A magyar Claude Lorrain

Markó Károly kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában

Aranyló alkonyi fények, romok, néhány staffázsfigura – ez jut eszünkbe, ha meghalljuk id. Markó Károly nevét. Erre számítunk, és nem is ér csalódás bennünket, ha ellátogatunk a Magyar Nemzeti Galéria kiállítására.

 

 

A tárlat a korai évek gouache-technikával készült tájábrázolásaival kezdődik. Ilyen technikával készültek az Aggteleki cseppkőbarlangot bemutató képek is. A barlang a 18-19. század fordulójától kezdve igen népszerű, elég Csokonai Vitéz Mihály édesanyjához írt beszámolójára, vagy Jókai Mór Fekete gyémántok című regényére gondolnunk. A sötétség ábrázolása mindig izgalmas, ezért kihívást jelent a festőknek. A téma romantikus és friss, időszerű volt, úgy tűnik, Markó örömmel járta végig a barlangot és festette meg a sorozatot.

Az aggteleki képek, valamint a Magyar Várak a Vág mentén készültekor határozta el az ifjú alkotó, hogy végleg a festészetet választja és szakít a mérnökséggel. Ekkor már olajfestéssel is próbálkozott. A kiállítás első szekciójának fő darabja a Visegrád c. festmény, amely a magyar tájábrázolás történetében mérföldkőnek számít. A kép körül még sok a kérdés, a keletkezésének az ideje sem tisztázott. A hegyoldal topográfiailag pontos ábrázolását látjuk, az akkor még romos Salamon-toronnyal, valamint a Fellegvárral. Lyka Károly művészettörténész szavai szerint „Smaragd hegyoldala tele van fiatal erővel és még friss zamattal”. A festményen nincsenek emberek, ezzel együtt a látvány mégis nagyon kiegyensúlyozott és élő. Úgy érezzük, az ég és a föld tökéletes harmóniában áll egymással; az intenzív, fehér, rózsaszín és sárga színekkel festett tiszta égbolt és a hegyoldal különféle zöldje felelget egymásnak. A képet nézve elgondolkodunk, hogy mit jelent ma nekünk Visegrád, és vajon mit jelenthetett annak idején Markó Károlynak.

 

 

A művész 1822-ben Bécsbe utazott és beiratkozott az akadémiára. Sajnos, életének bécsi évtizede, amely olyan sok változást hozott művészi fejlődésében, kevéssé ismert, alig dokumentált. Pedig nagyon izgalmas lenne nyomon követni, hogyan jutott el a topográfiai tájábrázolástól a klasszicista tájképekig! A harmincas évektől kezdve stílusa alig változott, ekkorra festészete kialakult, és a bevezetőben említett, múzeumok faláról ma már jól ismert, 17. századi francia gyökerű, Claude Lorrain és Nicolas Poussin fémjelezte irányt képviselte.

Id. Markó Károly festményeinek komponálási módszere szigorúan követi az akadémiai előírásokat. A megrendelő igényei szerint festett bibliai vagy mitológiai jelenetet, ezen felül azonban számára csak a tájkép létezett! A levelezésében is kizárólag „tájképeknek” nevezi a műveit, attól függetlenül, hogy milyen jelenetet ábrázolnak. A festőművészet progresszív irányairól nem vett tudomást, számára továbbra is a valóságos elemeket is tartalmazó, de mégis ideális, képzelet szülte táj volt fontos.

A kiállítás második szekciója a mitológiai tárgyú képekkel foglalkozik, és ettől kezdve nem időrendben haladunk a festmények között. Markó Károly komolyan vette Kazinczy szavait, aki szerint a festőknek feltétlenül szükséges ismerniük a mitológiai történeteket, mert csak ezek birtokában képesek olyan fennkölt témákat találni, amelyek érdemesek a megfestésre, hiszen a technikai tudás önmagában nem elegendő. A 19. században a középiskola tananyaga tartalmazott görög mitológiai történeteket, így a korabeli szemlélő a festmények minden szereplőjét felismerte, a cselekményt fel tudta idézni magában. Ma már a képfeliratok segítenek nekünk, ha épp nem jut eszünkbe, hogy ki is volt Hylas vagy éppen Melikertész.

Diana és Kallisztó történetének egy sajátos verzióját látjuk a kiállításon: a leleplezett nimfa a vadászat istennőjének nyílvesszejétől halálos sebet kapva fekszik a földön. Nem tudjuk, Markó Károly milyen forrást használt a kép megfestéséhez, mindenesetre érdekes és egyedülálló jelenetet láthatunk. A festményt nézve megint csak megbizonyosodhatunk arról, hogy a szereplők csak azért vannak a tájban, hogy egy kis mozgást vigyenek abba. Hiszen a kép főszereplői nem ők, hanem a finoman, aprólékosan megfestett levelek, a délutáni napfényben fürdő sziklák, az erdők, a lombok, egyszóval a táj.

A harmadik szakaszban a vallásos tárgyú festményeket helyezték el. Ezek között – akárcsak a mitológiai jeleneteket ábrázoló képeknél – több olyan témával is találkozunk, amelyek a mai szemlélő számára alig ismertek, ilyen például a Fülöp diakónus megkereszteli Kandake etióp királynő kincstárnokát című festmény.

Ebben a részben találjuk a befejezetlen műveket is, amelyeken nagyon szépen megfigyelhető Markó Károly munkamódszere: kihagyta az előre eltervezett alakok helyét, ugyanakkor a növényeket, a fákat, a hátteret aprólékosan kidolgozta.

 

 

Az utolsó szekció a legváltozatosabb, hiszen itt az itáliai képek mellett találkozunk a magyar tematikával, valamint a művész négy gyermekének és tanítványainak alkotásaival is. Katalin, Ferenc, András és az ifjabbik Károly mind az apa növendékei voltak, s műveik első pillantásra nehezen különböztethetők meg egymástól. A gyermekek és a többi tanítvány – a legfontosabb talán Ligeti Antal – követték id. Markó Károly útmutatását és a kedvelt, a jól ismert tájak bemutatását tekintették legfőbb feladatuknak.

 

 

A tárlat tehát azt nyújtja, amire számítunk: kellemes, szemet gyönyörködtető tájképeket. Idősebb Markó Károly életműve nem meghökkentő, nem is különösebben változatos. Szerethető, de mély üzenet nélküli tájak várnak bennünket a Magyar Nemzeti Galériában. A reformkori honismereti tájábrázolástól eljutunk a nagyméretű, Claude Lorrain-i hagyományokat követő árkádiai tájakig, ahol a mitológiai vagy bibliai hősök, esetleg tevékenykedő vagy éppen pihenő parasztok teszik békésen a dolgukat, beletörődve, hogy ezeken a festményeken ők csak jelen vannak, de semmiképpen sem miattuk áll meg a kép előtt a szemlélő. 

Markó Károly és köre – Mítosztól a képig
Magyar Nemzeti Galéria
2011. május 6. – október 2.
Kurátorok: Hessky Orsolya, Bellák Gábor és Dragon Zoltán

video
See video

Facebook-hozzászólások