Németh Gábor: Egy mormota nyara

صيف الزغبة[1]
 

Lewis Carroll regénye, az Alice csodaországban a gyermek- és felnőttvilág közt zajló határátlépést meséli el groteszk módon. A történet elején Alice megpillant egy fehér nyulat, amint az beugrik óriási üregébe, Alice nyomban utána ered, minden habozás nélkül. Nem sokkal később végeláthatatlan zuhanás veszi kezdetét, melynek során Alice időt keríthet arra, hogy szemrevételezze környezetét, s hogy eltöprengjen azon, vajon mi fog történni ezután.

 

 

Valahogy így lehet az olvasó is Németh Gábor legújabb regényével, amikor kezébe veszi, s nemcsak azért, mert történetesen egy fehér nyúl jelképes megölése idéződik fel az első oldalakon, hanem azért is, mert az elbeszélő szintén hosszas brainstormingba kezd, hogyan is szaladjon neki a könyv megírásának. A szerző az írásaktusra vonatkozó írói reflexiói során számos, talán mára már kissé avíttnak tűnő, posztmodern klisével dolgozik a szöveg létrehozását illetően. Leleményes módon természetesen ezekre a közhelyekre is reagál, amikor az írás problematikusságát fejtegető passzusaiban, sokszor önironikusan, rátér a nyelvészet hatásaira, az írás tökéletesítésére tett kísérletekre, s ezek nyomán arra jut, hogy a mű mint kifejezési forma, ahogyan a nyelv is mint a gondolkodás legközvetlenebb kifejezési módja, haldoklik, könnyen anakronisztikussá és kínossá válik. Emiatt revideálni kell a felfogást, ennek módja pedig a lecsupaszítás lehet, hogy ne a régi, elavult nyelv beszéljen helyettünk. Mivel a problémát ő sem tudja megoldani, sokat már nem tud hozzátenni, végül arra jut, Erdély Miklós és Camus tanácsát megfogadva, hogy a ,,stilisztikai lombfűrészmunkát” (30.) megelőzendő – elejét kell venni a locsogásnak, s legyünk inkább a kifejezésen innen, semmint túl. Majd felvetődik a kérdés, hogy mi marad így a művészetből, ha minden, amit annak szánnak, giccs. ,,ha már agyonlősz, bazmeg, legalább tudjam meg pontosan, hogy miért” (78.) – kérhetné számon rajtunk a művészet is önmaga halálát.

Már-már tanácstalanságnak tűnő dilemma fogalmazódik meg oldalakon keresztül arról, hogy mi legyen az írás tárgya, vagy mi ne, hogy mi alapján fontos ez a dolog, egy másik pedig jelentéktelen, vagy alkalmas leírásra kevésbé ez, mint amaz. „agyrém, nem? […] egyáltalán elbeszélni bármit”.  (14.) A könyv elején a szöveg önmaga megíródásának módszertanára összpontosul, tehát a tartalom- és formakeresés válik az írás céljává, a szöveg megindokolja önnön létezését önmaga által, s később a keresés mint a narráció mozgatórugója folytatódik tovább. A történet elbeszélője ugyanis mint location scout (a scout jelentése még: fitymál, gúnnyal elutasít; ami indokoltságot nyer az elbeszélő későbbi magatartásában), azaz mint helyszínvadász keresi a kétszáz éve halott s azóta vámpírként létező Lord Byron halálához illő tengerpartot, ahol Byron az első hajnali napsugárban hamuvá válhat.

A szöveg töredezettsége, mind formailag, mind tartalmilag egyaránt a posztmodern eszköztár felvonultatására játszik: az írói önreflexiók mellett az intertextualitás gyakori alkalmazásán át a szövegtördelésig sok minden előkerül. A leglátványosabban ezt a teljes szöveget átható szerkesztési elvben érhetjük tetten, mivel nem nehéz észrevenni, hogy az egész könyv egyetlenegy mondatból áll, s ehhez mérten, egy-két indokolt kivételt leszámítva, nélkülözi a pontot és a nagybetűt. Emiatt is tűnhet a szöveg egy végeláthatatlan gondolatfolyamnak, ahol a gondolkodó alany maga is az írás jelenidejűségében csapong a fel-felbukkanó emlékek és okfejtések között; így az amszterdami villamosmegállótól a fehér hajú cigányon és a Pesti Naplón át jutunk vissza végül megint a villamosmegállóba, ahol négerek helyett immáron ’aboriginal’ hollandok vannak. Ahogy az elbeszélő gyerekkorában lapozgatta a Pesti Napló képes hétvégi mellékleteinek háború előtti példányait, s arra a megállapításra jutott, hogy mintha kicserélték volna azóta az egész világot, más a valóság, mint a képeken (vö. 50.), úgy lapozgat saját emlékei és történetei között is, előrevetítve, ha nem is a világégést, de saját tragédiájának bekövetkeztét, amit olvashatunk az európai kultúra bevándorlásra adott reakciójának metaforájaként is. „a világ régen, közvetlenül azelőtt, hogy elsüllyedt volna”. (50.) – Talán most is valami hasonló előtt állunk? „ha ránézel egy vagy több képre, nem föltétlenül látod meg egyszerre az egész történetet, amit ábrázolnak” (52.), ahogy a narrátor is teszi az emlékképeivel, és lapozgat emlékei között, mint a Pesti Naplóban, s talán ő sem tudja pontosan, hogy mi is lesz a következő történet, ahogy a képes hétvégi melléklet lapjai is túl vastagok voltak ahhoz, hogy láthatta volna a másik oldalt átsejleni. Németh történetei is váratlanul bukkannak elő, a szöveg írja meg önmagát, a szerző az eszköz, a szöveg a cselekvő test.

