Mátrai-képek

Paulus gyűrűi, a feszes, megkomponált, Puskint, Mészölyt összedolgozó 2001-es verses regény után 2010-ben újra hasonló műfajjal kísérletezik Térey János, de egész más koncepcióval. Habár a prózavers címe Protokoll, szerkezete korántsem protokolláris – műfaji kereteket betartó, rendszerezett, mértékadó; sokkal inkább 400 oldal szabadon hömpölygő néhol prózai, de nagyrészt lírai folyam. Kellett ez a 10 év. A túlfeszítettségből hajlékony játék, megiramodik-elidőz lett, a versformából olyan meder, melyet az anyag hajlékonyan áshat, alakíthat, melybe jólesőn bevackolhat, ahogyan neki tetszik. Szabad a vers. Szabad a tér, bár a mottó tanúsága szerint: „Élni annyi, mint teret veszteni.” (Cioran); de talán megírni e tér-vesztettséget tér-nyerés? Szabad a gazda; a gazda, ki úgy keríti be a házát, hogy nem törődik se szomszéddal, se telek-jogokkal, se protokollal. Kitöltetlen, nagy térségek: emberi képzelet, emberi vágyak, benső terek – kertek; buja, vad zöld dzsungelek…

Játszódik a boldogtalan városban, Budapesten. Kb. – mikor is küldték vissza Sólyom Lászlót a határnál a szlovákok, no meg az új típusú influenza-para mikorra is datálható? – na, akkor; tehát, mondjuk azt, 2009-ben. Leginkább a Külügyminisztériumban, meg puccos budai éttermekben, meg premier-előadásokon, színházban, operában… Elit életképek, elitbe-pillantás. Mégis, kik azok az ún. elit?

A főhős (ill. nevezném inkább antihősnek), Mátrai Ágoston tulajdonképpen egy igazi Gőgös Gúnár Gedeon, mai szlenggel élve is nagy valószínűséggel rátalálunk a megfelelő jelzőre. Nem olyan típus, akiért az olvasó remeg, hogy hát reméli, eléri céljait s vele örülhet, eszmékért sem lángol, még csak nem is jófej, habár a külügyes pókerarcban azért van egy adag humoros tartam. Mátrai fensőbb énjének benső szólamait elnyomja iPodja, lehetséges éteri érzéseit pedig intenzíven dagadó férfiassága – egója. Mégis, milyen ember az, aki a saját unokatestvérével?? Vagy egy barát régi szeretőjével?! Egy ilyen húzás anno párbajért kiáltott, de legalábbis kevésbé magasröptű körökben is ára volt. De Donner Kálmán, – kinek orvosi köpenyes alakjával már az Asztalizene c. drámában is találkozhattunk – a barát sem egy harcos típus, teniszezgetnek, iszogatnak, méricskélnek – nőket, pozíciókat, (éttermi) porciókat. „A fejhangú Novák, a szembeszomszéd, / Közgazdász, relatíve jóbarát” pedig amolyan Sancho Panza a külügy malmában örlő(dő) Mátrai mellett. Egy kicsit harsány, egy kicsit bamba, egy kicsit lúzer. Itt van még Rádler, ki „Lassú, de biztos, mint a fékezett habzású mosópor”, néha templomba mennek Mátraival, beülnek, mint egy presszóba. S akkor a külügyes arcok: a főmufti Skultéti (nála apja révén csókos Mátrai), meg az áskálódó Kovács, az egyetlen, aki aztán lázadni mer, ő a kvázi-hős a regényben – tudniillik a határnál bemutat –, s ez a veszte, egy életre kívül kerül a külügyön. Mátrai szobatársai az anyáskodó Tekla, meg Binder: „Negyvennégy múlt és körszakálla van. / Szemei mély kutak.” Fontos figura Karányi is, kinek bukása Kovácsénál is végzetesebb: ő Mátrai egykori barátja, viszonyuk megromlott, ciános-arzénos ízűvé lett. Karányi magányos, életunt fráter, egy gyíkkal él. Ő az egyedüli, aki számadásra ösztönzi Mátrait tromfot érdemlő megjegyzéseivel (pl. a külügyesek nyolcfogásos vacsorái stb.), melyek bagatell halálával – pityókásan beesik az ominózus gyík terráriumába – sem tűnnek el, valósággal kísértik Mátrait.

