcsönzik.

Annyi már első olvasásra világossá válhat előttünk, hogy a nemes egyszerűséggel csupán távozónak aposztrofált entitás metonimikus kapcsolatban áll a költői perszónával, gyakorlatilag azáltal tesz szert önálló létezésre, hogy kiválik a beszélőből, illetve távozik belőle. A távozás, a kilépés gesztusa által, mikor a távozó visszapillant, levetkőzi magáról az azonosításra szolgáló arcot, mely tulajdonképpen csupán maszk, felszíni látszat volt. A valódi, kiteljesedett létállapotban a létezőnek már nincs szüksége többé arcra vagy más evilági, emberi attribútumokra. Szárnyakat bont, megindul a transzcendens, az emberen túli felé, s innét néz vissza mindarra, amit bizonyára végérvényesen maga mögött hagyott.

Kézenfekvő felvetés lehet, hogy itt tulajdonképpen a lélekről van szó, amely mint afféle lélekmadár, elhagyja a testet, s bár még visszanéz egyszer, utoljára mindarra, ami valaha volt, amihez valaha tartozott, véglegesen távozik a világból. A szárny motívuma, a repülési szándék, a beszélő válla közül való távozás is utalhat többek között erre, ám itt semmiképpen sem valamiféle szokványos, mondhatni banális lélektávozásról van szó. A lélek nem egyszerűen elhagyja a testet, amely távozása után immár halott. Azzal a paradoxonnal van dolgunk, hogy a költő még a tüdő röntgenképén keresztül látja azt, ami mindenképpen az övé, s akár pozitív, akár negatív konnotációkat társít hozzá, a lényéhez tartozik – ám mégis belőle távozik.

A tüdőröntgen talán rákos daganatot, visszafordíthatatlan elváltozást mutat, mely a halál – az életből való távozás előjele. Merész gesztus lehet egy ennyire konkrét olvasat feltételezése, ám ha figyelmesen olvassuk a költemény utolsó strófáját, a költői beszélő rádöbbenése, mely szerint a távozó visszavonhatatlanul hozzátartozik, szinte egyértelműen negatív jelentést hordoz. Ami a beszélőé, az visszavonhatatlanul hozzá tartozik, vele egybeforrt, mintha maga a sorsa lenne a testébe íródva. A végzetes betegség röntgenképen látható jele és a lélek, a távozó szellemi entitás mintha egy és ugyanaz volna. A tüdő belsejében látható szárnyak minden bizonnyal értelmezhetők hiátusokként, gyanús foltokként, a múlás előjeleiként, melyek a röntgenképről s valós helyükről végérvényesen kitörölhetetlenek. A költő voltaképp önmaga felett is ítéletet mond, mikor felismeri, hogy a távozó létező végérvényesen, visszavonhatatlanul hozzátartozik.

Paradox jelenség ugyanakkor, hogy mikor a meg nem nevezett entitás, - adott esetben a lélek - távozik a költői beszélőből, ő maga még él, hiszen hangsúlyozottan múlt időben beszéli el a történteket. Nem lehet tehát a távozó a szó hagyományos, keresztény teológiai értelmében pusztán a lélek, mely a testet elhagyva megtér a túlvilágra. Bár a távozó egyértelműen metonimikus kapcsolatban van a beszélővel, még nem közvetlenül okozza, talán csak előre vetíti annak halálát. Lehetetlen volna, hogy valaki voltaképpen a saját halálát beszélje el, habár költői keretek között adott esetben még ez is lehetne egy adott olvasási lehetőség. Itt viszont a költői beszélő még minden bizonnyal a realitás, a materiális keretei között létezik, mikor a vers által megszólal és elbeszéli, miként távozott belőle a megnevezetlen entitás. Talán azt mondhatjuk, ami végérvényesen távozik a költő testéből, s egyúttal életéből, az lelkének, személyének egy darabja, melynek távozása által kevesebb lesz, s voltaképpen belép az elmúlás előszobájába. Ugyan enigmatikus módon azonosíthatónak látszik a távozó és a röntgenkép betegségre utaló jelei, ezáltal pedig gondolhatunk műtétre, erőszakos beavatkozásra, a távozó mesterséges eltávolítására, ám mégis olybá tűnik, a költői beszélő testének / lelkének egy darabja az, amely önként távozik a testből, a szubjektumból, magából a létből.

