A magyar becsinált

A Budapest Bábszínház Übü király és a magyarok című előadásáról

„Királyunk egy báb

őt dróton rángatják

a nép mi vagyunk

bólintani tudunk”

- CPg

Ritka eset színikritika élére mottót írni, még ritkább, hogy egy punkzenekar dalszövege jelenjen meg ilyen minőségben. Hogy a tapsrend alatt mégis a fentebbi részletet kezdtem magamban dúdolgatni, fakadhatott ugyan sajátos szubkulturális érdeklődésemből, ám a tény, hogy az egyszerű sorok egészen hazáig kísértek, mégis alaposabb átgondolásra intett. Úgy hiszem, Alfred Jarrynak sem lenne ellenére, tegyünk hát egy próbát: beszéljünk az abszurdról abszurd nyelven, engedjük meg magunknak e merész képzettársítást, keressünk kapcsolatot egy kultdráma színrevitele és egy kultzenekar lírája között.

 

 

Fontosnak gondolom elöljáróban tisztázni, hogy a négy tizenéves, szegedi segédmunkás srác – a CPg zenekar – aligha ismerte Übü király történetét. Ahogy a nyolcvanas évek elején Báb vagy című dalukat a feltehetően sistergő mikrofonba üvöltötték, mégis hasonlóképpen hathatott izzadtság- és alkoholgőzben párolt hallgatóságukra, mint az ős-Übü a francia színház haladóbb szellemiségű közönségére a XIX. század végnapjaiban. Bár Übü-történelmet nem kíván még csak vázolni sem e rövid írás – az előadás szerint úgyis éppen eléggé „übü” a történelem – annyit mégis említenünk muszáj, hogy Übü papa és Übü mama története keletkezése óta értelmezhető az aktuális hatalom, illetve a mindenkori hatalomvágy kritikájaként. Ám a szöveg ugyanakkor tükröt is tart és rámutat a mindenkori nézők királygyilkosságban viselt felelősségére is. („a nép mi vagyunk / bólintani tudunk”)

A legfontosabb kérdés, amit Kiss Csaba bábszínházra alkalmazott Übüjéhez intéznünk kell, hogy amit látunk, egyáltalában tekinthető-e bábelőadásnak. Ha nem, akkor miért került mégis a Budapest Bábszínház játékterébe, illetve, ha már ott játsszák, vajon hozzátesz-e ez valamit az előadáshoz, kifejezőbbé válik-e általa a darab übüsége? Az első két részkérdést viszonylag könnyen megválaszolhatjuk. Az Übü király és a magyarok ugyanis nem is kíván kizárólag bábelőadásként működni. Ebben már alcíme – történelmi ámokfutás hangszerekkel, bábokkal – is irányt mutat számunkra. Használja csak, még profánabbul szólva, bérbe veszi csupán a Bábszínház terét. Hiszen a rendező és három színész – vagyis a játszók fele – is csak vendégeskedik a Bábszínházban. S bár az előadás él ugyan bábszínházi megoldásokkal – a zümmögő légy az előadás legelején, a csupán orrukkal-szemükkel-szájukkal megjelenített fogdmegek, az embernyi hangszerként megjelenített Vencel-család, a vászonra vetülő árnyjáték, vagy akár a hús-vér, mégis párnával-lufival kitömött, Übü házaspár – leginkább mégis metaforaként használja a Bábszínház terét, illetve magát a bábozást, bábot. Ez legvilágosabban a meghajlás során válik nyilvánvalóvá, amikor az egyik játszó úgy dönti meg az Übü papát/királyt alakító Scherer Péter tarkóját, mintha Scherer is bábként hajolna meg a közönségnek. („királyunk egy báb”)

 

 

Scherer Übüje egyébként együgyű és vérengző, gyáva és brutális, alázatos és gyomorforgató. Mint rendesen. Vérvörös babzsákja, az elorozott és kicsit összevérzett, de így is majdnem hófehér palástja és a zománczöld húsosfazék, amin olykor jókedvében trónol egyszersmind a „színházi magyarok” trikolórját is kiadja. Mivel – erre alighogy elfoglaljuk a helyünket, az egyik színész fel is hívja a figyelmünket – a címben szereplő magyarok, „nem úgy” magyarok. Sértődés ne essék, „színházi-, pótmagyarok” csak a darabban eredetileg szereplő lengyelek helyett. És Übü sem „úgy” Übü. Letűnt és jelenvaló korok Übüjeiből összegyúrt mixtúra inkább, afféle Übü-konglomerátum. Revizionista dalokat énekel, de azt hiszi, Szabadkáig tart a Felvidék. Öltözéke polgári-dzsentri, beszédmódja itt-ott kádári, szókincse egyszer kapitalista, máskor monarchista. Lelkiismerete Ferencként szólítja (Gyurcsány, Szálasi, vagy valaki más?), rosszallóan figyeli a Ceauşescu házaspár lemészárlását, de teli tüdőből üvölti, hogy „Ruszkik haza!” Oldalra fésült frizurájában akár Hitler hajviseletét is felismerhetjük, igaz, az ehhez tartozó bajuszt már Übü mama viseli. Györgyi Anna összenőtt szemöldökű, bajszos Übü mamája, mint valami balkáni bűbájos-vajákos bajkeverő, hatása alatt tartja Übüt és Paszomány kapitányt is. Az ámokfutó Übühöz képest ő a Realpolitik embere, zsigeri gonoszsága miatt mégiscsak sokkalta ellenszenvesebb a simulékony Übünél. Főztjével és „bájaival” irányítja, bolondítja, mozgatja a zsigeri – gyomor és libidó – hatásokkal meggyőzhető férfiakat. („őt dróton rángatják”)