Ha egy mondatot kellene választani a regényből, mely híven illusztrálja, sűríti mondanivalóját, hangulatát, részemről a következő Karányit igazoló kétsoros volna: „Ezer ábránd pihen, mint osztriga / A jégágyon.” Az osztriga finom, előkelő étek, melyhez csak a jéghideg protokolláris szabályok betartásával lehet nyúlni, e körülményeskedés azonban elízetleníti a csemegét. Ilyen lehetetlen beteljesedések sorozata a Protokoll. „Középpont nélküli élet, a hiábavalóság tartománya.” Ebben a középpont nélküli világban, illetve űrben keringenek Mátrai és barátai, cél nélküliek, hiába ülnek fel a Blahán a combinóra, s szállnak le határozott dobbantással a Rákóczin, hiába robog el rendben minden óra húszkor a Mátrai-lak előtt „a gömbölyű orrú piroska”, és hiába hangzik fel diadalittasan gyönyör-kiáltás az erkélyen, a hegyi kunyhóban, Brüsszelben, New Yorkban... A középpont nélküli élet ugyanis az igazodási pont hiányát jelenti, valami olyan erkölcsi norma hiányát, mely megtartja az embert minden körülmények között. Ha ez hibádzik, jönnek a pótlékok: nyakkendők, bálok, sms-ek, egzotikus ételek, nők, márkás tusfürdők… S hiába menekül az ember s tesz meg mérföldeket, óriás földrajzi távolságokat, hiába repül el másik földrészre, ahogy a vándorló külügyes Mátrai; a hiány vele utazik.

Az ócska pótlékok azonban a regény nyelvi szintjén kifejezetten esztétikus, értékelhető és érzékelhető alakokat öltenek, ami némiképp magyarázható azzal, hogy pótlék címszó alatt általában valami külcsínyben többletet hordozó, vagy legalábbis hétköznapitól elütő, speciális, egyedi dolgot értünk, mely hálás tárgya lehet a leírásnak. De mégsem mondhatjuk, hogy a regény önnön tragédiájából csihol esztétikumot, a regény más utakat is felmutat, nézzük csak, hogyan vásárol pl. a jókislányos Fruzsina a piacon, ennél banálisabb tevékenységet keresve sem találhatnánk, s mégis, micsoda gyümölcsöző, édeni körkép: „Pásztázva a standokat, Fruzsina / A hétvégére bőven válogat / Sütőtökből, karcsú jégcsapretekből, / Feszülő bőrű, nagy paradicsomból / Meg mozzarellából.” A regény remekül tálal, ízléses, gusztusos, hogy az ember szájában összefut a nyál. S igaz ez nem csak a kulináris élvezetekre, lett légyen szó feszülő paradicsom- vagy narancsbőrről, esetleg egy késleltetett kameravezetésű, lassú dekoltázsra-fókuszról, vagy a cseppkőbarlang „gőz formálta gödröcskéinek karfiol-, brokolli- és pattogatottkukorica-szerű sűrű fürtjei”-ről, ugyanitt egy érzéki hasonlatról: „mély tektonikus repedés, / Melynek mentén kettéhasadt a szikla, / S utat nyitott a buzgó hévizeknek…”; érzékeinknél fogva meg vagyunk vezetve tehát.

S ezen a ponton feltétlenül szólni kell a művészet szerepéről, illetve szerepeltetéséről a regényben. Mátraiék echte sznoboknak mondhatók, hivatásszerűen látogatják a kultuszhelyeket is, de tudnivaló, hogy a regény szerzője színházi szerző is, ezért számára jó alkalom és játéktér a színház szerepeltetése a Protokollban. Mátraiék szócsővé tétele az egyes darabok értékelésekor is finom megoldásokat eredményez, pl.: „Ötletei szétgurulnak, / Akár a gazdátlan üveggolyók.” A színházi tér olyan formán is fontos lehet, mint mű a műben: dráma a vers-regény színpadán. Kiváltképp az Orpheusz és Eurüdiké című darab, melyben sűrítetten van jelen a regény „drámaisága”, mondhatjuk, ez az egyetlen tisztán drámai elem a Mátrai-színműben, itt nincs helye vitriolos megjegyzéseknek, ironikus felhangoknak. Ez a darab az, ami, ellentétben a protokoll-világgal, ezért befogadása valóságos tisztítótűzként hat a már rég elkárhozott Mátraira: „Úszik a sebesült Eurüdiké / A görgő testek hátán és hasán, S míg százszor húsába marnak a kígyók, / Tusázva, egyfolytában énekel: / Haláldalát.”… „És ez a forgolódás, / Amit nem várt, amire sose készült Mátrai, / Ez most megrázza, megrendítő./ Ez öröknek fog bizonyulni, érzi.” Mintha fel-felsejlene tehát valami örökkévaló a sok maszk, póz és több tízezres páholy jegy mögött is …