Egy másik, ugyanakkor az előbbiekhez szorosan kapcsolódó olvasási lehetőség, mely szerint a távozó nem más, mint a remény, a véglegesen eltűnő remény allegóriája. A költői beszélőből véglegesen távozik a pozitív változásba vetett remény is – a röntgenképen feltűnő jelek által immár bizonyára tudja, hogy sorsa megpecsételődött, s idővel önmaga is távozni lesz kénytelen. Távozni, a létből és a költészetből egyaránt. Ami még a távozó után a költői beszélőből megmarad, már csonka, egy részét elvesztett létező. A lényeg éppen az eltávozó, arcát levetkőző és még utoljára visszanéző létező és a megszólaló szubjektum metonimikus kapcsolatában rejlik. Azáltal, hogy a beszélő egy része távozik, legyen az lényének akár pozitív, akár negatív darabja, a szubjektum integritása visszavonhatatlanul megbomlik, sérül, s közelebb kerül a végleges megsemmisüléshez. Talán felesleges is test és lélek metafizikai szétválasztása. Amennyiben a lélek egy része távozik a testből, úgy a test is kétségtelenül megnyomorodik. A kivonuló entitás talán egyszerre azonos a lélek egy részével és a reménnyel, voltaképpen minden pozitív attribútummal, mely még célt, értelmet adott a költői beszélő létezésének.

Mint említettük, Nemes Nagy költői beszélője a vele metonimikus kapcsolatban lévő létező távozásával voltaképpen saját távozását is megelőlegezi. Nem elfelejtendő, hogy ezek a költő utolsó rögzített, hátramaradt szavai – az utolsó nyelvi megnyilatkozás, melyet költőként, a nyelvet művészi módon használó szubjektumként megtett. A költő nem csupán a materiális létezés keretei közüli kivonulását előlegezi meg, de voltaképpen a nyelv közegéből, autonóm világából való kivonulását is.  A metonimikus kapcsolat itt megint csak nagy hangsúlyt kap. Azáltal, hogy a költői beszélő beszámol arról, hogy énjének, lelkének egy darabja lélekmadárként távozott belőle, talán nem csupán előre vetíti a saját elmúlását mind konkrét, mind pedig metaforikus, költői, nyelvi értelemben. Hiszen e vers szövege tartalmazza a költő utolsó ismert, rögzített, költészetként megszólaló szavait.

A vers által, a távozó kivonulásának lírai elbeszélése által, majd a vers befejezése, a végleges elhallgatás által a költő végül is a saját materiális és szövegbéli létét is felszámolja. Paradox módon a kivonulás, a távozás, a beszélővel metonimikus, tehát tőle lényegében elválaszthatatlan távozó után menetel egy térben és egy időben történik az elbeszélés idejéhez képest múlt idejű lírai események elbeszélésével. A beszélő szubjektum pont az által számolja fel önmagát és vonul ki a szövegből és a létből, inicializálja saját költői halálát, hogy elbeszéli a történteket, majd végérvényesen elhallgat. Hiszen egy költői szubjektum csupán addig létezik, amíg beszél, s ha többé nem beszél, az voltaképpen egyenlő a saját világából történő kivonulással, tehát magával az elmúlással, a halállal. A fizikális halál pillanata talán nem egészen esik egybe a lírai értelemben vett halállal – miként Nemes Nagy Ágnes életrajzi eseményeiből ezt tudhatjuk is –, ám egy versszöveget olvasva elsősorban a költői, nyelvi értelemben vett elhallgatás, halál az, amely először eszünkbe jut.

Éppen ez a fajta nyelvi értelemben vett elhallgatás, önfelszámolás és halál az, amely megítélésem szerint többé teszi a szöveget egyszerű halálversnél. Nemes Nagy Ágnes e költeménye mesterien rántja egybe az elbeszélt távozás első olvasásra múltbéli idősíkját, valamint a költői elbeszélés jelenbéli idejét, illetve az elbeszélés és az önfelszámolás, azaz távozás, kivonulás gesztusát. A távozó ritka lírai beszédmódban megszólaló, ugyanakkor méltó befejező megnyilatkozása egy lírai életműnek – s bár utána csupán a költői csend következik, a szöveget újra és újra elolvasva talán egyre tisztában hallhatjuk meg a költő utolsó szavait.     

a kép forrása: PIM          

Facebook-hozzászólások