 

 

Az előadásban nemcsak Übü a papucsférj/papucskirály. Vencel és Rozamunda királyné kapcsolatát is az asszonyi dominancia jellemzi. Ezt érzékelteti az árnyjáték is, amelyben Rozamunda kontúrja férje fölé tornyosul, de nyílt színen is megmutatkozik akkor, amikor asszonyának szava térdre kényszeríti a királyt. Érdekes megfigyelnünk, hogy amint az előadás királyai – Vencel és Übü – megpróbálnak függetlenedni feleségük tanácsaitól, megpróbálják magukat leráncigálni a drótról, megpróbálnak megszűnni bábok lenni, azonmód vesztükbe rohannak. Vencelt azért tudják könnyen tőrbe csalni Übüék, mert Rozamunda figyelmeztetése ellenére „tüdőpáncél” és „ágyékdöngettyű” nélkül, vagyis védőfelszerelés nélkül jelenik meg a díszszemlén. Übüt pedig azért rohanja le a Vörös Hadsereg, mert nem hallgatott már felesége tanácsaira, ezért elárulta őt Übü mama.

A „köpönyegforgatás” nemcsak a szereplők jellemére, de az előadás ötletes-takarékos látványvilágára is jellemző, ami Kiss Gabriella kreativitását dicséri. A vászon, amelyre kezdéskor a román diktátornak és feleségének pere vetül, előbb terítőként, aztán palástként, majd ismét vetítővászonként, később pedig ugyancsak palástként funkcionál. A vásznat feszítő farudak ajtót is jelentenek, később viszont harci szerszámokként forgatják őket. A WC-kefe szemünk előtt válik jogarrá, a lepukkadt puff egy pillanat alatt bársony babzsákká alakul, a fonnyadt karácsonyfán kókadozó árvalányhaj légiparádén brillírozó repülő szárnya és fojtókötél is egyben. A vacsoraasztal fajansz, trónszék és guillotine. A csupán szemmel, orral, szájjal megjelenített alakoskodó bérgorillák a haszonlesés, szimatolás, besúgás hármasát körvonalazzák, ezért véleményem szerint találó ilyen módon megjeleníteni őket.   

 

 

Pár szót szóljunk még a Vencel-családról is, elvégre ők jelentik a lázadásra ösztökélő ancien regime-et. A Vencel királyt alakító Teszárek Csaba, a Rozamunda királynét játszó Bercsényi Péter és a Bugrisláv királyfit megformáló Mórocz Adrienn testét afféle vértként, a színlap által „hangszerbáboknak” nevezett hangszerek borítják. Mint Minnesänger-kiborgok, szinte egybeépült testükkel, lényükkel a zene. Beszédüket is kellemes lant- illetve gitárdallam kíséri. Igaz ugyan, hogy jobbára a királyfi megneveléséről, illetve az udvari etikett szabályairól vitáznak, ám a szavaikban és mozdulataikban is méltóságos, tekintélyes, arisztokratikus Vencel-klán így is több fejjel magasabb Übüéknél. A magasságbéli fölény pedig műveltségbeli különbségre is utal – Übü, trónra kerülése után, kisebbrendűségét palástolandó, azonnal betiltja a zenét –, mindenesetre erkölcsösebbek, jobbak, hűségesebbek Übüéknél. És alighanem ezért kell veszniük.

S mert van, aki veszni hagyja őket. Hiszen az előadás nemcsak a hatalomkórságot korholja, hanem a nép felelősségét is firtatja. A közönségét mégpedig, aki bárgyún nézi végig a Ceauşescu-házaspár, majd a Vencel-házaspár halálát, majd hallgatásával asszisztál az Übük rémtetteihez is. „Bólintani tud” csak, s még csak azt sem mondja: „Szahar!” Akit megfőztek – hogy kádári gulyásban, vagy balatoni Gulasch-ban, az most egyre megy – és akinek, ha tele a hasa, mindegy, hogy éppen mi folyik felette, és akinek ugyancsak kedves étele Übü mama specialitása, a magyar becsinált. Hiába, hangzik az előadás kulcsmondata: „übü népnek Übü király jár.”

 

Übü király és a magyarok
Budapest Bábszínház
Író: Alfred Jarry
Fordította, színpadra alkalmazta: Kiss Csaba
Rendezte: Kiss Csaba

Színészek: Scherer Péter, Györgyi Anna, Ács Norbert, Teszárek Csaba, Bercsényi Péter, Mórocz Adrienn

Zene: Melis László
Asszisztens: Rigó Anna
Dramaturg: Dobák Lívia
Konzultáns: Lénárt András

Bemutató: 2011. október 4.

 

A képek forrása a Budapest Bábszínház.

Fotós: Matz Károly

(A képeken szereplő jelmezek nem azonosak a végleges jelmezekkel.)

Facebook-hozzászólások