A regény erősségei a fentebb is villantott pársoros arcélek, illetőleg érzékletes szoknya-fellibbentések, pl. a teniszcsillag Dorká(já)é: „Egy muzikális ívelésű / Lábszár. A szoknya combközépig érő, / A top pedig feszes, olívazöld, / Spagettipánttal.” A hölgykoszorú további számottevő virágai: a csillagszóró-illatú (bőrű) Blanka, az idősebb unokatestvér, aki megcsalja szegény Mátrait, és Fruzsina, a takaros kis gépírónő, aki „Nincs az iWiWen, / Ez jó ízlésre vall.”, s aki szintén kikosarazza szegény Mátrait.

Szegény, egy ekkora mázlista, egy ilyen elenyésző érzelmi intelligencia, akit szeretője kaktuszembernek nevez? Tán fejlődésregény a Protokoll? Vagy árnyaltabb figura Mátrai, mint első látásra tűnik? Mindkettő és egyik sem. Mátrai javíthatatlan jónő-jóbor-követelő, pompakedvelő, de azért el-elidőz néha a Duna-parton, ki-kiröhögi az egészet, sőt, odáig is eljut egyszer, hogy „Órákra kikapcsolja a mobilját. / Néma és boldog, mint a terroristák, / Öt perccel az önrobbantás előtt.” Valahol tehát érzékeny ez a Mátrai, pl. a Füvészkertben is úgy megrészegül a régi emlékektől, a rőtbarna mamutfenyőktől, az aranysárga Gingko Bilobáktól, az okkerben tobzódó juharözöntől, hogy a következő monológra ragadtatja magát: „A tündérrózsa első éjszaka / Kinyitotta fehér szirmait, / S nappalra aztán összecsukta mindet / Az őt megporzó rovarokkal együtt; / A másodéjen képzeld, ananász- / Illatot kezdett ontani a szépség. / Virága mély kárminpirosra váltott, / Szétnyílt, a vendégeit elbocsátva; / S legvégül lemerült a víz alá.” Habár ezekben a lírai sorokban ott munkál erósz, hisz Blankának beszél, de máskor is, más kontextusban is el-elkapja a szeretethullám, pl. a regény egyik záró-jelenetében, mikor öccsét hívja vacsorára, ki spontán vad fulladozásba kezd, mert a báránypörkölt káposztás nudlival s a játékos kadarka cigányútra megy; Mátrai nem rest, s a Donnertől eltanult Heimlich-manővert alkalmazva kirántja öccsét a blőd, méltóságon aluli halál-torokból, majd mikor az ily módon szökevény a kínos történés helyszínéről is sietve szökik, Mátrai még hosszan, bárgyún mered az ajtóban állva utána, meghatódva az élet apró örömein, a testvéri kapocs szétszakíthatatlanságán, a jó kadarkán, s leginkább: önnön jóságán…

A Protokoll által elsődleges formaszervezővé tett éles iróniát elfeledve azt mondhatjuk, van katarzis a regényben, ha nem is pálfordulás, ha nem is gyökeres változás, de egyetlen nagy, tiszta kifeszített pillanatkép a záró jelenet, a Pro domo, egy ária mély basszusra írva, egy savanyúszeder-képű cinikus szájából, kiről egy pillanatra leolvad a jégpáncél, az egocentrikus akarás, s aki e meztelen állapotában belátja: káprázatos ez az emberi elhagyatottság.

Térey János: Protokoll, Magvető, Budapest, 2010.