 

 

A narrátor, azon túl, hogy egy Lord Byronról szóló vámpírfilm zárójelenetéhez keres tökéletes helyszínt, az írást egy, a fiának ígért, ám soha meg nem írt mesekönyv utólagos pótlásának gesztusával is igyekszik megindokolni. Noha e kihágás már helyrehozhatatlan, „bocsánat, az nincs” (13.), de a fia tizennyolcadik születésnapjára írt s neki címzett monológ nemcsak Alice metaforikus felnőtté válására fésülhető rá, hanem a narrátor és a szerző közti kapcsolatot is megerősíti, ahogy a szöveg számtalan valóságból vett eleme is. A„shot the plot!-system” (23.), azaz elnyújtott expozíció, egy olyan írásképet tár olvasója elé, amely a szeme láttára nő fel (önmagához), s születésétől a haláláig részletesen megfigyelhetők fejlődési szakaszai. „»a férfi apja a gyermek«” (21.) – a még csecsemőkorban lévő szöveg szerzőjét saját fiához intézett megszólítása segíti ahhoz, hogy a felnőtté lett gyermekhez végül a szöveg is felnőjön, s mesekönyv helyett egy igazán felnőtt történet szülessen a világunkban aktuálisan zajló társadalmi változásokról. A történet szintjén e változás a kezdeti bizonytalanságokat és útkeresést követő megérkezésben mutatható ki, ahol, miután a narrátor megtalálta a tökéletes helyszínt, maga a szövegkép is egyre inkább emlékeztet a regényére; az egymást váratlanul megszakító, majd újra folytató anekdoták szinkronúszását követően a kötet végére (önmagához képest) hosszan elnyúló történetmesélést kapunk egy arab szemfényvesztő és a narrátor között kialakuló barátságról, amit olvasva azon kaphatjuk magunkat, hogy szinte már konvencionális értelemben vett regényként működik a szöveg. „most már tényleg rendet kéne tenni, de nincs elég időm, hogy röviden írjak, rántja ki egyik dolog a másikát” (16.) – utal itt a szerző, most épp József Attila szavaival, az exponálás nehézségeire, s tudatosan teszi a narráció részévé az útkeresést. Módszerének lényege: hagyni, hogy a dolgok mutatkozzanak meg önmaguk által, „»míg a helyszín meg nem mutatja igazi természetét«[…] »éppen a tökéletes pillanatban ejtem foglyul a hely föltáruló természetét«”. (23.)

Németh regénye – ha nevezhetjük annak – két szinten is működik. Az egyik szint: a fiának írt példázatok sorozata, tanító jelleggel; míg a másik: a multikulturalizmus hátulütőiről megfogalmazott társadalomkritika, amely a szöveg keletkezésének tíz éve alatt napjainkra jócskán időszerűvé vált a migrációs válság elharapódzásának tekintetében. A narrátor flâneurként vándorol a világban – mint Thomas, a divatfotós Antonioni Nagyításában –, a saját kamerájával ráközelít a megfigyelés tárgyára („»ha figyelek, minden megtörténik«” – 22.), ezáltal lendítve előre a történetvezetést is, s válik a végén maga is cselekvő alannyá, mikor megöli a tengerparton az arabot, betetőzve ezzel a Közöny-parafrázist. Ez már a szemlélődő ember kudarcának esete, amikor bebizonyosodik, hogy nem lehet kívül maradni mindenen, a downright existence (tulajdonképpeni létezés) ábrándképe leomlik a már nem és a még nem közti láthatatlan eseményekben, ahol a létező terek létoka az lesz, „[…] hogy egyszer majd megtörténjen bennük és általuk valami, valami jó vagy éppen jóvátehetetlen”. (69.) Valamint kettősség figyelhető meg a hős motivációiban is, melyek egyrészt az európai értelmiségi ember saját kultúrájáért való aggodalmában, a globális kérdések összetettségének felismerésében, másrészt viszont a xenofóbia gúnyos kifigurázásában gyökereznek. Európa mint egy haldokló s öngyilkosságba rohanó vámpír, keresi saját drámai végjátékához a megfelelő helyszínt, pontosabban színpadot, hogy elnyerje végül a megszólalás formáját a cselekvésben.

 


[1]„The summer of a dormouse” arabul. A dormouse-t az irodalomban kanonizált fordítás alapján, a mogyorós pele helyett használja mormotaként Németh, Lord Byron naplóbejegyzésén kívül az Alice csodaországban című műben szereplő dormouse is mormotaként szerepel a magyar fordításban.

 

 

Facebook-hozzászólások