Megtört ölelések

„-Tetszett a paradicsomos jelenet?
-Igen, nagyon!
-Hogy meghatódtál pár paradicsomtól!
-Nem a paradicsomoktól hatódtam meg, hanem attól, hogy milyen szépen beszéltél.”

A fenti párbeszéd a Megtört ölelések két főszereplője, Mateo Blanco (Lluis Homar), a filmrendező és színésznője, Lena (Penelopé Cruz) között hangzik el a forgatási szünetben. Azt gondolom, ez a dialógus sokat elárul Almodóvar munkamódszeréről, és arról, hogy mit is akart (többek között) elmesélni ezzel az alkotásával. Tagadhatatlan, hogy a spanyol rendező önmagát is belegyúrta Mateo figurájába. Sőt, mivel a film jelentős hányada a díszletek között vagy éppen a vágószobában játszódik, könnyű észrevenni, hogy ezzel a munkájával tiszteleg szakmája előtt.

Szándékosan kezdtem ennek az értelmezési lehetőségnek a felhozatalával. A Megtört ölelések persze még sok minden másról is szól, de a színész és rendező közti viszony lélektana volt az egyetlen olyan szál a filmben, amely nem hagyott bennem hiányérzetet.
A Megtört ölelések nem példátlan próbálkozás a filmkészítés vászonra vitelével. Almodóvar műve azonban nem olyan vizionárius, mint Fellini 8 és ½-je (ez konkrétan elő is kerül a film során a DVD - polcon keresgélve), és nem is olyan groteszk, mint a Coen testvérek Hollywoodi lidércnyomása.

Az sem túl eredeti fogás, hogy a film, melyet a filmben forgatnak, egy az egyben idézi Almodóvar korábbi munkáját (Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén), még akkor is, ha ezek mára már klasszikussá vált jelenetek.

Pedig az alapötlet egyébként jól működne. Mióta a francia újhullám teoretikusai világgá kiáltották a szerzői film fogalmát, egy magára valamit adó rendező nem engedheti ki kezéből az utolsó vágás jogát. Márpedig Mateoval éppen ez történik. Lenát akarja megmenteni pszichopata szeretőjétől, aki egyben a filmben szemünk láttára formálódó film producere is. A producer azonban bosszúból tönkrevágja (szó szerint) Mateo filmjét. Ugye ez így elég „almodóvaros”? A szépséghiba azonban az, hogy ezeket a karaktereket, helyzeteket már mind láttuk korábbi filmjeiben. Olyan érzésem volt, mintha ezt a filmet tényleg nem Almodóvar felügyeletével vágták volna. Mintha valaki összeollózta volna a legjobb jeleneteket a spanyol rendező életművéből. Ezek a jelenetek így egymás mellé rakva viszont nem működnek. Ráadásul - és ez a nagyobb baj - eltűnt a merészség is a rendezőből. A 80-as évek Spanyolországában szókimondó és tabudöntögető filmjeivel tűnt fel. Persze megágyazott sikerének a Franco-uralom utáni kellemes káosz, ami a spanyol kultúrát akkoriban jellemezte. Természetes jelenség, hogy egy művész idővel letisztultabbá válik, klasszikusabb megoldások felé fordul, ez volt tetten érhető a 2000-es évek filmjeiben (Beszélj hozzá!, Rossz nevelés, Volver). én azt gondolom, ezzel nagyban vesztettek varázsukból ezek az alkotások, igaz a Beszélj hozzá! még megtalált egy olyan minőséget - merész és szentimentális egyszerre - , amely irányadó lehetett volna a későbbiekben.

A Megtört ölelések az eddigi legtöbb kompromisszummal dolgozó filmje a spanyol alkotónak. Míg előző műveiben ügyesen egyensúlyozott a szappanoperákra emlékeztető giccs és a mélylélektani dráma között, ezúttal mintha ez az egyensúly eltűnt volna. Több jelenet is túllépte a határt nálam - például amikor a már vak Mateo a képernyőre tapasztja kezeit, hogy így búcsúzzon Lenától, vagy Judit bejelentése Diegonak, hogy Mateo az apja.

Kevesebb a humor is, mely sebezhetővé teszi a szereplőket, és saját magunk elé is görbe tükröt tart. Csak egy ízben nevettem fel: annál a jelenetnél, mikor Mateo és fiatal segítője, Diego egy vámpírhorror forgatókönyvén ötletelnek.

De van olyan a spanyol rendező eszköztárából, amely sokadszorra is jól működik. A színekkel való szándékos játék például néha egészen előtérbe kerül: Mateo és Lena szenvedélyes szeretkezése után szinte azonnal Lena és szörnyeteg szeretője hálószobájába kerülünk. Az előbbiben csak a két test bőrszíne dominál, az utóbbiban egy hófehér lepedőt láthatunk, mely alatt csak sejthetjük a testeket.

Az talán a fentiekből nem derült ki egyértelműen, de nagy kedvelője vagyok a napokban 60. életévét betöltő rendező munkásságának. A nagy átlaghoz képest ez még így is a közepesnél jobb alkotás, de a Megtört ölelések szerintem alapos mellényúlás, ezúttal jobb lett volna egy másik ötletet kidolgozni. A film és elkészítése iránti szeretet, illetve a készítők közötti kémia felcsillantása nem elég az üdvösséghez. A pofátlan humor és a giccsmentes szenvedélyábrázolás oda, maradt egy langyos melodráma. úgy gondolom, a homofóbia és az előítéletek ellen küzdő Almodóvarra nagyobb szükség lenne.

értékelés: 5/10

Megtört ölelések
(Los abrazos rotos)

színes feliratos spanyol dráma, 128 perc, 2009
rendező: Pedro Almodóvar
forgatókönyvíró: Pedro Almodóvar
zeneszerző: Alberto Iglesias
operatőr: Rodrigo Prieto
producer: Esther García
executive producer: Agustín Almodóvar
vágó: José Salcedo
szereplő(k):
Penélope Cruz (Lena)
Lluís Homar (Mateo Blanco)
Blanca Portillo (Judit García)
José Luis Gómez (Ernesto Martel)
Rubén Ochandiano (Ray X)
Marta Aledo (Maribel)
Agustín Almodóvar
Enrique Aparicio

Facebook-hozzászólások